Petőfi Népe, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-02 / 154. szám
Moretti Gemma: Két vers MESEHINTÓ Ha fáradt vagyok, rosszkedvű nagyon, vegyél karodba, az talán segít Köröttem, bennem minden oly hideg, kérlek, ölelj át, az majd melegít Ha mégsem nyugszom, mesélj majd nekem, milyen voltál kisfiú korodban? féltél-e az éjtől, villámoktól, szelíd, csendes voltál, vagy goromba? Tündérlányra gondoltál-e néha, kit Néked ringatnak a fellegek, ha álmodban véle találkoztál, tudtad Te azt, hogy majd én leszek? * Mesélj, mesélj, elaltat a hangod, nem bántanak gondolat-lidércete. Bűvös csillag fölöttem az arcod, madár vagyok és Te vagy a fészek. Csend van bennem, tisztaság és béke, elringattál, megpihentem, most jó. Alom sző a két szememre árnyat, messze száll velünk a mesehint». ŐSZ AZ ERDŐN Mi nemrég sárga libegő láng volt, ma földszagú szél karjaiban táncolt. Holnap, ha itt jársz s felfelé nézel meztelen ágak üzennek a széllel Varga Sándor két verse: Arannyal öntve az erdők alja, kusza virgács a bokrok barna gallya. Tüskés ág megfog a bús, őszi jajjal, elhullt virágát követeli rajtam. DEKLARÁCIÓ Világra nyögtek; — és vagyok: Az anyag álma ölt testet bennem, de lesznek általam szózatok, bölcsebbek, harcosabb dalok, zengőbb ritmusú, szüntelen bennem áradó folyamok. Az oldódó kötést álmodom, álmatlan; — szilaj éneket, a szerelem termékenyebb dalát, nyugalmas otthont, fényeket, s a teremtés ütemén csendülő, jobb korra intő versemet. És áradnak bennem himnuszok, szomjat oltó harmóniák, A Föld méhe oldja föl, itt, bennem erőit, s ritmusát bontja eremben. — Rajta frigy derül; — gyümölcse; — dallamok. Emberi Bő termését eléd teríteni küldött engem e kései kor. Neked hordani bővebb halomba álmod szülöttjét, aki nap-nap átéled a teremtés bűvöletét. Ember! Hű társam érettebb koromban! Én csak halkszavú postása lehetek a lenni — igéknek, nagyszerűbb dalaid eredője, s ítélőszéke a koldus-koroknak. Általad tisztább húrokra leltem. Léted félteni indultam. Szemeidben szellemed érő gyümölcsét látom, és biztos hited, szabadabb dolgaidban. BÖSÉQBEN Anyácskám! fiad harmincon túl, halálon innen, tőled messze, jól él. Nyugodj meg! Ezért szültél, s e gond nyugtatott, míg méheüben hordoztál. Szűkös volt a jussod kenyér, s örömből, Lásd, jól élek. Mindenből jut az asztalomra. Munkám is van, nem úgy, mint régen apámnak; — hogy keserves évek szorongatták gyomrát. — Beérett kínját forradalomba dobta. Élek, anyácskám, s így köszöntlek, derűs-mosolygón. Deresedő homlokom mögött még bő erő lüktet; — formálja ébredésem. Hozzád szerető köszöntésem küldöm, drága. Rég simogattál. Nehéz sorom volt. Itt a bőség kosarából az öröm hull rám, a te örömöd is, jó Anyám! T) eeemher közepe táján szokatlan dolog esett meg Kovács Bódoggal, a járási tanács pénzügyi osztályának dolgozójával. Rosszul lett a hivatalban és a mentők bevitték a kórházba. A sors különös szeszélye folytán az epéjével lett beteg életében először, holott ennek a szervnek létezését — lévén csendes, jámbor ember —- nála senkisem tételezte volna feL Január 14-én, éppen a névnapján állt újra szolgálatba. Az íróasztalán álló naptár ezen a napon mást is mutatott: pirosceruzás keretben a harmincas számot Ezt jó előre még akkor rajzolta le, amikor az új év naptárát megkapta. Nevezetes volt számára ez a nap: pontosan ennyi ideje lépett pénzügyi