Petőfi Népe, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

1 Huszonöt éve irtották ki a nácik Udice lakosságát Paul Éluard ÍTÉLKEZÉS Szalutálás ítél az emberségről, Csizmák ítélnek sétáinkról, Ostobák ítélnek álmainkról, Ripőkök ítélnek a szabadságról, Ínség, jogfosztás ítél a gyermekekről. . Ó testvér, ítéltek testvéredről, Ölöm ítélt a legszebb arcról, A gyűlölet ítélt szenvedésünkről, De erőnket visszahívjuk: Mi ítélünk a gonoszról. Bán Ervin fordítása i4 találkozás elmaradt Dékány András és szülővárosa A Petőfi Népe június l-i száma egy kis színes hírben kö­zölte Dékány András halálhírét. A könyvhétre megjelent „Ro­binson utolsó kalandja” című könyve most már gyászszalag­gal átkötve búcsúzik szerzőjé­től. A könyvtárban fellelhető könyvei a sok használat nyo­maival mutatják írójuk népsze­rűségét. Irt regényeken kívül huszonkét rádiójátékot. Bábjá­tékát és színdarabjait sorozato­san játszották a fővárosi és vi­déki színházak. Csínom Palkó­ja és Zeng az erdő című da­rabja a kecskeméti színházlá­togató közönség előtt is isme­retes. 1. A tanteremben olyan sötét volt, hogy fel kellett gyújtani a villanyt. A mindig jókedvű fizikatanár kinéz az ablakon, és biztatóan szól az osztályhoz: — Nem kell sokáig égetnünk a villanyt. Pár perc múlva el­takarodik az árnyék és besüt a nap. Műsoron kívül: ki tudja, hány perc alatt ér ide a Nap­ról a fénysugár? A második pad szélén ülő okosszemű barna gyerek jelent­kezik: — A fény másodpercenként háromszázezer kilométert tesz meg, tehát percenként 60-szor annyit.- Ez majdnem 20 millió kilométer percenként. Minthogy a Nap—Föld távolság átlagosan 150 millió kilométer, így körül­belül hét és fél—nyolc perc szükséges ahhoz, hogy a Nap fénysugara a Földre érjen. — Nagyon jó. No, hogy érzé­kelni tudjátok, milyen rövid idő alatt teszi meg a fény ezt a ha­talmas utat, feladok nektek egy példát, amelynek pontosan nyolc perc múlva lejár a megoldási ideje. Meglátjuk, ki mennyire haladt addig. Figyelem! Egy ke­rékpáros elindul A helységből B helységbe... Az utóbbi időben mindig ha­marabb ébredt, mint a felesé­ge. Most is felébresztette a haj­nali derengés. Az ablakon át látszik, hogy a fák tetejét már bearanyozza a napsugár. Nyúj­tózik egyet, s eközben hozzá­ért a felesége kinyújtott, lábá­hoz. Az asszony nem ébredt fel. A férj rámosolyog: „Milyen édesen alszik! így szeretem legjobban, mikor mély tüzű két barna szemére rácsu­kódik a szemhéja, mintha őriz­né. így nem látja senki a sze­me tüzét, csak én. Mert én éj­jel-nappal, hunyt szemmel is mindig és mindenütt látom.” Kinyújtja a kezét és végtelen gyengédséggel megsímogatja az asszony fényes, sötétbarna ha­ját. A két gép egymás fölött ha­lad. A fiatalabb pilóta időn­ként átszól az öregebbhez, ta­lán csak azért, hogy izgalmát leplezze: — Szép időnk van, Joe. — Remek, Bili. — Mikorra érünk oda? — Nyolc perc múlva. — Azért nem bánnám, ha már visszafelé repülnénk, Joe. — Látszik, hogy újonc vagy, Bili. Majd megszokod. Less olyan nap, hogy háromszor is felszállsz. Odaérsz, ledobod a csomagot és kész. A géped rend­ben van? — Kifogástalan, Joe. * — Mama, nézd, kisütött a nap! Az anya magához szorítja kis­lányát: — Talán ma szép napunk lesz. — Nézd csak, mama, ha a nap felé tartom a tenyerem, olyan, mintha égnének az ujjaim. Csi­nálj te is így, mama! S minthogy a mama csak néz rá mosolyogva, a kislány fel­emeli anyja kezét, s a nap felé tartja: — Csakugyan, mintha égné­nek az ujjaim. 