Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
Raffai Sarolta: Megmaradni minden ellen A kérgek izgatnak leginkább. Kő-látszattá kínlódott minták, fájdalmas kis türemkedések: önvédelemmé torzult élet. Hogy sejt izgul a láncban, s mennyi! Csak lenni, nem is tülekedni, csak megmaradni — minden ellen: háncsba, héjba, hámba tereltem Elemyedtem, vagy elpuhultam? Alig bízhatok már magamban. Megbabonázva, nyugtalan figyelem körmöm és hajam. Ténagy Sándor DCu ujíln ak , ajtók ablakok Kinyílnak ajtók, ablakok, betör a tavasz árama — Ülök, kezemben kés, kenyér, megnyert csatáim látszata; odakünn gyorsul, gyűrűzik s fölível gyönyörű zene — májusi kastély: körtefa, méhek lármás piactere. Klorofii-lázas ér dobog, ébresztő, ásó, gereblye — boldog hazugság, ne röpülj agyamra, idegeimre, nekem csak ez kell, így a jó, tavasz fényképe arcomon — Mint ki örökké itt marad, lesek csodára: dolgozom. Rudnai Gábor Szeretnék szállni, mint a labda, belevágni egy ablakba, és a rémült kispolgárok tányérjában felpofozni a sótlan hétköznapot. Polner Zoltánt A gyermekkor dzsungelében Emlékeim megmászbatatlan fák a gyermekkor dzsungelében. Foszfor ragyogásban áll az udvar. Dél van. A csodák teremtő napja. Látod Szépségem égig ér a tű körülöttünk s a diófák zöld termése forró szavaidtól hajnalra be is érik a szélben. Az égen keresztülzuhan a nyár, elégnek a tulipánok. Mosolyogsz. Hideg szobákra gondolsz ahol nem maradt utánad semmi. Hirtelen felriadnak a bodzák, kicsordul lilán a vérük s a keserű árnyékból rézbőrű kisfiúnk csapzottan előbukkan. □□ Lakiteleken, a Tőserdőben töltöttem három kellemes napot a barátaimmal. Az idő meleg volt, sátorban éjszakáztunk. Az első napfényes reggel minden pampájával köszöntött ránk. A következő hajnalban viszont a környék csendes nyugalmát autóberregés zavarta meg. Hirtelen szakadt meg a zaj, s néhány perc múlva egy negyven év körüli, térdig sáros ember dugta be a fejét az ajtónyíláson. A kocsi belecsúszott a Holt- Tiszába! Szánalmas látvány volt az elcsigázott ember, de nekünk nem nagyon tetszett a viselkedése. Túlságosan izgatott volt és mindenképpen kerülte a tekintetünket. Az éjszaka hullott esőt okolta. Elvezetett bennünket a helyszínre, de csak a bugyborékoló vizet láttuk, meg egy teherkocsi kerekeinek nyomát a fekeée sárban. A sofőr elmondta, hogy a közeli Zalka Máté Termelőszövetkezet húsz mázsa búzája is rajta volt, amit a szomszédos kísérleti gazdaságból szállított Igaz ugyan, hogy ml nem voltunk ott. nem tanúskodhattunk, de a kíváncsiság nem hagyott bennünket. Mire a sofőrrel beértünk a termelőszövetkezet központjába, hét óra lehetett Az elnök szörnyen, elká- romkodta magát, és a sofőrnek még az ükanyját is megidézte, olyan patáliát csinált Végül aztán csak belátta, hogy a történteken nem tud változtatni. Odalépett a telefonhoz és kurb- lizott. Először valami gépállomással akart beszélni, de az nem jelentkezett. A legközelebbi katonai parancsnokságot kérte. Pár perc múlva csengett a telefon. — Halló! Katonai parancsnokság? A telefonban érces hang válaszolt. — Itt Erős Gáspár, a Zalka Tsz elnöke. A parancsnok elvtársat kérem a telefonhoz L s. Várok! — Az őrnagy elvtárs?... Az elnök szó szerint leadta a szomorú históriát. Kedvező választ kaphatott, mert tekintete megenyhült, ösz- szehúzott, vastag szemöldöke alatt & kissé reszelés hangon a sofőrre mordult: ■— Mit bámészkodik? Nem hallotta? Menjen