Petőfi Népe, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

1967. június 4, vasárnap

8. oldal

Több mint égj tanyasi iskola

Festő ecsetjére kínálkozik a Kecskeméttől 12 kilométernyire elterülő futóhomok. Tanyákat ölelő, dűlőutakat szegélyező, égbenyúló fák törik meg a látóhatárt, a szőlők, gyümölcsösök a tavaszt, a bőséges szüret reményét is jelképezik.

Mintegy két kilométerre húzódik a soltvadkerti műúttól a helvécia—matkói általános iskola, oda igyekszünk, óvatosan kenhetve a feltört belvizeket. Kísérőm a távoli „tanyabokor” egyik fehér épületére mutat:

— Az volt a régi iskola, ott is tanítunk egy tanteremben, az épület másik részében pedagógus-családok laknak. De a legtöbben Kecskemétről járnak tanítani, ki-ki motoron, vonaton, de az is előfordul, hogy — autóstoppal...

Kézilabdapálya mellett kanyarodunk a hét éve épült, a „fiatalabb” iskola udvarába, ahol teljes a „nagyüzem”: A szombat délutáni és esti program tiszteletére ünneplőbe öltözött gyerekek, felnőttek gyülekeznek. A politechnikai teremben — mert az is van az iskolában —, készül a finom pörkölt, a szendvics, a tornateremben pedig műsoruk utolsó próbáját tartják a szereplők, pedagógusok.

—■ Van, aki 8—10 kilométerről érkezett ide — magyarázta az udvarra visszatérve Győrfi Pál, a fiatal iskolaigazgató. — Régóta a kulturális központja ennek a tájnak tanintézetünk. A társadalmi munkával létrehozott tornateremben nemcsak sportolás folyik, hanem sokszor KISZ-gyűlések, tsz-közgyülések,

bálák, előadások, vetítések és könyvkölcsönzések is zajlanak.

A mai program a tornateremben az úttörők műsora és az esti bál. Zsúfolt a helyiség, sok nézőnek nem is jut ülői. hely, de mindenki figyel, egyetlen pisszenést nem hallani, amíg a Király, a Bolond, a Királylány, a Tücsök, az Orvos és még sok-sok mese- és színdarabhős játszik a színpadon. S e játékot szemmel láthatólag nemcsak a közönség, hanem a szereplők is élvezik. Rigó Pisti, Konfár Jancsi, s a többiek sikerrel szerepeltek nemrégiben a körzeti úttörő kulturális bemutatón is. A zömében szülőkből álló közönség erre a sikerre szintéin emlékezik, s a most feldübörgő tapsvihar mutatja: méltán lehetnek büszkék a gyerekeikre.

— Kurucz Perencné, a szülői munkaközösség elnöke, s a többiek tavaly még az úttörőtáborban is meglátogatták a gyerekeket, s a mai műsor ugyanolyan fontos esemény a felinőitek, mint az úttörők számára — súgta fülembe előadás közben az igazgató, összeállításában, betanításában — folytatta —, szinte az egész tantestület részt vett: Kelemen Tamás, Gal- góczi Adrienne, Szabó Éva, vagy a régebben itt dolgozó nevelők, például Horváth Gyuláné, Abo- nyi Imrémé, aki egyébként az úttörőcsapat vezetője.

Abonyiné elvégezte a mezőgazdasági technikumot, aztán kezdte el a pedagógiai főiskolát Szegeden. Előző munkája

könnyebb volt, de ő elhatározta, hogy pedagógus, jó politechnikai tanár lesz. Bámulatos akaraterővel tört célja felé.

— EH sem tudom képzelni az

életemet a tanulók nélkül — mondta később Abonyiné —,

pedig nekem is vannak gyermekeim.

A tantestület átlagéletkora egyébként meglepően alacsony: 25 év. A derűs, fiatal nevelőik munkája azonban sokszor nehéz. A szükséges, modern szemléltető eszközökkel és más felszerelésekkel rendelkeznek

ugyan, de hiányzik a villany és a portalanított út. Mégis bizakodnak.

— Az elmúlt években — magyarázták — sokat fejlődött az iskola. Az idén már lesz villany is, s így az oktatáshoz a saját telepesrádió helyett, használhatjuk a szertárban levő televíziót, magnót, diavetítőt is. A villany után lépésről lépésre tanyaközpont épül az iskola körül, fokozatosan ide költöznek a szétszórt tanyákból a lakók.

— És az út?

— Ez is szerepel a programban. A soltvadkerti műút és a helyi Petőfi Tsz központja között bitumenút épül, a tsz-ből

Készül a finom vacsora a politechnikai teremben. Középen: Abonyi Imréné, úttörőcsapat-vezető.

(Kovács János felvételei.)

az iskoláig pedig salakozott út vezet majd. Ez szintén társadalmi munkában valósul meg.