2. — Lejárt az idő. Ki van kész? Az osztály felbolydul: — Ezt nem lehet ennyi idő alatt kiszámítani! Lehetetlen! A feléig sem jutottam. A tanár elneveti magát: — Pedig pontosan nyolc per­cet adtam. Ezalatt a Napból el­indult fénysugár elért a Földre. Oltsuk el a villanyt! A terembe vékony csíkban, diadalmasan beáramlik az ab­lakon a fény. * — Jaj, ne csiklandozz! — kuncog az asszony, s közben úgy rándul össze a teste, mint­ha várná a folytatás. A férj átkarolja és magához szorítja: — A baba ne beszéljen! A baba még alszik. Tessék be­csukni a szemecskét! Így. A fejet egy kicsit erre kell fordí­tani. Most jó, most benne van a Napban. Olyan a hajad, mint­ha lángolna, — Helló, Bili, hogy érzed ma­gad? — Helló, Joe, remekül! Kár volt izgulni. Nem hittem volna, hogy csak ennyi az egész. — No ugye! Nézd csak, már teljesen fent van a Nap. A gé­ped rendben van, Bili? — Kifogástalan, Joe. * ' — Mama, nyisd ki a szemed! — Mama, nyisd ki a szemed!! — Mama, nyisd ki a szemed!!! De a mama nem nyitja ki a szemét. Tenyerére rásüt a nap, s kinyújtott ujjai olyanok, mint­ha égnének. Homlokából las­san szivárog a vér... Józsa László Kevésbé tudott, hogy Kecske­méten született 1903. január 11-én. Innen indult kalandos életútja, amelynek során volt tengerész, gyári munkás, lap­tudósító, a felszabadulás után Budapest egyik kerületének elöljárója. Gazdag élettapaszta­lata tükröződik műveiben, ez teszi olvasásukat élményszerűvé. Színdarabjának kecskeméti be­mutatója alkalmával hosszú idő után először járt szülővárosá­ban. Csendesen szemlélődött. Kereste gyermek- és ifjúkora emlékeit. Volt valami keserűség is ab­ban, ahogy szülővárosára emlé­kezett. A megyei könyvtár meg­próbálta felvenni vele a régen elszakadt szálakat. Katona Jó­zsef születésének 170. évfor­dulója alkalmával Fenyvessiné Góhér Anna levelére a követke­ző — a könyvtárban ma is őr­zött választ küldte: „A sors úgy hozta, hogy ré­gen elszakadtam Kecskeméttől. Külön regényt kellene írni ar­ról, hogy egy fiatalembert mint száműz, mint üldöz el magától egy város. Ha elgondolom, vaj­mi kevés hirdette a szellem, a pedagógia és a társadalmi neve­lés terén a múltban, hogy Kecs­kemét Katona József városa. Néhány lángoló hitű fiatal és ugyancsak néhány tanárember kivételével senki sem harso- názta ország-világgá Katona kecskemétiségét és a kecskemé­tiek Katona szelleméhez való közeledésének szükségességét. Gondoljuk csak el, mit jelent Goethe Welmarnak, holott nem is ott született, vagy Tolsztoj Jasznaja Poljanának! Kecske­mét, sajnos, nem volt Katona József Weimarja! Valójában igen tragikus, hogy egy város, egy-két szabványos ünnepségen túl, nem használta ki — leszá­mítva az irodalombarátok lel­kes kis körét — a legnagyobb magyar dráma írójához való kö­zelségét. Magam sokszor csodál­kozva néztem a messzeségből érthetetlenül a régi Kecskemét felé, hogy évről évre nem em­lékeznek