Petőfi Népe, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

A szocialista művészet

és a stílus szabadsága

A Magyar Szocialista Munkáspárt IX. kongresszusán a művészetpolitika alapelvei között fontos tételként szerepelt a stílusok szabadsága. Felkapta ezt a megfogalmazást a nyugati sajtó, több lap kiemelt helyen ismertette Kádár János és Szirmai István erre vonatkozó megjegyzéseit. de nálunk is sokan gondolták, hogy itt most módosították a marxista esztétika alapelveit, vagy legalábbis „engedményt” tettünk. Abból indultak ki, hogy a marxista művészetfelfogás nem lehet közömbös a stílusokkal szemben, hogy elvileg és eltökélten ragaszkodunk a realizmus stílusához és legfeljebb időlegesen, átmenetileg hagyunk helyet — a szocialista művészetien belül — más stílusoknak.

Mi tehát itt a valódi helyzet? Valóban visszavonásról, vagy elvi engedményről van szó? Vagy pedig a marxista esztétika változatlan alapelveinek új, jobb megfogalmazásáról?

Nem kell késlekednünk a válasszal; az utóbbiról. A marxista esztétika alapelvei változatlanok, s így változatlan mű- vészetpolitikánk is. A szocialista művészetről változatlanul valljuk, hogy a művész realista magatartását kell tükröznie, olyan magatartást tehát, amely a művészetet nem öncélnak tekinti. hanem a nép. az emberek ügyének, amely a művészettel nem csupán „saját fájdalmát, s örömét akarja eldalolni”, hanem fel akarja tárni a bennünket körülvevő, velünk kapcsolatos világ törvényeit, s részt akar venni pozitív irányú átalakításban. A szocialista művészet ilyen értelemben mindig szocialista realizmust is jelent.

Amiből az következik, hogy a szocialista realizmus nem stílus, hanem művészi magatartás. A két fogalomban közös az, hogy mindkettő valamilyenfajta választást, kiválasztást jelent, de a magatartás az életre, a stílus pedig a művészetre vonatkozóan. Amikor magatartásról beszélünk, azt jelöljük vele, hogy milyen viszonyt vállalunk az élettel szemben, hogy hogyan lépünk fel az élet adott jelenségeivel kapcsolatban. A művészi magatartás ennek megfelelően azt jelenti, hogy minek érdekében akarjuk felhasználni a művészetet. Ezzel szemben a stílus kategóriájával azt jelöljük, hogy a művészet kifejezőeszközei közül mit választunk az alapvető magatartás kifejezése érdekében.

A művészi magatartás alapvető szerepét nemcsak a marxista esztétika hangsúlyozta. Babits Mihály írta például Karinthy Frigyes halála alkalmából megjelent nekrológjában, hogy minden nagy írói mű voltaképpen egy jellemző, új magatartást fogalmaz meg az élettel szemben. S ezt a tételt Karinthy példáján bizonyítja, ő ugyanis valóban nemcsak új

hangot jelentett a magyar irodalomban, de egy új, addig még ki nem fejezett magatartást az élettel, halállal, a társadalommal, társadalmi haladással, a háborúval, békével, szóval az emberi élet nagy kérdéseivel kapcsolatban. Ez a magatartás a művészi mű lényege.

Igaz persze, hogy egy bizonyos magatartás kedvez egy bizonyos stílusnak. A magatartás és a stílus összefüggése azonban mégsem feltétlen, Az élet minden dimenzióban végtelen, a művész számára tehát gyakorlatilag kimeríthetetlen. Egyazon alapvető magatartáson belül számtalan indokolt és elfogadható részmagatartás helyezkedhet eh egyazon művészi magatartást sokféle stílus szolgálhat.

A helyes képet az zavarta meg, hogy sokan mást értettek realizmuson, nem a valóság feltárására és megváltoztatására irányuló magatartást, hanem olyan stílust, amely a valóságot a valóság közvetlenül szemlélhető síkjával azonosítja. Valóban, a művészeti irodalom egyrészében így — így a nyugati esztétikában is — használják a realizmus szót. Azt a művet nevezik . realistának, amelyben nem fordulnak elő fantasztikus lények és események, ahol mindig megmaradunk a tapasztalati valóság szintjén. Jól tudjuk azonban, hogy az igazi valóság sokkal szélesebb ennél, a művésznek azonban minden esetben úgy kell bemutatnia a jelenséget, hogy benne megláthassuk a lényeget is. Ez aktív beavatkozást igényel a valóság felületébe, s itt a stílusoknak egészen széles skálája lehetséges. Picasso Guernicája, amely víziószerű látomásban mutatja be a fasiszták által szétbombázott városka képét, realista magatartást tükröz, stílusában azonban nem valószerű, a valóság elemeiből építkezik ugyan, de ábrázolásmódjában eltér a köznapi valóság felületétől. A stílus ugyanakkor önmagában nem bizonyíték egy alkotásnak sem értéke, sem mondanivalójának haladó jellege mellett, ugyanabban a stílusban értékes, kevésbé értékes és értéktelen, haladó. konvencionális és reakciós mondanivalóid művek is születtek már.

