Petőfi Népe, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
A. L. Koloszov: Illusztráció. Ladányi Mihály: DOBSZÓLÓ Tóth Dezső: Közönség — művészet és a kispolgári ízlés-örökség Művészet és közönség kapRégi igazság, hogy a népszerűség egy kicsit mindig gyanús: az igazi érték nehezebben talál gazdára — barátra a lelkekben. Ladányi kivétel. Rendkívül imponáló, sajátos hangú versei sokakat vonzanak. Legnagyobb erénye a póztalanság, a kereset- lenség, az őszintesége. Nem akar szépíteni a világon (elég szép az e nélkül is), nem akar jobbnak, szebbnek feltűnni ő maga sem. És nem vár a költészettől megváltást, nem hiszi azt, hogy a lét az ő versei nélkül nem lehetne meg. Nem akar „okíta,- ni”, erőszakoltan hatni. Egyszerűen csak elmondja, ami eszébe jut, természetes emberi hangon, higgadt fejjel, józanul, Van valami eredendő báj ezekben a nyersen fogalmazott versekben. Az az érzésünk, hogy e versek írója tudatosan szegezi szembe az általa kifinomultan szór ingredienseit, mivel a gyermekek sehogyan sem akartak beleilleszkedni sem az „a”, sem a „b” pontokba. Egészen közönségesen úgy viselkedtek, mint gyerekek, nem pedig úgy, mint az a) megfigyelés és a b) kísérlet alanyai. A professzor nagyon szerette így feltenni a kérdést: „Es hogyan értékelte volna ezt Pestalozzi?" Okszánát nem nagyon izgatta, hogyan értékelte volna disszertációját Pestalozzi, viszont nagyon érdekelte, mit szól hozzá a szigorú, megalkuvást nem ismerő Gyitjátkin. Es minél jobban közeledett a professzor házához, annál hevesebben dobogott a szíve. VÉGRE megállt a jól ismert lakás előtt, ahol annyiszor vizsgázott, konzultált. Az előszoba ajtaja tárva-nyitva, bentről kutyaugatás hallatszik. Különös! Gyitjátkin professzor soha nem tartott kutyát... Okszána félve lépett be és nézett körül, nehogy valami Foxi vagy Maxi nekitámadjon. Az előszobában nem fedezett fel semmiféle kutyát. A hang bentről jött, a professzor dolgozószobájából: — Vau, vau, ham-ham. Hrrr... Ham, ham. Hrrr, hazugnak és csiszolt-képmutatónak tartott szemlélettel az ősi természetességet. Ovidius vágykeltő szókimondása, Villon kendőzetlen őszintesége, Ady bátor magamutatása jut eszünkbe róla. Kevés költőnk van, aki mer is, és képes is ennyire saját hangon énekelni, és aki ennyire egyénien látja, érzékeli a külvilágot. Ezek a versek elsősorban a polgári jóllakottságról, a kicsinyes emberi érzésekről, a kétes értékű örömökről rángatja le a leplet. Irtózik a szépítésről a maga-il- legetéstől, a kirakatos élettálalástól. őszintesége még szemléleti, felfogásbeli hibáit is feledteti. Megejtően tudja azt adni, ami a lírikusnál legnagyobb erény: önmagát. Okszána kissé félve vetette le esőköpenyét és a haját kezdte igazgatni a tükör előtt. — Nagyapó, no, nagyapó! Ugass még! Meg morogjál is! Mi az? Kinek mondtam!? A LÁNY hirtelen nagyon meglepődött. Felismerte a professzor unokájának, Ellácská- nak a hangját. — Ellácska! — könyörgött egy panaszos hang. — Nagyapó úgy elfáradt már. — Nem eszek, nem eszek! — toporzékolt az Unoka. — Ha ugatsz, akkor eszek ... Sóhaj és ismét ugatás, morgás a szobából. „Kísérlet!” — villant át a disszertáns agyán a gondolat. A tudós pedagógiai kísérletet végez. Ez a nevelési rendszerének egyik ingrediense. A