az Alkotóra akár a színházban, akár a szabadtéri Bánk bánnal. Talán elmondha­tom itt: még az elmúlt időkben is csodálkozva néztem, milyen szomorúan kopott, megviselt maga a színház is, egyáltalában nem méltó Katona szülővárosá­hoz! Álltam megviselt színpa­dán, mint szerző és fájt látni a falak kopottságát, hallani a szé­kek nyiszogását. Annál nagyobb meglepetést jelentett, hogy most — 1961. őszén — lejutva Kecs­kemétre, egy poraiból újjászü­letett színházat és Kecskemé­ten még nem tapasztalt Bánk bán előadást láttam! X műhöz, az íróhoz méltó keretben és na- gyon-nagyon megbecsülendő szí­nészi játék tolmácsolásában ráz­ta meg szívemet, lelkemet a fe­lejthetetlen este színházi élmé­nye. Talán Katona Weimarja lesz most már végre Kecske­mét? Kívánhat mást a ma író­ja, mint éppen ezt az egyet?! Budapest, 1961. november 16, DÉKÁNY ANDRÁS“ Ezzel a levéllel nem szakadt meg Dékány András és szülő­városa könyvtárának kapcsolata. A József Attila-díjas író ismé­telten kifejezésre juttatta, hogy szeretne szülővárosa olvasóival találkozni. A megyei könyvtár az elmúlt őszi könyvhétre sze­rette volna meghívni. Az író akkor kérte, hogy halasszák a mostani könyvhétre kecskeméti szereplését, mert ekkorra re­mélte tizenötödik könyvének megjelenését Ügy volt, hogy a Televízió is fölvételt készít a szülőföldje kö­zönségével találkozó Dékány Andrásról. A megyei könyvba­rát bizottság is fölvette tervébe a többi között ezt a találkozót. Balázs Anna könyvheti ünnep­ségeink egyik szereplője az író- szövetségben találkozott Dékány Andrással, aki vele is megüzen­te, hogy lejön Kecskemétre, ha egészségi állapota megengedi. Ám közvetlenül a könyvhét előtti napokban telefonon tud­tuk meg a feleségétől, hogy Dékány András éppen kórházi orvosi tanácsot kér, utazhat-e? Délután aztán maga az író adta tudtul, hogy orvosa „nem”-et mondott a kecskeméti útra. Re­mélte, hogy egy későbbi idő­pontban majdcsak sikerül a ta­lálkozás. Akkor még semmi sem árulta el, hogy milyen közeli a vég. A gyászhír alig néhány nappal ezután, az ünnepi könyv­hét közepén érkezett. A megyei könyvtár igazgatónőjének az író özvegyéhez intézett részvéttáv­irata fejezte be a könyvtár és az író kapcsolatát, amely köz­vetlen szülőföldi találkozásra többé már nem vezethet. Joós Ferenc Weintrager Adolf: Leány, Hazavisz az ösvény Van egy falu, nagy folyón túl, messze, hol az életkeltő késve kél: mire szemét felnyitja kerekre, eke fordult, kisült a kenyér. A szokás ott vérben fogant törvény, melyben szilaj ükök lelke él. Bár pogány tűz parázslik a hamuban, termő erő az, nem holt erény. Nyáron arany asztagok a szérűn: izom pattog, rend dől, gép zenél. Víg hajrában hetykén versenyezve férfivá nő a suttyó legény. Havas esten pipán békéit vének kérdve szólva nyújtják a napot; tágítják a kincseskamra falát; gyöngyét szórja, ki füzért kapott! Oda suhan lelkem, ha elárvul, s anyaölért megfájdul a szív, hol kertalján hazavisz az ösvény, nyárfák zúgnak, kolomp szava hív. Él egy falu. forr, újul ott messze, hol zöld völgybe hűs ér csurdogál, pillés cipót süt a vén kemence, s tüzes borral itat a pohár. Baja, 1967. Blrlnyi József

Next

/
Thumbnails
Contents