és készítse elő a drótköteleket! Kiszólt az ablakon, hogy azonnal vigyenek ki a Holt-Tisza /✓ hídjához tartógerendát, ásót, lapátot. a láncokról, meg drótkötélről se feledkezzenek meg. — Csak azt tudnám, hogy a fenébe került a fahíd felé? Nem volt annyi esze, hogy ne hajtson a rozoga hidra? Hiszen az még egy szekeret is alig bír el! — fordult felénk, aztán kirohant és becsapta maga mögött az ajtót. un (Kép a Henry Moore: Két ülő alak. neves brit szobrásznak Budapesten, a Műcsarnokban megtartott kiállításáról.) A kapáló asszonyok csak akkor ocsúdtak fel. amikor elrobogott előttük egy kisebb gépesített egység: parancsnoki kocsi, teherkocsi megrakva katonákkal és végül egy hosszúcsövű harckocsi. Jobbról virágbabo- rult gyümölcsösök, balról új telepítésű szólók hosszan elnyúló sorai kísérték az oszlopot. A parancsnok hamar észrevette a rozoga falúdnál nyüzsgő tömeget. Először maga ment le és megnézte a terepet. Parancsot adott és az oszlop lekanyarodott a vízpartra. A kíváncsiskodó, bámészkodó emberek szétrebbenve engdtek utat. A századost nyomasztó érzés fogta el a korhadt fahíd és a zavaros víz láttán. Hogy lehet ilyen ócska hidat eltűrni. Még egy gyalogos számára is életveszélyes. Egy rég eltemetett gyermekkori élménye jutott eszébe. Suttyó parasztgyerek volt még, pontosan olyan, mint amilyenek itt is állnak a fahíd körül. Apja, akinek haló porában is áldja a nevét, hosszú, keserves évek után néhány holdat szerzett. Kilencen voltak testvérek: hat fiú és három lány. A fiúk között ő volt a legkisebb, s ezért reá hárult a tehenek legeltetése. Itatni a Szamosra járt Egyszer a Eimibó megvadult és berohant vele a folyó közepébe. A füzest ritkító emberek futottak a segítségére. Nem volt elég az ijedtség*- bői. ráadásul odahaza elővette az apja, és volt nemulass! Most is félelem fogja el, ha rágondol. Azóta valahogy nem tetszik neki a víz, nincs kibékülve vele. ről, a folyó mélységéről és a mentőeszközökről beszéltek. Mi nem szóltunk bele, a sofőr is csak akkor beszélt amikor kérdezték. De valamennyien izgatottan vártuk, mi lesz a terepszemle eredménye. A százados a mentés tervét röviden adta elő: — A partszegélyre tartóoszlopokat kell leásni. A drótkötelet rá kell kapcsolni a teherkocsi kampójára. A kötél másik végét a harckocsihoz erősíteni, s azután óvatosan, hogy a teherkocsi ne ütközzék a meredek partba, ki kell vontatni a vízből. — Le ne csússzanak a zsákok a kocsiról! — szélt közbe az elnök, és még akart mondani valamit, de jobbnak látta, ha a századosra hagyja. Mégiscsak azért küldték ide, hogy kihúzza azt az átkozott teherautót. A századosnak csupán az okozott gondot, hogy emberei közül kire bízza a drótkötél felerősítését a víz alatt. Ilyen feladatra parancsot adni? Magához rendelte beosztottjait. — Ki vállalkozik arra, hogy a drótkötelet leviszi? — kérdezte. Legszívesebben maga a százados lett volna az önként jelentkező, de ötven évével hiába vállalkozna rá. Könnyűbúvár kellene ide, 5 méter mélyről kiemelni az elsüllyedt teherkocsit!. A felsorakozott kis egység tagjai egyszerre lendítették magasba a kezüket, amikor elhangzott a kérdés. Vajon bátorságból, vagy azért vállalták a feladatot, mert egyik sem akart szégyenben maradni? Akár így, akár úgy, a körülállókat meglepte, mert mindenesetre merészség kellett hozzá. A százados a hátulsó sorban álló Kovács Zoltán tizedest léptette ki. A Miskolcról bevonult