Petőfi Népe, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
Fent trónol az öreg a gombakalapos toronyban, hétszámra alig jön le onnan. A magas éggel társalog, meg a tájat nézi. Hivatala, hogy gyakran menjen körül a rozzant erkélyen, vigyázza a falut, nem támad-e valahol tűz és ha igen, kondít- sa meg a harangot. Fertályok szerint, hogy tudja a nép, merre kell a segítség. Igaz, felépült már az új tűzoltószertár, dehát az a két lóvontatású lajt annyi, mint „falu végin a hálaisten...” Ha Kalamánék felől lobban a tűz, egyet kondit; Guzsalyék a kettes fertályban laknak, Szalmás-Tóték a harmadikban és négyet ránt a kötélen, ha Habranyiék felől észleli a bajt. El van ez rendezve, nagyon jól. Ha már riasztotta a népet, akkor a telefonhoz nyúl, felcsengeti az őrszobát. A tűzoltókhoz külön vonala van, a drót másik Végén Télas Sándor tűzoltóőrmester. Ez a tűzőr hivatala. Háromszor-három méteres toronyszoba, vacok benne, meg egy rossz vizeslavór. Recsegő lóca belül, az erkélyen nem férne. A szoba felett még az ódon óraszerkezet, azon felül a toronysisak, rajta a tüskés buzogány. A szükség vitt fel hozzá a napokban, tudója a tűzőr némely olyan dolognak, ami fölöttébb érdekelt egy munkámmal kapcsolatban. Felkapaszkodtam hát a keskeny csigalépcsőn alvó denevérek között, rozzant lépcsőkön, amelyek évszázadok óta állják a sarat. Ahogy felbukkanok a padló aljából a toronyba, a lócán ül a tűzőr és az újságba mélyed. Az avasszalonnával felkerül hozzá néha egy-egy hírlap, ez az olvasmánya a következő szállítmányig. Suttog, ahogy olvas, szinte betűnkint ejtegeti a szót. Szemüvege megdrótozva lóg az orrán. Háta görnyedt, arca csontos. Sokáig nézem, nincs lelkem megzavarni az olvasás áhítatában. Mígnem észrevesz és komótosan leakasztja szeméről az üveget. — Hát olvastam az újságot — mondja. Ügy, mintha most vette volna kézbe először, pedig már kopottá nyűtte a papírt. Mozdulatán látszik, hogy örül a vendégnek. A pókokkal és denevérekkel nem lehet beszélgetni. Körbe kell járnia, kimegyünk tehát az erkélyre. Emeli szeméhez a messzelátót, hosszasan nézi mind a négv égtájat. És megnyugszik: se füst, se láng, csendes a vidék. Valóban, a gyönyörű május ott lent a falu fölött, idáig is felhat a virágok illata és a langymeleg ég bársonyával borítja be a vidéket. — Nézze — mutat a messzibe a tűzőr —, nézze azt a kastélyt, abban van az iskola. Ott tanul a fiam. A Péter. A nagyító kereszthajszálában ténvleg ott van egy kastély, kívül, a falutól ió messze. Egy gazdaság kellős közepén. |2.| Most tudom meg, hogy a tűz- őrnek van fia. Péternek hívják és tizenhat éves, ahogy megtudom: már beretválkozik is. A többit a tűzőr mondja el, ott kint az erkélyen, szemével a kastélyiskola felé tekingetve. — Ha bejön a faluba, mert azért igencsak naponta beszalad, felmászik ide a toronyba és elmondja nekem, mi újság. Ott lakik kint a kollégiumban. Otthonunk nincs, vagyis hogy van, de asszony nincs benne. Meghalt már az asszony, tizedik éve. A két másik gyerek is, még kicsi korukban. Péter maradt meg egyedül. így élünk ketten, mint az árva fűszál. Megint elnéz a kastély felé a messzelátóval, mintha tüzet kémlelne. — Valahogy úgy van, hogy ezek a mai gyerekek aligha szeretik, ha az ember a múltról beszél nekik. Talán nem is hiszik el, amit mondunk, hiszen sok olyan van abban, amit ma (4 tíhűi* balladája már nehéz természetesnek venni. Meg unalmas is, ha mindig ugyanazt mondjuk. 