Petőfi Népe, 1967. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

Kassai Ferenc:

Szabadság

Mindennapi kenyeremmé lettél, aki áradó könnyű vetés voltál, hajadban harmat hűse lengett.

Mindennapi italommá lettél, aki a mámor maga voltál, áttetsző kristály-mozdulataidból szomjasan kortyoltam nevedet.

Reám derültél friss fehér kenyérként, háromszázhatvanöt karéjra szeli az év pengéje mosolyod.

Reám derültél forrás-enyheségként.

ki vízesésként hulltál rám zuhogva, arcod az éj fekete csermelyében állandó csillagképre változott

Ki megváltásként felragyogtál, és új időnek voltál kezdete, felfoghatóvá lettél, mint a tér.

Távoli kéklő csúcsokat mutattál,

hol együtt lakik felhő, hegy, zene, s hozzám lettél nagyon hasonlatos, kihez magamtól menekültem én.

A sejtjeimben lettél otthonos,

anyag ölében csillag és csoda} ha megszoknálak, legyél idegen!

A csillagok közt ilyen otthonos, akinek te lettél az otthona.

Ha elvágyódnék, légy maga a vágy, atomjaim közt vérző végtelen!

W zombat délután van, ülünk a képernyő előtt. Ha néha így együtt a család, ez a férfiak szórakozása. Különösen ha futballt játszanak vagy, mint most is, más sporteseményt közvetít a televízió. Az asztalon friss lángos, ízlik rá az idei fehér karcos és a tavalyi vörös.

Az asszonyok cseverésznek, ez a legtalálóbb kifejezés erre a fel-felélénkülő, hol monoton, hol kacagásba fulladó szeszélyesen hullámzó beszélgetésre, amely úgy el tudja álmosítani a férjeket. Most azonban a férfinép is élénk. A cseh—magyar atlétikai mérkőzés ugyan siralmas kimenetelű lesz számunkra az eddigi ponteredmény után ítélve, de a tízezer méteres futószám igazán érdekesnek ígérkezik. A két magyar fiú, Szeré- nyi és Simon halad az élen, az egyik cseh teljesen leszakadt, a másiktól is elhúznak a mieink. De aztán váratlan fordulat, Simon is elmaradozik társától s a csehszlovák Mladek elhúz mellette. Simon szúrással küszködhet, mert arca eltorzul, csak nagy erőfeszítés után tud ráragadni, s nyomában maradni a cseh futónak.

Lassan fogynak a körök, a kilométerek, Szerényi szépen

„A VOLT FOGOLT"

Beszélgetés a Halál Texasban írójával

Ejfél után, a Royal Szálló halijában sikerült sort keríteni a beszélgetésre Hans Habe-val. Az Európában és Amerikában egyaránt jól Ismert író-újságíró könyvei hazánkban is keresettek. Legnagyobb sikerét nálunk a Halál Texasban című riportkönyvével aratta, műveit tucatnyi nyelvre lefordították, azt azonban kevesen tudják róla, hogy magyar származású és születésekor a Békéssi János nevet viselte. Magyar nyelven válaszol a Központi Sajtószolgálat munkatársának kérdéseire is.

szorgalmasak. Ezt mindenki erénynek könyveli el. Így is lenne ez, ha a történelmi ösz- szefüggéseket vizsgálva ki nem derülne, hogy náluk ez a tulajdonság cseppet sem erény.

— ön 1947-ben az Űj Magyarországban megjelent cikkének ezt a címet adta: Európa egy amerikai újságíró szemével. Ugyanakkor köztudomású, hogy többnyire Svájcban él, és német nyelven^ ír. Milyen nemzetiségűnek érzi magát valójában?

— Nem akarok kitérni a válasz elől, de hadd beszéljek előbb egy olyan jelenségről, amely sajnálatosan jellemzi századunkat: az emigrációról. Az emigránsoknak úgy tűnik, velük van tele az egész világ. Ez persze túlzás. Tulajdonképpen egy maroknyi csoportról van szó, ha a föld népességéhez viszonyítjuk, azt azonban el kell ismerni, maguk az emigránsok ioggal tartják fontosnak saját helyzetüket. Az emigráció szerintem éppen olyan, mint egy hosszabb-rövidebb időre szóló börtönbüntetés. Ha egy elítélt kiszabadul a fogházból, akkor elkerülhetetlenül így nevezik: „a volt fogoly”, és ezt a címet örökre kénytelen viselni. Nincsen sem úi haza, sem régi. Mivel nem tehet mást, valahol letelepszik, és ezentúl talán azt az országot nevezi hazájának. Ilyen okokból vallom én magam amerikainak.