félig nyitott ajtón át meglátta disszertációjának vezetőjét az asztal alatt. Az öreg nem túl nagy hévvel teljesítette unokája parancsát. — Vau, vau-vau, hrrr... Hamm, hamm-hamm, hrrr... Mint piciny ezüst csengettyűk csilingelőse áradt az unoka kacagása, A professzor kimászott az asztal alól, leporolta nadrágját. — No, most már egyél... — könyörgött. Unokája ismét toporzékolni csolata a kapitalista társadalomban egyre mélyülő válságot mutat, mindinkább elválik elkülönül egymástól a keveseknek szóló arisztokratikus művészet és a széles tömegeknek szánt kommerciális művészeti tömegtermelés. A szocialista kultúra egyik legalapvetőbb célkitűzése éppen ennek az ellentmondásnak a feloldása. A szocialista művészetpolitika azokból a gondolatokból indul ki, amelyeket Lenin fogalmazott meg Klara Zetkinnel való beszélgetése során. „A művészet a népé, legmélyebb gyökereit a széles dolgozó tömegek sűrűjébe kell le- bocsátania. Ezeknek a tömegeknek érzéseit, gondolkodását és akaratát kell összefognia, őket kell felemelnie. Bennük kell a művészt felébresztenie és kifejlesztenie. Kell-e egy törpe kisebbségnek finom édes biszkvi- tet felszolgálnunk, amíg a munkás és paraszttömegek fekete kenyéren tengődnek? Ez magától értetődik, nemcsak a szó betű szerinti értelmében gondolom, hanem képletesen is — mindig a munkásokat és parasztokat kell szem előtt tartanunk. Az ő kedvükért kell megtanulnunk gazdálkodni, számot vetni. Vonatkozik ez a művészet és a kultúra területére is. Ahhoz, hogy a művészet közelebb jusson a néphez, és a nép a művészethez, először is fel kell emelnünk a közműveltséget és az egyetemes kulturális színvonalat.” Hogy ma mind többet beszélünk művészet és közönség kapcsolatáról, az korántsem azt jelenti, mintha eddig szem elől vesztettük volna ezt a legfontosabb szempontot. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kultúrforradalom kibontakozásának új állomásához érkeztünk, hogy művészet és széles tömegek kapcsolata új kérdéseket állított előtérbe. A mai helyzetet ugyanis az jellemzi, hogy — számos fejlett tőkés országoktól is méltán irigyelt eredményeket értünk el éppen „a közműveltség, az egyetemes kulturális színvonal”, felemelésében, amit Lenin a művészet és nép kapcsolatának egyik előfeltételeként jelölt meg. Ugyanakkor ennek alapján, s főként a rádió és televízió révén mind szélesebb tömegek váltak és válnak a művészetek élvezőivé, a műalkotások mind szélesebb körű visszhangot váltanak ki, a művészeti közvélemény egyre kezdett, öklöcskéivel a szemét dörzsölgette. — Azt is megígérted, hogy úgy fogsz ugrálni, mint a béka. Legyél béka! A szigorú, megalkuvást nem ismerő professzor megadóan sóhajtott és békaügetéssel elindult az asztal körül. — Apó — béka, apó — béka! Az unoka vidáman tapsikolt és kacagott. Végre a kifulladt, agyongyötört öreg lerogyott a díványra. Kopasz fejéről az izzadságot törölhette. — Te kis inkvizítor! Azt mondom, egyél, mert mindjárt fogom a szíjat... Ellácska durcásan összeszorította a száját és kelletlenül túr- kálnl kezdett villájával a tányérban. Okszána megállt a küszöbön. — Ez kísérlet volt, Sztyepán Artyomovics? A disszertáns az elkényeztetett Ellácskára nézett. — Kísérlet? A csodát! — nyögött a professzor és óvatosan