A marxista esztétikában az utóbbi években nemzetközi méretekben vita bontakozott ki, többek között éppen a realizmus kérdéséről. Nem mondhatjuk ugyan, hogy ez a vita már nyugvópontra jutott, a fejlődés tendenciái azonban már kirajzolódtak. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a vita résztvevőd. tehát általában a marxista esztéták nem fogadják el a realista magatartás és a közvetlenül valósághű ábrázolás azonosítását. Igaz, hogy a megoldást többféle irányban is keresik: vagy ki akarják tágítani

a realizmust a magatartás irányába, esetleg még azon túl — „parttalan realizmus” —, vagy le akarják szűkíteni a stílusra. Ez a terminológiai kérdés azonban mégsem a dolog lényege. A lényeg az, hogy a szocialista művészet programját, s programot kifejező elvet senki sem azonosítja a stílussal. A marxista esztétika tehát nem időleges politikából, nem „taktikai húzásból” vallja a művészet teljes stílusbeli szabadságát, hanem elvi okokból.

A stílusok többfélesége ugyanis éppen a fejlődés segítője. A társadalom fejlődése nem halad affelé, hogy elmosson ember és ember között minden személyes. ízlésbeli stb. különbséget, ellenkezőleg, a szocialista társadalom egyenlősége a személyiség szabad fejlődésével együtt alkot egységet. Nem azért nem kívánunk tehát magunknak unfirmizált, egyetlen stílusban jelentkező művészetet, mert „nem jött még el az ideje”, hanem mert egyrészt az emberek sokféle igényét ki keill elégítenie, másrészt — s ez a legfontosabb — a művészi stílusok küzdelme, egymással való harca, egymás mellett való létezése elevenné teszi a fejlődést és biztosítja' a művészet még erőteljesebb kibontakozását.

Unnék a fejlődésnek természetesen a mi felfogásunk szelént van egy alapvető iránya, s azt szoktuk megfogalmazni a szocialista realizmus kifejezésében. Olyan művészet, amely stílusát annak érdekében alakítja ki, hogy közelebb kerüljön a valóság lényegéhez, és nem annak érdekében, hogy eltávolodjon tőle. Ezért egészíti ki a stílusok szabadságának elvét a kritika szabadságáé. Nem a„tévedhetetlen” bírálaté, hanem a vélemények és álláspontok harcáé. S amely nem elsősorban annak eldöntésére irányul, hogy „ki a realista”, hanem arra, hogy mi hát az igazság. Mert ha a művészet akkor realista, ha a művészetnél is jobban érdekli az élet, akkor ugyanezt mondhatjuk a kritikáról is. Ami mindkettőből kiemelkedik, az az élet igazsága. Nem a művészeté, mert az csak az életet szolgálja.

V. I.

A megyei fotókiállítás anyagából:

Bosznay Miklós (Baja) Kosarak a hóban című díjnyertes képe.

Legnehezebb

Birkózni gondolattal, szóval, mikor a szándék még csak óhaj s legszörnyűbb átkom altatódal simulással épp megfogamzik — az a nehéz.

Magamba mami, mint a rozsda, mintha száz élet ostorozna, hogy a közöny förtelmes odva soha ne váljék menedékké — nehéz az is.

Meggyőződést nem tagadni lélekbörzén nem venni, adni, kalmárok közt is megmaradni portékátlan füttyös pimasznak — az is nehéz.

Csukott szájjal, csókot se várva belehullni az éjszakába s nem gondolni hűvös halálra hajnal felé már, egyedül — nagyon nehéz.

Vén bölcsek közt egyszál süvölvény; forrongva élni, mint az örvény, s amire nincs se jog, se törvény, törvénnyé tenni önmagámban — nehéz, nehéz.

Mégis:

megmérve s megmaradva belenézni a déli napba hunyorgás nélkül számot adva eddig-volt, most-lesz tetteimről —

legnehezebb,

leggyönyörűbb.

Karai László

(hs<U&lSXMjSují. Sokszínű tükör

A szegedi Tiszatój-antológia

Fohász

Mint a hívő az ostyát,

némán magamhoz veszlek, bőrödre feszül bőröm, testembe zárul tested, tizenkét bordám kulcsol, arcod már arcom mása, egymagad fogoly lennél — lelj bennem szabadságra!