szolgálatba. Beidegződött szokásától eltérően ezúttal fél órával korábban érkezett Mivel az osztály- vezető éppen értekezletre készült, jelentkezése csupán perceket vett igénybe. Maradt bőven ideje arra is, hogy kartársait sorra üdvözölje. Első perceit azzal töltötte, hogy — arcán meleg mosollyal — egy öblös piaci szatyor mélyéből előhalászott két csokoládésdobozt, egy üveg kisüstön főtt bararckpálinkát, liternyi édesitalt, nyolc apró poharat, nylonzsáknyi tepertőspogácsát, négyféle cigarettát és még pár más apróságot. Mindezt elhelyezte az íróasztal egyik felére, letakarta szalvétával, csak azután mélyült el a munkában. Azazhogy csak mélyült volna, mert időnként kíváncsian tekintett az ajtó felé, amelyen túl a szűk folyosóra nyíló szobákban dolgoztak a kartársai. — Bármely percben jöhetnek ... egyenként... csak pár szóra!... — súgta maga elé tíz órakor. — Hogy is gondolhattam arra, hogy munkaidőben? Ejnye, ejnye!... — korholta magát tizenegy tájban. — Majd ebédszünetben !... mielőtt levonulnak az étkezdébe!.., ¥7 s dolgozott tovább. Bi- zony akkor sem jöttek! Még csak jelét sem mutatták, hogy feléje is figyeltek volna. — Persze, persze... majd munkaidő végén! Akkor több idejük lesz maradni is! És beszélgetni. Mind egyszerre jönnek. A nőkartársak virágcsokorral! Nem, nem! Ez januárban drága lenne! Pár szál szegfűvel! Az is áldozat! A figyelmesség a lényeg!... a szeretet, a barátság az együttérző kollegák tás!... Egészen bizonyosan jönnek! — áltatta magát három órakor. — Egyikük bizonyára fel is fogja köszöntem! Igen, felköszönteni! Esetleg éppen az osztályvezető! Miért ne? Ki fogja fejezni a saját és az osztály dolgozóinak örömét afelett, hogy hosszas betegsége után visszatért közéjük. Egyúttal méltatni fogja harmincéves példamutató, töretlen munkásságát! ... Neki természetesen válaszolnia illik! Válaszolni is fog! Röviden; csattanósan; színesen! ... És máris ilyen irányban kezdte rendezni a gondolatait. "C1 lérkezett a munkaidő vége is, de a kartársak bizony sorra elrohantak. Be sem kukkantottak hozzá! Még a főnöke is elviharzott. Egyetlen kézszorításra sem méltatta! Kopogtak. Pali bácsi, az osztály hivatalsegédje nyitott be: — Hát, elmentek ... — Igen, elmentek... — ismételte színtelen hangon. — Nem... Üljön le, Pali! — kínálta székkel — beszélgessünk! ... Beszélgettek sokáig, az első kakasszóig és a pálinkásüveg fenekéig. Akkor nehezen gördüBárdos Ferenc: £411i lő nyelvvel bár, de jó érzéssel állapították meg, hogy régen ünnepeltek jubileumot ilyen kellemesen. ét nap múlva — éppen szombaton, egyúttal az osztályvezető névnapján — senki sem késett. Igaz ... munkára sem került sor aznap a hivatalban. Mármint szakmai munkára! De sürgés-forgásra annál több. Szegfűcsokrok, cserépvirágok, ötletes emléktárgyak, palackozott borkülönlegességek, likőrök és töményitalok sorakoztak katonás rendben egyik félreeső, meghitt iroda- helyiségben. Ügy tizenegy óra tájban megérkezett az ünnepelt. A tanácselnökkel és az alapszervezet titkárával mindjárt el is vonult a szobájába. A „nép” csak erre várt! A középső nagyobb irodahelyiséget bámulatos igyekezettel meghitt fogadóvá varázsolták. Déli egy óra felé már csendes zsongásban várakozott az osztály, amikor valakinek feltűnt, hogy Kovács Bódog hiányzik. Szóvá is tette azonmód. Az egyik előadó a kivételes nap által nyújtott „jogos” lehetőséget