megindult vendége felé. — Kibírhatatlan ez a kölyök! Egyszerűen nem lehet vele boldogulni ... — BOCSÁSSON meg... De Pestalozzi... — Pes-ta-loz-zi?! — legyinszervesebb tényezőjévé válik a művészeti folyamat egészének, igényei, befolyása egyre hatékonyabb alakítója a szőkébb értelemben vett művészeti élet légkörének. Éppen ezeknek az eredményeknek, a kultúrforradalom kibontakozásának következménye, hogy manapság kerül sor a kulturális statisztikák, a terjesztési adatok, számok tüzetesebb elemzésére, a közönségigények differenciáltabb megközelítésére, a művészi kultúra még megmaradt „fehér foltjainak” feltárására és felszámolására. . S az sem véletlen, hogy „csak ma” esik több szó az ízlésről. Az ízlés ugyanis felettébb konzervatív. Kialakulása igen sok tényező (otthoni és munkahely-környezet, városkép stb.) összetett hatásától függ és már viszonylag korán, fiatal korban kikristályosodik egy-egy emberben. Éppen ezért az ízlés félöntudatos reflexek rendszerévé igen mélyen gyökerező sajátságává válik az egyes embernek, amit jóval nehezebb befolyásolni, alakítani, formálni, mint a tudatos ismeretvilágot. Főként ezzel függ össze, hogy míg a kultúrforradalom a legszélesebb tömegek számára biztosította az általános és szakismereteket, emelte a műveltségi színvonalat, addig az ízlés fejlődése ezzel a folyamattal nem tartott lépést. Ma már nem a műveletlen ember a „gyakori” — hanem az a jelenség, hogy művelt embereknek éppen széles ismeretükhöz mérten elmaradott az ízlésük. És ez azt is jelenti: épp az ízlés területén számoltuk fel még legkevésbé a múlt káros örökségét. Nem valamiféle mulasztásról, hanem az elért eredményeink alapián szükségképpen ma előtérbe került új problémáról van tehát szó. A káros örökség — leegyszerűsítve — főként a sznobizmusban és az ún. kispolgári ízlésben, azok továbbélésében nyilatkozik meg. As ízlés azonban — ha „konzervatív” is — korántsem változhatatlan. amint azt a polgári kultúrpesszimizmus számos képviselője hirdeti. A szocialista társadalom szerkezete és célkitűzései lehetővé tették és teszik a sznobizmus és kispolgári ízlés elleni harcot, s hiba volna lebecsülni mindazt, amit ebben a tekintetben eddig elértünk. Nemcsak a műsor- és terjesztési politika figyelt fel a tett a professzor. — Elméletileg könnyű okosnak lenni... És az ön könyvei, előadásai? — Okszána sehogyan sem tudott beletörődni a hallottakba. — A könyvek és előadások általában szólnak a gyerekekről. Ez a zsarnok pedig az én édes unokám ... — De a pedagógia .. 1 — Pe-da-gó-gi-aa! — csúfolta Okszánát Sztyepán Artyomovics. — Nemsokára magának is lesznek majd gyermekei, akkor kiderül egy s más. Azután hellyel kínálta Okszánát, előszedte íróasztala fiókjából a disszertációt, feltette szemüvegét és megszólalt: — Igc-en... Nos ... ÁM EKKOR Ellácska odaszaladt és megrántota nagyapja kabátját. — Nagyapó, már jóllaktam. Most már gyere humót játszani. A professzor zavartan köhin- tett, valamit akart mondani a vendégének, de Ellácska nagyot dobbantott lábacskájával. — No, kinek beszélek!? A professzor szófogadóan felállt, széttárta a kezét. — Azt hiszi — nézett Okszá- nára —, Pestalozzival ilyesmi nem fordult elő? Fordította: Sávolt Béla helytelen ízlésorientáció jelenségeire, de