Társadalmi munka ... Sokszor visszatért ez a szó a beszélgetés során, s nem véletlenül. Abonyi Imréné, és a többiek precízen számontartják: a tanulók „minigazdaságának” felszántása, az iskola meszelése, a kútfúrás, a kézilabdapálya-építés és még sok-sok minden köszönhető a

lakosság, a pedagógusok, az állami és közös gazdaságok, a városföldi és a helvéciai községi tanács összefogásának.

Mégis szinte „mindenesei” ma még a pedagógusok a helvéciai—matkói tanyavilágnak. Ám, szerepüket a tudás, a kultúra terjesztését, őszinte hivatástudatból, lelkiismeretesen vállalják.

Bubor Gyula

Három kiló vrsavi cseresznye

A legifjabbaknak is tetszik az úttörők műsora.

Letelt, méghozzá milyen gyorsan elrepült az IBUSZ által a jugoszláviai Porecsbe szervezett, egyhetes társasát. S íme, hazafélé repíti csoportunkat a kényelmes Mercedes-busz. Az egy héttel korábban megpillantott táj most is lenyűgöző, ör- döngős ügyességgel kanyarodik járművünk az Isztriái félsziget sziklás hegyei között vezető keskeny szerpentinen. Az ember lélegzetét hol a csodálatos táj: a hegyek közül előbukkanó Adriai tenger kéklő öblei, a hegycsúcsokra felkapaszkodott települések különös harmóniában egymásra tapadó nagy kőépületeinek megragadó látványa, hol pedig az egymást sűrűn követő éles kanyarok „bevételének” izgalmas bravúrja állítja el.

— Tud ez a sofőr bácsi! — hangzik el a felszabadult izgalom után az elismerő felkiáltás innen is, onnan is.

— Nézd csak, itt egy tenyérnyi kakaószínű földecske! S milyen gondosan kapálja az a néni — mutat le eközben a

mit is tudott lopni? Hiszen az emberek úgy ki voltak éhezve, hogy még a szellőtől is meginogtak.

Aztán végre megjött a gazdag ősz és Akulov ismét készülődött a télre. Időnként súlyos gondok gyötörték. Talán jobb lenne feladni magát, bevallani mindent. De a félelem sötétebb volt, mint a bolhás, bűzös odú és mindig győzött.

Még egy nyár, még egy ősz, még egy tél. Eljött az 1946-os esztendő. Közkegyelmet hirdettek, de erről Akulov nem tudhatott semmit. Azt sem tudta, hogy vége lett a háborúnak. Ki a megmondhatója, hány évig élt volna a föld alatt, ha nem következik be a baj. Tavasszal történt, májusban.

Egy szép napon Akulov kimászott a föld színére, hogy kiegyengesse a derekát. Rongyosan, gyűrötten, váltig érő gubancos hajával, kuszáit ősz szakállal, feketére füstölten igazán visszataszító jelenség volt. Mintha semmi emberi sem maradt volna benne. Már 5 maga is állatnak érezte magát

mének. Tíz lépésnyire fiatal nyírfához támaszkodva egy asszony állt. Amolyan vékony dongájú, de kedves arcú. Piros szoknyában, fekete blúza kigombolva, fején fehér kendő, kezében kosár. Inkább fiatalnak látszott, mint öregnek. Az isten tudná megmondani, mit keresett ebben a vadonban. Alighanem tobozt gyűjtött, és eltévedt.

Áll és néz, meredt szemekkel, mint aki sóbálvánnyá vált. Még a száját Is nyitva felejtette. Ügy látszik, Akulov olyan szörnyen fest, hogy a háború sok borzalmát látott asszonyt is megrémítette.

Régen elszokott attól, hogy gyorsan kapcsoljon, de most ugyancsak kergették egymást a gondolatai. Felvillant benne, hogy megöli, de rögtön. A puska a lejáróban, csak le kell érte nyúlni.

Felkapta a fegyvert, csattant a závár, ahogy csőre töltött. De észbe kapott, hogy nem lőhet. Kiürítette a töltényt. Puskatussal is lehet...

Kiegyenesedett, felemelte tor- Megfordult, de az asszony ak- zonborz fejét és nem hitt a sze- korra már eltűnt Elmenekült

Erre aztán hatalmába kerítette Akulovot a rémület

Elmondja, kit hol látott! Feltétlenül elmondja!... És akkor mi lesz? Nem kerülheti el a falhozállítást.

Csak egy maradt: menekülni ebből a lyukból. Hova, merre, még nem tudta, de menekülni minél messzebb, mielőtt az asz- szony visszaér a falujába...

Akulov Északra tartott. Szmo- lenszktől ötven kilométernyire egy nagyközségben élt egyetlen rokona, Liza nénje. Ha még él, befogadja, rá tudja majd beszélni. Csak legalább két napra meghúzódhasson ott hogy lenyírja a haját megborotválkozzon, meg a képét lemossa. Ilyen külsővel nem lehet a törvény elől bújkálni, rögvest elkapják.