1 Panaszkodni akar az- öreg? Valóban. — Pedig tessék elhinni, az én életem is tele van tanulsággal és azt szeretném az én Péteremnek elmondani. Ha hozzákezdek, legyint: már megint... Más élet van ma már... Bizony, más élet. Ha belegondolok, mennyire megváltozott a világ, örülök, hogy a fiamnak ilyen szép élete lesz... Jó hallani a kopott öregembert, amint felragyog az arca. De csak rövid időre ragyog fel, mert tovább folytatja a panaszt. — Nekem már nincs senkim, csak a fiam. Szorgalmas, jó gyerek. Még nem élt rossz világot, amióta megszületett, mindig gondoskodtam róla. Tudom én, mi a kötelességem. Ezer forintot keresek itt havonta és azt is mind rááldozom, neki teszem félre. Hogy ha majd önálló lesz, legyen neki mivel az élethez kezdeni. Bemegyünk a toronyszobába, letelepszünk a lócára. A tpzőr pipát vesz elő, megtörni és'lassú szenvedéllyel rágyújt. — Vasárnap este szabadnapos voltam, ilyenkor az egyik önkéntes tűzoltó jön fel helyettesíteni. Mondom, otthon voltam és a húsboltban hozzájutottam egy fél kiló disznócombhoz. Mi tagadás, magam főzök, ki főzzön, ha asszony nincs. Csináltam hát olyan jó ebédet, hogy elnyújtóztunk utána. Merthogy Péter vasárnap mindig otthon van, egész nap. Szinte lángol az arca, ahogy a fiáról beszél. — Estefelé aztán, amikor a vacsorára került sor, kedvenc ételét, fasírozottat tettem a tányérba. Ette, ette jó ízűén Péter, tudta, hogy mind megeheti, hiszen az övé. És egyszer, egy falatka szünetében azt mondja: — Apám, én nem tudnék egy napig sem éhezni!... Ezt mondta. És énbennem összeszakadt a világ. Hiszen Péter még egy napig sem éhezett tizenhat éve alatt... — Tudja az úr, mi az éhség? Mert én tudom. Ott mindjárt szerettem volna elmondani a fiamnak, mi az éhség, de nem volt rá idő, mert sietett. Ezek a fiatalok mindig sietnek, rohannak, soha njncs idejük semmire. így nem tudtam neki elmondani ... Hosszan hallgat, majd a pipával bajlódik, alább hagyott a parázs a dohányon. Le is teszi, elég volt belőle. Kimegy ismét, körülszemléli a falut, majd visszatér. Már hajadonfőit van, kalapját a lócára tette. Kopaszodó, eres a feje, kidagadnak rajta a vér vonalai. — Halott-e a Miteccik szatócsról, a hálaisten-boltosról? Nem? Hát nem is hallhatott, hiszen az úr nem erre a vidékre való. Lükő Gerzsonnak hívták, ez volt az igazi neve. A falusi nép mindenkit elnevez... Ez a Miteccik volt a mi boltosunk, a falu boltosa. Árult ő fütyülős cukrot, meg petróleumot, berlinerkendőt és szíjostort. Mindent. Szép háza volt a faluban. Boltos volt egyszóval. Ez a Miteccik volna a megmondhatója, mi volt a mi éhségünk. Nem azért, mert ő éhezett. Dehogy ... — Az én apám — folytatja a tűzőr — nagyon sovány, ke- hes ember volt, korán megrok- kantotta a sok munka és a betegség. Ahogy a háborúból hazajött, ott álltuijk — három gyerek és az anyám — egy falat ennivaló nélkül. Munka? Sehol. Aztán meg: ki dolgozott volna? Anyám bennünket gondozott, tízéves volt a legidősebbünk. Mitévő legyen, hová menjen az éhes szájak elől? Eleinte adott Miteccik hitelbe, amíg anyám azzal a néhány csirkével tudta viszonozni a szívességét. De ami sok, az sok, mindig csak hozzátenni valamihez és sose csökkenteni, akkor az a valami nagyra nő. így bizony kitelt a becsület a Miteccik boltosnál... — Egy irtóztató hideg téli estén anyánk megérkezett a városból, vállán vagy tíz kiló búzakorpával. Ügy kellett levetkőztetnünk, ágyba fektettük. Apám is feküdt, az orvos aznap volt nála és azt mondta: egyetlen gyógyszere: jót enni, minél jobbat. Lakomára készültünk, hiszen a korpából a'nyánk fejedelmi ételt tudott