Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
Palotai Boris: Bihari Sándor HAZA Ülhetek már ide, az asztalomhoz, az erkélyen a virágokat, polcaimon a könyveket bámulhatom — a távolság kioldoz, felment, mert lett villamosszék megint a nyugalom, a rendbe-rakott lét belül a négy falon. Nem tudom megtartani magamban az országutakat —: kinyílnak, megbizsergeti tenyerem egy sarokház, hegyek oldalán a verssorokat rakják össze a lombok folyvást, üzen egy illat, mely a randevúra pontosan megérkezik, ahol itt vagyok sohse lehetek teljesen itt Azt hiszem, minden föld-darabon felíratlan is ez áll: Átmenő forgalom. Felütött sátrak a városok, s honfoglalás csak az, az a gondolatom, melyben a szétdobált történelmek és kontinensek találnak rendet az idő nyit határtalan hazát ÜJ ANTIQONÉ Révay József fordításában Rettenetes nagy NYOLCVANHATODIK életévében Révay József, Kecskemét kiváló írófia, klasszika- filológus professzor, lefordította, a magyar nyelv költői szépségeibe öltöztette Sophokles „Antigone”-ját. Az Ókortudományi Társaság most méltó köntösben, az Akadémiai Kiadó gondozásában kiadta az Oedipus-móridakörnek ezt a lírai hévvel és drámai erővel lüktető darabját amely az Élektra mellett talán a legsfke- befejező mondatát: hatalom Sorsunk, Se dús vagyon, se hős Ares, Se bástya s tengerverte kék. Hajó előle nem menekszik ... A bűne alatt megroppanó király, lelkiismereti tusájában, így süvölt az égre: ,.. Fejemre csapott vadul Az isten ökle, összetört S vak útra vitt!... Végül idézzük még a tragédia resebb ókori tragédia volt — s hatása ma, a modem színpadokon is forrón eleven. Har- madfélezer éves élete méltatja a kultúremberiség figyelmére ma is! Sophoklés legfőbb drámaírói újítása az volt hogy a cselekményt lélektani alapokra fektette, s a jellemekből fejlesztette ki. Ö volt a jellemtragédia első nagy alkotója. Az irodalomtudomány ismételten is megállapította műveiről, hogy azoknak nyelve nemes veretű, tiszta bájjal teli „attikai nyelv”. A mi Révay Józsefünk Kecskeméten az anya tej jel szívta magába azt a magyar nyelvet, amellyel, majdnem hét évtizedes írói működése alatt egyéni stílusának elismert rangját alapozta meg. Mint műfordító, latin, görög, olasz, francia nagy írók magyar tolmácsolásával gazdagította irodalmi kultúránkat és — különösen a felszabadulás óta — könyvtárainkat. Sophoklés Antigonéjának színpadi görög nyelvértékei az ő fordításában semmit sem vesztettek ebből a klasszikus ragyogásé formakincsből. Az eredeti mű „attikai bája” pl. ilyen és ehhez hasonló finom magyar sorokban jelenik meg Révay költői nyelvén: ... Ismene zokog Antigonéja miatt szomorún. Piros arca felett feketén ül a gond. Keserűn marják bús könnyei Harmatos arcát. MEGRENDÍTŐ a Végzet elé boruló ember jajongása a színpadi eseményeket kísérő „Kar” monoton hanghullámain, nyelvvünk színváltozatában: "...A kevély szavakért A kevélyek bűnhődnek erősen S öregen látják: Csak bölcsnek az élete boldog! NEM LEIHET kétséges, hogy Révay Józsefet magas életkorának bölcsességében az alkotás boldogsága érintette meg, amikor ezt az elragadóan szép műfordítást is befejezhette és az Akadémia márkájával publikálhatta. Hálás olvasói a szűkebb hazából. Kecskemétről, szeretettel üdvözlik őt ez alkalommal is. Simonka György Nem váloga apjuk! Természetesnek találják, hogy elébük rakja az ételt, mosson, főzzön rájuk. Észre sem veszik, hogy az örökös gondban elmorzsolódik az élete. Az öregasszony szempillája megrebbent. — Szóval, győzöd — Már nyolcadik hete,: — böngészgetve kijelenthesse: sajmondja az öregasszony, és vár- nos, képtelen vagyok több ta, hogy a lánya sóhajtson. De munkát vállalni! a sóhaj tás elmaradt. — Na, mamikéin ... minden — Az a fő, hogy jobban vagy úgy megy, mint a karikacsapás. — mondta szigorú mosollyal — Hogy bírod... — hajtogat- Vilma, s a szájaszéle vibrált, ^a az öregasszony. — Az a sok össze kellett szorítania, attól bevásárlás, cipekedés... nekem — mondta színtelen hangon. — keményedett meg a mosoly az nem vo^ sok. Egész életemben Mit adsz ma vacsorára? arcán. — Beszéltem az