Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-10 / 214. szám
Gimes Márta: Csa1' aki maga fárad. aid a hegyekben szedi a csokrot, hozhat el egy darabot a messzeségből. En a piacon vettem. Egy nénikétől. Feketekendős nénikétől. Barna kosárban, előtte, a földön kínálták magukat a Itta virágok Csodálkozott, hogy nem alkudtam. Pedig hányszor kellett lehajolnia őréig derekával azért a két forintért! Falán, mert nem &n hajoltam érte, ez a csokor: halott. üdék a szirmok, és mégis, sohsean fog éhül Apáti Miklós t Ölelés helyett Könnyű Célelem motoz az ajtó kulcsra zárva lassú hó kering. : A kötőtű eipíhenffi kezed már mit se babrál elalszol megint. •„ öled bezárt világ ^ a lassú hó felkering szemhéjaimra. Tétován megáll mereng |! azon tűnődik hogyan juthatna vissza. q & A tányérokon frists víz andalog. körbe-körbe f szinte hallani Tudom fáradt vagy édes nem általam, csak értem s ez is valami. • '' s Simonyi Imre: ŐSSZEL ősszel hogyha gyérül levele a fáknak és karámba térül útjuk a gulyáknak: leng a tájban széllyül % árnyéka a nyárnak szemén bánat mélyül az elhagyott lánynak —■ hónalján a tél ül már a fenyőágnak, szívem lassan békül sorján a világnak. y égíeíen• nek tűnő negyedóra az indulásig, lassan megtelik a II. osztályú, műbőrüléses kocsi. Két napbarnított, munkában megfáradt asszony száll fel csomaggal, szatyrokkal. három gyerekkel. Félénken, megillető- dötten kutatnak szabad hely után. A fiatalabbik a négyévesnek tűnő vézna, síró kislányt csittítgatja szeliden. Velünk szemben telepednek le. Az idősebb, szemüveges asszonynak a tőlem balra levő ülésen jut egy hely. A szoknyájába kapaszkodó hatéves, fekete kislányt átküldi a másik asszonyhoz, ahol még leülhet, méghozzá az ablak mellett. Most már a 10 év körüli kisfiú is odaáll az ablakhoz. Még van tíz perc. Minden hely megtelt. A fiatalabbik asz- szony sorra szólongatja és vajas kenyérrel kínálja a gyerekeket. A vézna Katika és a fekete szemű Ilonka máris majszol. Samyika nem kér semmit, bár az idős, szemüveges asszony ugyancsak unszolja, kérleli, de ő inkább bámészkodik. A két asszony Törteire utazik. Mindketten tsz-tagok már évek óta. Az idősebb, szemüveges, túl van az ötvenen; a fiatalabb meg a negyvenen. Az idősebb négy gyerekeit nevelt fel, de már kirepültek a családi fészekből, megnősültek, férjhez mentek, s ő most öregségére magára maradt idős pár- jávab ; ! A fiatalabb asszonynak van egy kislánya, pár évvel idősebb csak az ölében alvó Katikánál. A két törtei! asszony közül az idősebb először járt Budapesten. Most sem értek ők rá a fővárossal törődni, az izgalom lázában égtek. Egyedül az foglalkoztatta mindkettőjüket: vajon hogyan fogadják majd őketPo- ■mázon? Pomázon van az állami gondozott gyerekek Pest megyei in-' tézerte, ide iparkodott a két asz- szony. Négy-öt évvel ezelőtt kérvényezték a helyi tanácsnál: kaphatnának-e egy-egy árva, államilag gondozott gyereket. Az idősebb asszony életéből kimondhatatlanul hiányzott a gyerek, nélküle üres volt a ház, tartalmatlan az élet. A fiatalabb asszony meg még egy kislányt akart sajátja mellé — sajátjának. Nagy volt az örömük, amikor értesítést kaptak, hogy mehetnek a két kislányért a járási székhelyre, Ceglédre. Több mint négy évig voltak velük a gyerekek, szépen fejlődtek, iskolába jártak, sajátjuknak érezték és fogadták őket. Az idősebb asszony már — pironkodva mondja — meg is kezdte az ő Etájának az esküvői kelengye gyűjtését, hogy ugyanolyan tisztességgel engedje majd útjára, mint a másik négyet. zinte egyszerre jelentke- ^ zett a kislányok addig soha nem látott, soha nem ismert édesanyja, s felmutatva a hatósági papírt, elvitték —mit, elrabolták! — a gyerekeket. Még csak meg sem köszöntek semmit, ők meg bizony a nevüket is elfelejtették megkérdezni, sőt a papírt sem nézték meglepetésükben. Akkor úgy határoztak, hogy nem kísérleteznek többé. A fiatalabb asszony könnyebben felejtett, hiszen neki maradt egy kislánya, de nem így az idősebb. Addig beszélt, míg a férjek is beleegyeztek. Nem volt nehéz rábírni