megnyergelve már rontott is be hozzá. — Hol maradsz, Kovács elvtárs? Ha már kihúztad magad a kollektív munkából, legalább az ünnepségen jelenhetnél meg pontosan! — dörögte nem éppen tiszteletteljes hangon. B. Mikii Ferenc: Tokaj Kovács Bődog fel sem ptBaS? tott: — Nem megyek! A kartársak megdöbbentek. Többen szinte egyszerre mondták: — Furcsa ember! A hivatal csau-nadrágos Benjáminja merészebb megjegyzést is reszkírozott. — Kicsit plöm-plöm már az öreg!... amolyan balfácán!... A terembe lépő osztályvezető is nyomban észrevette, ki hiányzik. Halkan meg is jegyezte a tanácselnöknek: — Nem látom itt Kovács elvtársat! Az elnök is körülnézett. — Valóban, nincs itt! Szórakozzatok csak, majd én megkeresem. IJ ősünk ugyancsak megle- pődött, amikor az elnököt látta belépni az ajtón. — Szervusz, Kovács elvtárs! — nyújtotta a kezét. — Szervusz! Parancsolj helyet foglalni! — Azért jöttem, hm..: mert nem láttalak a névnapozó elvtársak között. — Okom van rá, hogy elmaradtam, — válaszolt határozottan Kovács. — Személyes okom! — toldotta még hozzá nyomatúkkal. Mikor az elnök kérdve nézett rá, folytatta: — Véleményem szerint a tisztelet, a szeretet külső nyilvánítása nemcsak alulról fölfelé ildomos! — Egyetértek, — bólintott az elnök. — És most különösen örülök, hogy így gondolkozol... Itt megállt. Kovács Bódoghoz lépett, aki egyre erősebben zakatoló szívvel érezte, hogy az elnök hangja hivatalosra fordult. — Hódos elvtársat a megyei tanács pénzügyi osztályához vezető állásba hívták meg. Végrehajtó bizottságunk úgy döntött, hogy utódjául téged kér fel. Kovács Bódog hirtelen úgy érezte, hogy a homloka forrósodik, majd mind erősebben tüzel. Aztán mintha enyhe szorítást is érzett volna a torkán. Mikor megszólalt, úgy jött ki belőle a hang, mintha fulladozna: — Hogy én?... engem?..: osztályvezetőnek? ... Nem értem! Hagyjatok békén!... öt évem van még hátra a nyugdíjig!... Ez csak ugratás. Miért mégy bele ilyenbe? ... A tanácselnök elmosolyodott: — Nézd, Kovács elvtárs! Ide széles látókörű, a szolgálat minden részletét alaposan ismerő, nagy gyakorlattal rendelkező, ezenfelül a területen is jártas ember kell. Te, véleményünk szerint, ezeknek a követelményeknek tökéletesen megfelelsz! ... A legjobban az osztály valamennyi dolgozója közül ... A terembe lépő elnököt és az új osztályvezetőt szűnni nem akaró ovációval fogadták. Az éljenzésben kiváltkép az imént nála járt előadó jeleskedett, aki ezzel bámulatos alkalmazkodó képességről tett tanúbizonyságot. Ráadásul még „édesjó bátyámnak” nevezte, meg is csókolta. Lóhosszal futott a nyomában a csau-Benjá- min. ö jó hangosan, hogy az új főnöke is meghallja, „szakvéleményt” nyilvánított: „Mindig mondtam, hogy vezetésre csak a tapasztalt öregek alkalmasak!” Rika kartársnő „boldog” könnyhullatás közepette így kiáltott fel: „Édes, drága Kovács elvtárs, magát a jóisten is osztályvezetőnek teremtette!” Kovács Bódog, a furcsa ember, felelet helyett csak sorban rájuk mosolygott és közben arra gondolt: milyen kedves emberek is az ő kartársai!... Gyarló emberek, akiket úgy kell szeretni, amilyenek, hibáikkal együtt. A z ajtóból azonban először az ablakmélyedéshez ártott, ahol Pali bácsi húzódott meg szerényen. Ránézett, az visszamosolygott, de a szeme sarka gyanúsan fénylett. Megszorították egymás kezét és Kovács Bódog tudta hogy ez a kézszorítás őszinte volt.