orvossal. Jövő héten hazaenged. A kórteremben megfülledt a levegő. A verejtékes testek kigőzölgését nem tudta elnyomni a kinti világ illata, amelyet a látogatók hoztak magukkal. Vilma egy cserép jácintot tett az asztalra, támadóan éles illatán keresztü Is zivárgot t az öregasz- szony savanykás lehelete. — Jövő hét... Azt csak úgy mondják — d'innyögte az öregasszony, és a falnak fordult Vékony haj fonata szürke madzagként futott a hátára. — Én már el lehetnék itt... csak miattad ... Hogy bírod... hogy bírod egyedül? — Azzal ne törődj, mama. Látod, bírom. Kóstold meg, reggel sütöttem. Az öregasszony gyanakodva harapott a piskótatésztába. — Nem szalonnás. — Miért lenne szalonnás? — A sóhajtás most hangzott el. Fegyelmezett sóhajtás volt, nem az a mélyről fakadó, kétségbeesett, mely az öregasszony idegedben élt. — Mennyi bajt zúdítok a nyakadba, mennyi munkát! Bevásárlás, főzés ... mikor jutsz hozzá, hogy a magad dolgát csináld? — Hát.; 1 úgy osztom be, hogy mindenre jusson idő. Épp most készültem el két borítólap- tervvel.mondta Vilma egy árnyalattal lelkesebben, mint ahogy akarta. Nem tartozott a befutott grafikusok közé. Még mindig rengeteg utánjárás, telefonálgatás előzte meg, hogy megrendeléseket kapjon. Mire a azt csináltamellátni a csa- a rajzasztalához ült, elfáradt a ládot, úgy beosztani... de te... könnyed csevegéstől, attól, hogy sohasem tudtál beosztani. Szőnyi Gyula Illusztrációja. fontos” emberekkel itta a duplákat, miközben azon töprengett, nem célravezetőbb-e, ha panaszkodik: két gyerek, meg a mama... a férjem disszidált... úgy maradtam itt... Kislánykorában, amikor tánciskolába járt, az volt a vágya, hogy azt mondhassa: minden négyesem foglalt már. De erre sohasem került sor. Nagylánykorában azt szerette volna, ha egyszer legalább késve érkezik a randevúra. Ez sem sikerült. Mindig előbb érezett, mindig neki kellett várnia, az ajtónyitást lesni, szorongva számolni a perceket. Most pedig arról ál— Most tudok... Az ember belejön. Egy-kettőire összecsapom az ebédet... Az öregasszony arca besüppedt, a szeme is mintha hátrább csúszott volna. — összecsapni... ideje ... Képzelem, hogy néz ki a lakás. A parkett összetaposva, a szekrény teteje poros. Nem is győzheted egymagádban, segítség nélkül. — Győzöm — mondta Vilma eltökélt türelemmel. Szegény mama, még mindig a parkett miatt bánkódik. Olyan a lakás, mint egy zsibvásár. A gyerekek Mit tudom én, gondolta Vilma. Ezer dolgot kell még addig lebonyolítani. Dudás megígérte, hogy egy plakáttervezést szerez neki. Mit főz! Majd csak akad valami otthon. Ha más nem ... — Mit mondasz, mamikám? — Semmit. Vilma abban a percben megmodozott, hogy a noteszában nem segítenek, önzők, akár az Benkővárinc Mészáros Mariann: A DunakanyarMindennek megvan az érezte, hogy a mama azt várta tőle, hogy kétségbeesve panaszolja, meg se tudok mozdulni mama nélkül, képtelen vagyok dolgozni, nézzen rám, ez a sok házimunka lenyúz, tönkretesz, kiszívja az energiámat. Az nyugtatta volna meg a mamát ... Ha ő néküie boldogul, akkor mirevaló az erőlködése, hogy ezt a rozoga szervezetét foltozgassa... mi értelme az életének, ha nem tudja hasz- - nukra fordítani, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás?! — Paradicsomlevest főzök. Bontok egy üveget... — Ugyan — legyintett az öregasszony. — Ildikó útálja a paradicsomlevest. — Nem válogatunk — mondta összeszűkült torokkal Vilma, mert valami gyengédet akart mondani, valami olyat, hogy a mama megsejtse, szüksége van rá, az éjszakáit átvirrasztja miatta, reszket érte, el sem tudja képzelni az életét nélküle, mama, mama! De csak ez a suta, szigorú mondat jött ki belőle: nem válogatunk! Amikor beadta a vacsorát, Ildikó elfintorította az arcát. — Paradicsomleves! Mikor jön haza a nagymama? — és zaklatottan, reszelés sírással, — mikor jön már haza? Mindenért szidsz és paradicsomlevest kell enni és ideges vagy és... — hirtelen félrekapta a fejét, mint aki pofont véd ki. Sohasem értette meg, hogy ■ofoft helyett miért szorította így magához az anyja, hogy a brosstűje recésre nyomta a homlokát, i