— Sokan inkább világpolgárnak tartják. Erről mi a véleménye?

— Azok a hazátlan emberek, akik sehol sem tudnak végül megtelepedni, világpolgárnak nevezik magukat. Ez a szó tehát nem más, mint kifogás. Ha így gondolta, akkor valóban világpolgár vagyok.

— Egy nyilatkozatában, amelyet 20 év előtt a Szabad Nép munkatársának adott, utalt arra, hogy nem az a lényeg, milyen hangon írnak az újságok, s ezt mindjárt példával támasztotta alá. Roosewelt elnökre hivatkozott, akit az amerikai sajtó jó része támadott, a választásokon azonban mégis nagy győzelmet aratott. Ezek szerint nincs nagy jelentősége az újságírói véleménynek?

— Ez nem egészen így van. Az újságíróknak bízniuk kell abban, hogy amit leírnak, annak hatása lesz. Ezt a hatást azonban véleményem szerint túlbecsülik. A sajtó munkája két ellentmondásos tevékenységből áll. Egyfelől tükrözi az olvasók véleményét, ugyanakkor

„Mindig szívesen jövök Budapestre” — mondja az író. Képünk: feleségével a Váci utcában.

(MTI Foto.)

viszont formálja is azt A sajtó hitelének szerintem az árt, hogy a szegény olvasó már nem tudja, mikor olvassa a saját és mikor az újságíró véleményét

— Hiába fejlődik tehát a hírközlés technikája, mégsem gyorsabbodik az a folyamat, amelynek során a különböző népek jobban megismerhetik egymást? Pedig ön a negyvenes évek végén még azt írta, hogy az a legbiztosabb út a világbéke felé, ha a különböző országok lakói jobban megismerik egymást.

— Azóta olyan tapasztalatokat szereztem, hogy ezt a véleményemet felül kellett vizsgálnom. Akkoriban azt gondoltam például, hogy a turistaforgalom elősegíti a népek közeledését. Na de tegyük fel például, hogy az utazó nem beszéli a „bennszülöttek” nyelvét Leszáll a vonatról, a hordár nem érti a szavát, erre már mindjárt dühös lesz, s ami az igazi baj: nem a hordárra, hanem nyomban arra az egész népre terjeszti haragját. Amellett elterjedhet egy nemzetről, hogy valamilyen speciális tulajdonsággal rendelkezik. Vendégszerető, rideg, csúnya, szép stb. Ugyanakkor, ha ismerjük történelmünket, rájöhetünk. hogy egy-egy ilyen tulajdonság valójában ellenkezőképpen értékelendő. Egy példa: a németekről elterjedt, hogy

— Megmagyarázná ezt bővebben?

— Erről — a németekről — éppen most írok egy könyvet. Ne haragudjon,, de örülök, ha majd a könyv sokszáz oldalán meg tudom magyarázni.

— Tehát mégis van valami, ami elősegíti a népek közeledését: s ez ön szerint az írók tevékenysége?

— Igen, ha az író valóban író, vagyis a saját kis világából kiindulva képes arra, hogy mással is éreztesse a mindenkit körülvevő, bonyolult nagyvilágot.

— A Halál Texasban című könyvéből azt lehet érezni, nagyra becsüli a néhai Kennedy elnököt. így van ez?

— Igen. Nekem Kennedy és Roosewelt a két kedvenc elnököm.

— Mi a közös vonás ön szerint bennük?

— Sok nincs, csak egy, de az annál lényegesebb. Mindketten a kapitalizmust akarták megmenteni, de úgy, hogy felismerték ennek egyetlen lehetséges módját. Ezt ma már ismert szóval így nevezik: békés egymás mellett élés. Mármint a szocializmussal. Aki Kennedy vagy Roosewelt híve, az sohasem gondol arra, hogy háborúval „oldja meg” e két társadalmi forma versenyét. Sajnálatos, hogy Kennedyt és Rooseweltet olyan sokan félreismerték.

— Befejező kérdéseink már személyi jellegűek. Beszél magyarul, mégis, ha nálunk kiadnak egy könyvét, azt lefordítják magyarra. Kitűnően beszél angolul, de csak német nyelven ír. Miért?

— Hatéves koromban hagytam el Magyarországot. Bár anyanyelvem magyar, mégsem ez a lényeges, mivel gyerekkoromtól németül beszéltem, német nyelvű iskolába jártam, ez lett hát a tulajdonképpeni „anyanyelvem”. Sok nyelvet megtanulhat az ember, de érezni csak egyet képes. így hát én csak németül tudok írni. Ezen a nyelven is álmodom.

— Pedig a feleségével magyarul beszél.