lakatosfiút jól ismerte, pontosságáról, edzettségéről és megfontoltságáról. Tudta, hogy a bevonulás előtt MHS vízi versenyeken nem egyszer szerezte meg a megyei elsőséget. A katonai kiképzésben és a harcgyakorlatokon elért jó eredményei alapján léptették elő tizedesnek is. Ezért esett a választása a gön- dörhajú szőke fiúra. — A feladatot megértettem! — hangzott a határozott válasz. Gyalogsági ásót kért, friss levegővel szívta tele a tüdejét és ismét lemerült a vízbe. Csigalassúsággal teltek a másodpercek. A százados a homlokát törölgette. A drótkötél mozgásáról leolvashattuk, hogy a bugyborékoló víz alatt szívós küzdelem folyik. A százados odarendelte Kun honvédet és a következőt, Apáthy őrvezetőt.. Kun éppen ugráshoz készült, amikor Kovács keze felbukkant a vízből. Annyi ereje sem volt* hogy megkapaszkodjon a drótkötélben. Kim húzta ki, lefektette a fűre. Idősebb ember futott oda pálinkás üveggel a kezében és öntött a katona szájába. Ettől magához tért. Felült. nagyokat lélegzett. Pár perc múlva talpraállt, jelentett: — Százados elvtárs! A feladatot végrehajtottam. A parancsnok megölelte és kezet szorított vele. 3. A dologba beavatottnak éreztük magunkat. így az elnök és a százados körül sündörögtünk, akik az elsüllyedt gépkocsi típusáról, g vele süllyedt értékekNagy csobbanás és Kovács Zoltán tizedest elnyelte a Holt- Tisza zavaros vize. Szájtátva figyeltük a falubeliekkel. Nem sdvítottak a lányok, csak a férfiak rágták idegesebben cigarettájukat. Egy idős néni keresztet vetett. Hallottuk, amint odasúgta szomszédi ának, hogy neki is van két unokája, akik katonák valahol a csehszlovák határon. A mama ráiuk gondolt. — Az eleje mélyen az iszapba fúródott! — lihegte Kovács tizedes, felbukkanva a vízbőlj Félre kellett húzódnunk, mert megkezdődött a kivontatás. Megdördült a harckocsi motorja. Freccsent a sár. remegett a föld a hemyótalp alatt. A drótkötél megfeszült, mint a hegedű húrja. A lánctalpak belevájtak az ázott fekete földbe. A parancsnok irányított. A tömeg félkört alkotott a harckocsi körül. Egy méter, két méter*. .* négy méter... Végül az ötödik után kikandikált a vízből a teherautó iszapos hűtője. A jelenlevők harsány éljenzésben törtek ki. A lehulló vízcseppefe sziporkázva hulltak szét millió részecskére. Partra került a sofőrfülke, és végül az egész teherautó. Szinte egyszerre futott mindenki a csuromvizes gépkocsihoz. Sári néni most sem hagyta szótlanul. Agyba-főbe dicsérte a katonákat, de nem mulasztotta el, hogy ne tegyen egy-két gúnyos megjegyzést a sofőrre. Később tudtuk meg, hogy neki volt igaza. A gyerekeket nem érdekelte a teherautó, csak a harckocsi és a katonák. Az elnök a búzával volt elfoglalva. Tüstént kibontotta az első zsákot, és szemügyre vette. Az utolsó zsákoknál tartottak már, amikor az egyik lriskato- na hordóra bukkant. Nem volt nagy, mindössze 25 literes. Több se kellett a férfiaknak, klütöt- ték a csapját. Valahonnan sze- reztek két bögrét, a katonák pedig előszedték a kulacsokat. Az elnök is észrevette a hordót. Ez meg hogy került az autóra? — szegezte a kérdést a sofőrnek. — A komámék dobták fel hajnalban, egy kis tavalyi riz- ting van benne — válaszolt szemlesütve a soffőr. — Vagy úgy? Értem már, miért tett kerülőt — szólt gúnyosan az elnök — Tehát akkor csapra vele?! A sofőr nem szabadkozott. De mit is tehetett volna már? Az első bögre bort Kovács tizedes kapta. Jósa István