Fohászkodom. Tdcsűfolsz, orrod flntorgatod, ezer kis nevetés szalad szét bőrödön, és tovább gyűrűzik mosolyod a füvön, és folytatják a bokrok s a Dunán a habok, neked helyesel minden, a szél, a nap, a fű, kavics villantja arcod, szívem már tehetetlen, te lehetnél nekem a régvárt. gyönyörű varázslat — hogyha hinnék végleges kegyelemben.

Nyerges András

MUTATÖS, több mint 200 oldalas kötetben jelent meg a szegedi Tiszatáj című irodalmi folyóirat köré tömörült költők verseinek gyűjteménye. Tizenkilenc költő, a szegedi és a Szeged vonzáskörében alkotó fiatal és idősebb nemzedék reprezentatív tükre ez az antológia.

Közöttük vannak a mi költőink is, akik itt élnek Bács megyében: Gál Sándor, Hatvani Dániel és Raffai Sarolta. És találkozhatunk azoknak a nevével is, akik nem megyebeliek, de az olvasók lapunk hasábjairól is ismerik nevüket, hiszen jó néhány versüket közöltük mi is. A legismertebb közülük Polner Zoltán és Katona Judit.

Joggal várhattuk tehát, hogy érdeklődéssel fogadják nálunk a Tiszatáj-antológiát. S valóban, a megjelenés után sok helv&n meglepően hamar elfogyott. Méltán tarthat számot a kötet érdeklődésre és elismerésre. Sokszínű, gazdag költészet „mutatványszáma”. A tizenkilenc költőtől érthetően fél-fél tucatnyi versnél többet nem igen tartalmazhat, de így is jellemző képet ad róluk. S ebben a képben az a legszembeötlőbb, hogy dús nemcsak színeiben, hanem témában, a világ felölelésének szándékában is. Ezeket a költőket nemcsak a lélek belső rezzenései, az egyéni élet érzelmi élményei érdeklik és nem csupán a külvilág festői színei, komor, vagy napfényes felszíni benyomások — hanem az élet teljessége, a mások gondja és öröme, a közt foglalkoztató kérdések, egy nép életének változása és a boldogabb jövő építése.

A RECENZOR kénytelen ilyen hosszú felsorolással érzékeltetni azt a sokszínűséget, ami a kötet lapjairól felé árad. Hiszen az antológia adta összkép éppen ezért olyan biztató. Szeged nagy irodalmi hagyományait a mai nemzedék nem szárnyalta ugyan túl, de a felszabadulás óta töretlen a fejlődés és a napfényes város Irodalmi életének számottevő helye van ma a hazai költészetben. (Azt mondhatnánk: pillanatnyilag csakis a költészet számottevő Szegeden, erről árulkodik irodalmi folyóiratukban is a prózai művek szinte teljes hiánya. De ez a költészet rangos, s messziről is vonzza az alkotókat.)

ÖRÖM számunkra, hogy ebben a körben tisztes helyet töltenek be a megyénkben költők. Raffai Sarolta összesen 13 verssel szerepel az antológiában. Találkozhatunk ismét egy-két már ismert szép versével, s jó néhány új művével. Ahogyan a kötet előszavában Vörös László jellemzi, az ő költészete „a hétköznapok nem hétköznapi költészete”. Számára „az a legmeglepőbb, legújszerűbb, ami a legtermészetesebb ...” „Illyés Gyulára emlékeztet az a képessége, ahogy a legszimplábbnak tűnő, számtalanszor látott, hallott, végzett egyszerű jelenségek gazdag szépségét és emberi értelmét ki tudja bányászni.”

Hatvani Dániel, amint a kötetben közölt versei is tanúsítják, mind avatottabban és mélyrehatóbban ábrázolja azt a konfliktusokkal telített, lassú folyamatot, ahogy a falu nemzedékeken keresztül vérbeivódott szokásai szétfoszla- nak a történelem kérlelhetetlen sodrában. Áznak a tanyák című verse ennek a művészi célkitűzésnek egyik legjobb megvalósítása.

A paraszti élet az ihletője Gál Sándor költészetének is. Származásának élménye kiinduló pont számára, amire épít, s ahova új erőt meríteni mindegyre visszatér. Erőssége a táj, a látvány megjelenítése. Az eleven kép alól buzognak fel nála visszatarthatatlanül az indulatok. »

MÉG EGYSZER meg kell ismételnünk: gazdag, sokszínű kép tárul az olvasó elé a Tiszatáj- antológiából. Figyelemre méltó költészet, figyelmet érdemlő költői kör újabb jelentkezése. Az olvasó sok örömet talál benne, ha lassan, lapozgatva, ízlelgetve forgatja.

M. L.