készíteni. Igenám... Végigsimítja kopaszodó fejét. — Só és élesztő, az nem volt a háznál. Utolsó reménységként — anyám biztatására — elszaladtam Miteccik boltoshoz. Éppen akkor készült a záráshoz, már öregestén. Három szép lánya is ott volt a boltban, ahogy én beállítottam a só és élesztő ügyében. És azt hiszi, adott? Kinyitotta előttem az ajtót és kilökött rajta, azt mondta, most már egy dekát se többet. Még utánam is rúgott. Én sírva támolyogtam haza, só és élesztő nélkül. Anyám vízzel felkavarta a korpát és azt faltuk, mint az éhes farkasok. Falta apám is. Anyám pedig csak nézett bennünket... Sírt és mosolygott. Az utolsó szavakat már úgy mondta, hogy megint a messzelátót vette a kezébe és indult kifelé, hogy szétügyeljen: nem lát-e valami bajt. Csak nagysokára jött vissza és ismét leült mellém. — így volt. Egyetlen -nagy korpacibere volt az életünk, higgye el uram. És eddig a fiamnak ezt nem tudtam elmondani. Nem érnek rá, hogy meghallgassák. Valóban nem érnek rá?... Az avítt újságot veszi elő és rámutat: — Erre gondoltam vasárnap, ahogy Péter vacsorázta a fasírozottat. Hát mondja, mit akarnak ezek az újságban? Nincs nyugta a világnak? Nincs nyugta annak a néhány gonosz nagyemberaek? Hát mit akarnak? Tüzet a világra, meg éhséget? Majdnem sír, görcsösen szorítja a papírt kezében. — Ha a fiammal találkozik, mondja el neki ezeket. Tőlem nem veszi fel, nincs ideje, hogy meghallgasson ... „öreg mesék .. Megígértem, hogy elmondom Péternek. Meg a többinek is, a Pétereknek. Balogh József F. Tóth Pál: Hűtlenség Megáll egy pohos papocska a templom lépeseiénél és szétnéz elégedetten — kirándulók hada ömlik a hűvös árkádok alá, szenteltvíztartót keres egy néne, s meglepetten sóhajt, mert deszkát érinthet ujja csak — azám! — hisz renoválják a templomot, s az ájtatosság innen messzi röppent — csak bámészkodik a zarándokok népe... Egy hajlotthátú fiú — mint a nagyapám oly öreg — bódultán lépdel egy langaléta lány oldalán, kezében talizmán — no, nem aquinói amulett e fénylő micsoda — csak egy kis japán rádiócsoda, egyetlen ékszer, mely elválaszt, s összeköt, zsolozsmázik a tér felett. Jön a hivatásos kalauz és unott képpel szenteket sorol... Szegény asszonykám, ki léprementél s egy órája már csak ezt a monoton dünnyögést hallgatod — és irigykedsz reám, ki hűtlen otthagyott — s mily álnokság, az István téri hús árnyak alatt fürdetem fejem májusi szélben s kék eget csodálok szüntelen, Hát mondd, nem szebb e perc, s e tér, hol emberek nyüzsögnek, ifjú lánykák és pelyhedző állú legény kék víg szava száll? Kimenteni már nem tudlak a cirádás köveket esdve bámulok közül, de hidd el, gondolok reád — ha így elég — s ez legyen vigaszod, és a hit, ami éltet, közös hitünk: hogy szépek a kövek is, s a mesteri kézzel formázott mennyei szentek — de még szebb a mosoly a fényteli ifjak ajkán, s az önfeledt öröm, ahogy itt most előttem egymásra nevettek ... Pécs, 1966. Hatvani Dániel: Erdei munkások Estét bogoz már a fűz és elhallgat a motorfűrész. Tízen mennek karikázva, ráhull a gally a csapásra. Lombos gondjuk ága kinőtt, krákogva szidják az időt, felemlegetik a nőket, nem köszönnek az erdőnek. Járkál a hold, vén tekergő, Otthon serceg már a kályha, felnyög alatta az erdő. lángol a csont reumája, Öz ugorja át az árkot. lángol a bor a kancsóban; Hazamennek a munkások. nem baj, hogyha a csók sótilán, Ablak bámul a Dunába, csillagokba szúr a nyárfa, csillag-fészek lóg az ágon, loccsan a víz, mint az álom. Bozsó János vázlatkönyvéből.