Elszokott már a gyaloglástól, nagyon nehezére esett. De a félelem nem hagyta megpihenni. Már másnap odaért nénje falujához. Az erdőszélről leste a házat. Még állt, csak kissé megroggyant. Kivárta a sötétedést és amikor látta, hogy odabenn elfújták a lámpát megindult kúszva a kertek alatt.

(Folytatása következik}

jobboldali völgybe egy ajkai fiatalasszony. S a Nagykanizsáról jött, őszbajuszú, idősebb ember magyarázólag hozzáfűzi:

— Küzdelmes élet az itteni népé! Puttonyokkal a hátukon hordják a völgyekbe azt a kis termőföldet. Még itt is köny- nyen széthordaná az eső, ha nem barrikádoznák körül azokkal a mészkövekkel...

— Óh, de gyönyörű! —■, hullámzik végig a buszon ismét a táj szépségének szóló, lelkes elismerés. Minden tekintet az előbukkanó Limszki-fjord leg- csücskére szegeződik. Oda, ahová jugoszláv—amerikai koopro- dukciós film céljait szolgáló viking-falu épült. Porecsből tett kiránduláson végighajózott csoportunk a jókora öblön, közelről láttuk, fényképeztük a romantikus indián falucskát (a bátrabbak osztrigát is kóstoltak az öböl végén elterülő csárdában), de innen a magasból, a hegyi szerpentinről fenséges látvány.

Hirtelen lassít, s hajszálnyira a szakadék szélén megáll a busz.

— Ein minuten, foto... mondja felénk fordulva, s kedélyesen, mozdulataival is kifejezve a megállás célját a szemüveges, középkorú gépkocsivezető. Milyen figyelmes, kedves ember! — könyveljük el, immár ki tudja hányadszor, s a fényképezőgéppel rendelkezők máris tódulnak az ajtó felé.

Ezek a táj megörökítésére ajándékozott percek programon kívüliek. Az időnk kiszámított. Tizenegy óra előtt Rijekába kell érnünk, mert onnan vonattal folytatjuk az utat. S hogy pontosak leszünk, nem fér hozzá kétség. Rokonszenves gépkocsivezetőnk a biztosíték rá. Mert lámcsak! Immár a negyedik- ötödik-hetedik járművet is megelőztük. Azokat, amelyek a fényképezés szünetében hasítottak el mellettünk. S egy-egy ilyen előzés bűvészmutatványnyal ér fel Hiszen a keskeny, hegyi országúton szinte egymást súrolja a két gépkocsi!

— Ismét egy partizán emlékmű -— hívja fel figyelmünk- ket az IBUSZ-kísérő. És miközben a hat egyforma kőoszlop mellett (melyekre puska, ásó, vasvilla és más mezőgazdasági .

szerszám van vésve) elsuhaí? nunk, csoportunk kísérője magyaráz:

— Drága vérrel öntözött a jugoszláv föld. Kétmillió partizán áldozta itt életét a német fasisztákkal vívott kegyetlen harcokban ...

. Néhány pillanatra szótlanság lett úrrá a buszban. A torkomat szorongató érzésről tudom, mindannyian egyre gondolunk: némán tisztelgünk a népük szabadságáért életüket áldozó hősöknek... Utunk mentén számtalan emlékmű idézi a kétmillió jugoszláv partizánhős emlékét. És figyelmeztet. Nem enged felejteni.

iS ah kor hirtelen — úgy emlékszem az ugyancsak hegycsúcson elterülő Vrsav városka közelében — lassít, megáll a busz. Vezetője gyors mozdulatokkal kiszáll,' s hamarosan három, kilós zacskó cseresznyével tér vissza. Nyújtja az IBUSZ- kísérőnknek, aki fordít:

— Kedves utasaink, önöknek vette Rakéta elvtárs... Hadd mondjam el róla: igazi neve nehezen megjegyezhető. A szlo-. vén utazási ^irodánál, a KOM- PAS-nál keresztelték el Rakétának, mert bámulatos tehetségű buszvezető. Huszonöt éve ül járművön', amellyel mint tapasztalhatják, szinte összenőtt. Még soha nem karambolozott. Mint tenyerét, ügy ismeri a tájat, s nagyon szereti a hazájával ismerkedő utasait. Azt kéri kínálják végig a soron, fogadják olyan szeretettel a cseresznyét, amilyen tiszta szívvel ő adja magyar barátainak...

Ügy látszik, nemcsak jómagam hajlok az elérzékenyedés- re. Üti társaim szemében is ott csillog a meghatottság.

Ä lám jó néhány nappal a hazatérésem után, amikor ezt a két szót ragadta ki tekintetem az újság egyik cikkéből, hogy: „népek barátsága", képzeletben feltűnt előttem az Adriai-tenger, az Isztriái félsziget szép tájainak lenyűgöző látványa, s az emlékképeken, mintegy montázsként átütött Rakéta elvtárs szemüveges, mosolygós arca, s a három, kilós zacskó vrsavi cseresznye...

ferny Irén