őket. Ezután már simáin ment minden — beszélik. Kérvény a helyi tanácshoz, környezettanul, mány, értesítés a járási tanácstól: mehetnek Pomázra egy-egy állami gondozott kislányért. Mind többen figyelnek fel a beszélgetés témájára, különösen a közelebb ülők. Egy asszony őszibarackot kotort elő táskájából, kiválasztotta a legszebbet és odaadta Sanyikénak. Egy csinos, fiatal asszony kettétörte a kislánya kezében a tejcsokoládét, s arra biztatta a csöppséget, hogy egyik felét vigye oda az idősebb asszonynak. Közben valaki megjegyzi: Ha egy-egy kislány elhozatalára kértek engedélyt, a kisfiú hogyan került mégis hozzájuk? Most a fiatalabb asszony válaszol, bár Sanyiba nem ővele van. — Már éppen indulni akartunk a két kislánnyal — mondja —, amikor szinte egyszerre láttunk meg egy szép, barna- bőrű fiút. Egy fa alatt a pádon ült. A többiek kérlelték: menjen velük játszani, de ő hajthatatlan maradt, csak eltűnődve nézett maga elé..; Még a megjelenésűnkre sem figyelt fel, pedig ez nagy szó. Az intézeti gyerekek, amikor megláttak bennünket, mind abbahagyták a játékot, s kérdő tekintetüket ránk szegezték. Vajon most ki lesz a szerencsés? Az idősebb asszony veszi át a szót: — Mondom az igazgatónőnek: én azt a szomorú, bamabőrű fiúcskát még elvinném magammal, annyira megsajnáltam, olyan magányosnak látszik... — A „franciát” egyedül nem lehet elvinni — így az az igazgatónő. — Azt hittem — folytatja az idős asszony —, azért nem lehet elhozni, mert franciaországi, és nem tudnánk otthon vele szót érteni. Közelebb mentem hozzá, megnéztem, milyen egy francia gyerek? ___ 'T'e francia kisfiú, nagyon ■*" megtetszettél nekem — mondtam zavartan —, eljön- nél-e velem, ha az igazgató néni elenged? Én jó magyar anyukád lennék ám! — Honnan, honnan nem, egy megszólalásig hasonló fiúcska futott oda, akit eddig egyikünk sem látott — veszi vissza a szót a fiatalabb asszony. — Csak azt vesszük észre, hogy szorosan átölelik egymást és sírástól elcsukló hangon ismételgetik: — Vagy mind a kettőnket vigyél el, vagy egyikünket se! A kocsiban levőknek majdnem a fele most már egészen közrefogta a két asszonyt: — Hát értették a magyar szót?. — 1956 őszén, amikor a nagy zűrzavar volt nálunk — emlékezhetnek még rá! — akkor mentek ki a kifiúk szülei Franciaországba. így mondta az igazgatónő. — Disszidáltak azok — helyesbít egy férfi. — Igen, disszidáltak. A két iker idegenben született, de tudnak azért magyarul egy keveset, megértik, amit mondanak nekik. — Tavaly a szüleik engedéllyel látogatóba hazajöttek, de valahogy „elfelejtették” magukkal vinni a két gyereket, amikor visszamentek. — Nahát, hogy milyen szülők vannak! — Mit lehet várni egy disszi- denstől? — Nemcsak a gyereket hagyták el. hanem a hazájukat is! — Az ilyenek még levegőt sem érdemelnének! Az idős asszony kihasználja a szenvedélyes közbeszólások nyújtotta szünetet, megigazítja orrán a lecsúszott drótperemes, régi módi pápaszemet, aztán folytatja: — Elhatároztam, hogy fiúcska nélkül nem megyek haza. A két „franciát” egymás nélkül nem adták, pedig legszívesebben őket hoztam volna magammal — ezeket az utolsó szavakat halkabban mondja, nehogy esetleg Sanyiba meghallja. — Dehát az emberem otthon erről sem tud. Lehet, hogy" most „kikapok” érte — mondja, de mosolyog. — Sok ilyen anya kellene, mint maguk — mondják hárman is. A többiek hangosan helyeselnek. — Törteién sokan neveinek állami gondozottat, ott sojc jó ember él — válaszol a fiatalabb asszony. — Majd megfizeti a jó isten — szól közbe egy kövér nő, aki egészen közel furakodott. s teljesen elállta az utat. A csoportosulásnak a kalauz megjelenése vet véget. Mindenki a helyére megy. Ismét csönd lesz. — Kérem a jegyeket kezelésre! Szaporán csattog a lyu- kasztó. Az idősebb asz- szony a szatyor oldalnyílásából egy nagyobbacska, nyomtatott fehér papírt húz elő, s késve ugyan, de átnyújtja a kalauznak. — A jegyet is kérem, néni- kém! — Az az, odaadtam, kedves! — Ez az utalvány, erre adja ki a pénztár a jegyet díjtalanul. — Nekem azt mondta az intézetben a