számos bíráló cikk, tanulmány született és születik a sznobizmusról, giccsről, kispolgári szentimentalizmusról, a szórakoztató műfajokban jelentkező kispolgári ízlés megnyilvánulásairól. Az ilyen természetű közvetlen harcra —, s még az eddigieknél is hatékonyabban — természetesen szükség van. Emellett azonban nem szabad szem elől vesztenünk, hogy az említett rossz tendenciák nemcsak egyszerű ízlésörökséget jelentenek. Azt is. De fennmaradásukban társadalmi tényezők is közrejátszhatnak és játszanak. Azaz a sznob és kispolgári ízlés elleni harcot nem lehet elválasztani a kispolgári szemlélet, életforma, életvitel elleni harctól. „A kispolgári szemlélet egyik megnyilvánulása — hívják fel a figyelmet az Ideológiai Irányelvek — az apolitikusság és a közügyek iránti közömbösség. Még ma sem tűnt el teljesen az a régi gondolkodás és magatartásmód, amely bizalmatlanul és hitetlenül tekint a közélet új lehetőségeire, igyekszik távol maradni mindentől, ami szerinte túl nagy a szűkén vett egyéni érdekeken, a magánéletet körülbástyázva, a köz ügyektől elzárva keresi az egyén érvényesülését és boldogságát.” Ez a társadalmunkban még jelenlevő szemlélet és életforma a legfőbb melegágya a kispolgári és sznob ízlésnek. Mert az apolitikus, közügyek iránt érdektelen szemlélet természetszerűen ellenáll az igazi művészetnek, amely mindig társadalmi felelősségre ébreszt* mindig erkölcsi és intellektuális erőfeszítést kíván, s mindig igényt és követelményt is támaszt — élvezőiében. A giocs- nek, szentimentalizmusnak ezzel szemben mindig a társadalmi igénytelenség, erkölcsi tartalma ti anság, a könnyű megközelíthetőség, az erőfeszítés nélkül megszerezhető, érmen ezért múló, semmire sem kötelező hatás a jellemzője. A kispolgári ízlés elsősorban a múlt káros öröksége, de nem pusztán a maga tehetetlenségi nyomatéka révén él tovább. A nyugati polgári hatás mellett az a szemlélet és életforma is konzerválja, amely a maga szűk köreit, individuális „nyugalmát”, üres „békéjét” félti az igazi művészet vallató, felrázó, társadalmilag elkötelező élményétől. S ezzel függ össze, hogy a kispolgári szemlélet miért éppen a szórakoztató műfajokban és műsorokban tudja leginkább érvényesíteni ízlését. Hiszen számára a szórakozás ieénye a művészeti igénnyel azonosul. Amennyire természetes és jogos, hogy minden dolgozó ember kikapcsolódásra, szórakozásra is igényt tart, úgyannyira „természete” a kispolgári magatartásnak, hogy a művészetektől csak szórakoztatást vár el. Ez az esyoldaiú tájékozódás mintegy tömöríti, koncentrálja ezeket a rétegeket, amelyek mint „közvélemény” tényleges arányukat messze meghaladó mér+éVben juttatták kifejezésre — sokszor nem is eredménytelenül — igényeiket. De a sznobizmus is ugyanerről a tőről fakad. A sznobot végső soron ugyanaz a társadalmi szkepszis. deziPuzioná'Hság tereli az irodalmi művészeti kuriózumok irányába, mint ami a kispolgárt a giccshez és szenti- men tel izmushoz. A kispolgári ízlés e két változatával szemben tehát nemcsak közvetlen vitával, bírálattal, a kiadók, szerkesztőségek. stúdiók részéről, nemcsak nagyobb éberré sgel kell harcolni. de az aktív, eleven, széles körű köz°letiség kibontakoztatásával — közvetve is — küzdeni kell, Varga Mihály