— Igen, vele csak magyarul beszélek, ha kettesben vagyunk. És láthatja: Budapestre mindig örömmel jövök.

B. B. I.

dolgozik, már jó hetven méterre megelőzte a többieket, s lassan lekörözi az utolsó helyen vergődő Balsaneket.

A futballhoz alig konyítok valamit, s amikor mások egy jó meccsről áradoznak, nem merem bevallani, hogy unom az egészet, s fogalmam sincs, mitől lelkesednek úgy, mintha ők maguk rúgták volna azt a csodálatos gólt a hálóba, holott már régen pocakot eresztettek és esténként lavórban áztatják, bokasüllyedéses lábukat. De az atlétikánál felélénkülök. Ifjúkori élmények jutnak eszembe, s az akkori szenzációk, Owens tízkettője a százon és Harbig finisei a négyszázon. S a mi futkározásunk a Postás sportpályán és álmaink, ábrándjaink, hogy lesz erőiek és ügyességünk bejutni egyszer az országos mezőnybe.

Sose jutottunk el odáig. Ki a Don felé menetelt elkeseredetten, ki a benzineshordókat gu- rigatta egy repülőtéren, és reménykedett, hogy megússza a háborút. S ha megúszta, addigra a hajdani sportélményeket is elfelejtette. A háború utáni kalóriaszegénység is segített ebben.

[lanem ez a verseny érde11 késnék ígérkezik. Simon ismét feldolgozta magát, s ott halad a cseh fiú nyomában, sőt most meg is előzte és jön föl, tán még az élen futó Szerényit is utoléri.

Aztán lemarad ismét, kár volt a kényelmes helyről kitörni. Most a harmadik helyen fut nehezen.

Még a felénél sem tartanak a távnak. Együtt érzünk, szinte együtt küzdünk velük.

— Nehéz táv ez — jegyzem meg szakszerűen.

Apám, aki mellettem üldögél és figyeli a képernyőn lejátszódó eseményeket, szintén megszólal, de váratlanul ezt mondja:

— Hát, ami azt illeti, tényleg nem lehet könnyű. Habár egyszer az én apám is futott ilyen hosszút.

Nem szólok semmit, de hallgatásomból kiérzi az enyhe kétkedést, mert mindjárt hozzáteszi:

— No, persze, még tizenöttizenhat éves korában. Ügy mesélte el nekem egyszer.

A készülékre pillant, de a tízezer méteres futásban a helyzet változatlan, kérdezés nélkül is folytathatja a megkezdett történetet.

— Még a boszniai háború kitörésekor történt. Behívó érkezett apám nagyobbik testvérének, aki éppen akkor két faluval odébb, Ökécskén dolgozott. Hogy ilyenkor ki hogyan cselekszik? Lehetett volna várni is, hogy majd hazaérkezik. Vagy üzenni érte. Akkor azonban még más volt a szokás, a közhangulat. Az én apám gyerekfejjel nem sokat töprengett mindezen. Fogta magát és gyalogosan elindult a huszonöt kilométerre levő faluba. Először futott, aztán már csak kocogott, majd megint futásnak eredt. Végig így tette meg az utat.

— Hogy a bátyjával mi. történt? Kivitték a frontra persze. Amíg háborúztak, semmi baj sem érte. Aztán jöttek hazafelé és át kellett kelni egy folyón. Keresztülhajtották őket. Megfázott, tüdőgyulladást kapott. És nem ért haza többet

11 allgattunk. Mit is mond- hatna az ember. Valamennyi háború, amit apáink átéltek vagy mi átéltünk* eszünkbe jut ilyenkor.

De aztán a képre figyelünk megint. Szerényi még vezet, kissé leszakadva tőle két cseh atléta birkózik egy magyarral. A Toldiból ismert vitéz jut eszükbe, de ez a viadal itt nem ígérkezik kedvezőnek számunkra. Taktikai verseny ez, Simont leszorítják, nehogy elszökjön. A módszer nem egészen sportszerű, viszont egy darabig eredményes. Az utolsó körben azonban a magyar fiú megelégeli a dolgot, s még van egy kis tartalék az izmaiban, elhúz a ve- télytársaktól és másodiknak érkezik a célba.

Kettős magyar győzelem — egy kis vidító a sok pontveszteség után. Koccintunk is rá.

S nekem még sokáig az a másik futás jár az eszemben. Amelyikről apám mesélt. Ez itt, a képernyőn csak sport, játék, amaz egy véres háború apró előjátéka, melyhez hasonlót szintén sokat, nagyon sokat ismer a világ. Napjainkban is.

i érti azt, hogy akármiről, néha egészen váratlanul, derűs, békés pillanatainkban is ez jut eszünkbe?

F. Tóth Pál