kisasszony, ezzel lehet hazautazni, még valamit rá is írt... Megszólal a másik asszony is, aki eddig érdeklődéssel és némi aggodalommal figyelt: — Nekem is olyan jegyem van, ezt adta a kisasszony az irodán! — Miért nem mondta, hogy jegyet is kell váltani! — Maguknak ezt tudni kellene, biztosan nem most utaznak először ilyen ügyben — int a gyerekek felé fejével a kalauz. — Nem jártam én még sohasem a fővárosban, pedig megöregedtem tisztességgel — válaszol az idős asszony. Majd kérlelni kezdi a kalauzt: — Igazítsa el úgy, kedves, hogy jó legyen, ha már Ilyen tudatlanok vagyunk. Maga tudja ennek a módját! — Én tudom, de hát büntetést kell fizetni, mert nincs jegyük. — Váltottunk volna, ha megmondják, mint maga, kedves! — Én nem tehetek semmit — így a vasút hivatalos embere. — Aztán mennyire büntet meg bennünket? Hiszen ők meg pláne nem tehetnek róla —; mutatna? a gyerekekre. — Mindennek az oou 5£"'w“ — Bizony a szabálysértés drága mulatság nénikém’ — Jaj ne ijesztgessen, nem akartunk mi senkit megsérteni, a vasutat se, dehát van-e annyi pénzünk?... — Mondja meg, kalauz elvtárs, mennyi a jegyek ára meg a büntetés, ha már nem lehet semmit csinálni — szólal meg egy férfihang távolabbról, ahol vagy négyen kártyáznak. — Kifizetjük a „bankból”, igaz? —• mire a többiek helyeslőleg rá- bólintanak. — Mi is beszállunk — mondják a keresztrejtvény-fejtők. — Mi lenne, ha az egész kocsi beszállna? 1® illanatnyi csönd. Az egysé- ges, váratlan állásfoglalás meghökkenti a kalauzt. Tétován j ártatja fejét ide-oda. Látni, hogy nem mindennapi eset elé került, amelyről nincs intézkedés a vasúti szabályzatban. — Elviszem az utalványt, majd Cegléd előtt visszajövök és megírom a nyugtát. A kalauz átmegy a másik kocsiba. Találgatjuk, vajon mi lesz? Mit kellene tenni? Van, aki a bürokráciát okolja, mások meg az intézeti adminisztrátort hibáztatják. Egy asszony meggyanúsítja a vasutast: nincs annak szíve és — gyereke! Egy másik fiatal férfi — kiderül, hogy jogász — megvilágítja a helyzetet — jogilag, és védelmébe veszi a vasutast. Az idő észrevétlenül telik. A vonat lassít, váratlanul megáll. — Ez már Cegléd, de még a jelzőnél állunk, úgy látszik, nem engednek be, korán jöttünk — adják a felvilágosítást az ablaknál ülők. A fiatalabb asszony is felkelti Katikát, aki ismét fájdalmas zokogásba kezd, nem is lehet megnyugtatni, bár többen próbálkoznak. Csak Sanyika Veszi fegyelmezetten tudomásul, hogy el kell jönnie az ablaktól, mert Cegléden átszállnak a tőr- teli kisvonatra. Felajánlom segítségemet, de mire észbekapok, mindennek és mindenkinek akad gazdája, pártfogoltja. Minden csomagot, szatyrot külön ember visz -az ajtóhoz, a két asszonynak és a három gyereknek szintén jut egy-egy kísérő. A vonat megáll az állomáson. Több kéz nyúl a kilincs után, de a váratlanul felbukkanó kalauz mindenkit megelőz az ajtónyitásban. ö lép le elsőnek, s mosolyogva, egyenként leszedi a gyerekeket, úgy, hogy mindegyikhez van pár kedves szava. A legkisebbet, Katikát még meg is simogatja, s csodák csodája: megszűnik a pi- tyergés. Majd leszedi a csomagokat. lesegíti a két asszonyt, s el is igazítja őket. A vasúti kocsi állomás felőli ablaka mind „foglalt”, még a feljáró ajtó is kíváncsi tekinteteket rejt. Szerencsére itt nincs felszálló utas. A mozdony felől a forgalmista indulást sürgető sípszavával egybeesik a kalauz határozott válaszjelzése! — Készen vagyunk! Mehetünk! A vonat „kijár”. A kalauz fellép, tiszteleg, majd becsukja az ajtót. Az utasok gyorsabban legyezgetik magukat, s visszamennek a helyükre. Az ablakokból látni, hogy a két asz- szony fehér papírlapot hajtogat össze és belegyömöszöli a szatyorzsebbe. Még visszaintegetni is elfelejtettek, de ki veszi tőlük rossznéven... A kocsi előterében néhány utas marad, köztük az, aki az egész kocsi „beszállását” indítványozta. Már csak ők hallják, amit a kalauz inkább magának, mint nekik mond: — Az enyéim közül a legkisebb pont olyan, mint az a kis vézna! — Csak rendben hazaérjenek. — Nem nagy a távok.;'g... Szűcs Béla
