Petőfi Népe, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
Í991, május 14, vasárnap 5. omal A harcolók üzenete Egyetlen napot töltött csak nálunk. Mindig kérdezett és minden kérdésre készen állt a felelettel. Amikor rövid kis beszédeit elmondta a kecskeméti Ének-Zenei Iskolában, Lakiteleken, a nőtanácsnál a szülői munkaközösségek vezetői előtt, nem szónoklatot tartott, hanem mesélt. Távoli hazá járói, a harcoló Vietnamról, a harcosokról, asszonyokról és gyerekekről, küzdelmük céljáról és hitükről. Tiszteletet ébresztett, meghatottságot keltett, szerető együttérzést váltott ki hallgatóiból. Az ének-zeneiben az a kislány, aki virágot adott át neki, a könnyeit törölgette. A nőtanácsnál az asszonyok súlyos hallgatásba merülve földre szegezték szemüket. A harcoló Vietnam üzent Lan Anh asszonnyal. Törékeny, vékony csont ú teremtés. Lágy, mégis határozott mozdulatok, figyelő tekintet, felvillanó mosolyok. Arckifejezése pillanatonként változik. Ajkán pereg a francia szó, a tolmács alig győzi lefordítani. Kérdései mindig a lényegre irányulnak. Nem jegyez, pedig újságíró — a Vietnami Nők Lapja helyettes főszerkesztője —, s ha majd hazamegy, írni fog Magyarországról. Látszik, hogy megbízik az emlékezetében. talán majd este, a pihenés óráiból vesz el annyit, hogy feljegyzéseket készítsen. Nehéz volna eldönteni, hogy ránk. akik néhány tucatnyian találkoztunk vele, mi hatott jobban: végtelenül megnyerő, nyílt, egyénisége, vagy az-e, amit hazájáról, népéről mondott. Kodály Zoltán iskolájában az éneklő gyerekeket hallgatva ezt mondta: — Mi is az éneklés szeretetére tanítjuk az iskolákban a gyerekeket. A dal felvidít és erősíti az emberben a hazaszeretet. Minden tetszett neki itt, s milyen szívet szorító volt, amikor rebbenő mosollyal önkéntelenül így szólt* 'fT*!. i i-v — Remélem, hogy a mi országunk jövője is ilyen szép lesz. A nőtanácsnál zajlott le a napi program befejezése, s bizonyára ezért itt valamivel hosszabban beszélt. Látszott, hogy nehezen válik meg azoktól, akikben együttérző barátot talált. — Önök kifejezték szeretetii- ket — mondta — azzal, hogy akciókat indítottak a vietnami nép megsegítésére. Mi tudjuk, hogy minden szocialista népért is harcolunk, s nagyon sok magyar anya velünk érez. Készek vagyunk bármekkora áldozatra. Hazámban a nők is el vannak szánva rá, hogy a győzelemig harcolnak, hiszen a régi rendszer, amiben annyira elnyomottak voltak, soha többé nem térhet vissza. Ez a feltétlen bizalom a győzelemben! Magátólértetődően magyaráz: — Az amerikai imperialistáknak nincsen annyi bombájuk, hogy egész Vietnamot elárasz- szák. Meg tudjuk tehát menteni gyermekeink életét. Elmond;a hogyan. Az öregek és a fiatalok mind vidékre költöztek. Szétszórták az iskolákat. Egy-egy erdei faluba csak egy-két osztály, néhány tucat gyerek került. Erős óvóhelyeket építettek a falu mellett. De ha gyorsan jön a támadás, a szerteszét ásott köralakú, egyszemélyes gödrökbe bújnak, s onnan aztán alagúton az óvóhelyre. — Ezzel lehetővé teszik, hogy a szülök harcolhassanak, s ne kelljen aggódniuk gyermekeikért. Majd később: — Képesek vagyunk a legnagyobb áldozatra, arra, hogy elszakadjunk gyermekeinktől. Először ez nagyon nehéz volt. A kicsiknek is. Amikor ellátogattak hozzájuk a szüleik, könyörögtek, hogy vigyék haza őket. Az iskolai nevelés egyik leg- ontosabb feladata az volt akkor, hogy megértessék a gyerekekkel: így nekik is, a hazának is jobb. S hogy az ő harcuk az, ha jól tanulnak. Vietnamban nincs vakációjuk íz iskolásgyerekeknek. Hiszen ilekor sem mehetnek haza. A anítók, tanárok pedig tudják, hogy most sokkal jobban kell szeretniük tanítványaikat, mert ők pótolják a szülőket. A teremben fekete csend. Felrémlik a hallgatóságban a háború borzalma. Mondja is valaki: Milyen iszonyatos volt az a néhány hónap 44-ben a bombázások alatt... Hiszen mi tudunk arról a háborúról és együttérzőnk a vietnami hazafiakkal, de milyen távoli számunkra mégis mindez. Repülögépzúgás ér ide a nyitott ablakon át. Egy pillanatra elhallgat, s most egyszerre átérezzük mindnyájan, akik itt ülünk körülötte, hogy >tt messze, ezer kilométerekre nnen. értünk is harcolnak. Az utolsó kézfogással ő fejezi ki mindannyiunk érzéseit a legtömörebben, s hosszan ismételjük utána: — Szeretnénk viszontlátást mondani. Mester László Kodály Zoltán emlékünnepség a Pen Clubban Pénteken este zsiífolásig megtöltötték a magyar szellemi élet kiválóságai a budapesti Fészek klub nagytermét, a Kodály Zoltán emlékünnepség alkalmából. A Pen Club magyarországi csoportja nevében Sőtér István üdvözölte a megjelenteket és külön köszöntötte a klub angol főtitkárát, David Cerrert, aki a XX. század egyik legnagyobb egyéniségeként beszélt Kodály Zoltánról. A megemlékezések közül szeretnénk kiemelni Illyés Gyula szavait. Arról beszélt, hogy milyen nagy szeretettel fogadta a szülőváros annak idején a 80. születésnapját ünneplő zeneszerzőt. Illyés nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy a város tanácsának meghívására ő is részt vehetett az ünnepségen. Elmondta a helyiek kérésére írt köszöntő verse megszületésének körülményeit. Ezt a költeményt olvasta fel most is. (hn) Újmódi öregség Két tágas, egymásba nyíló szoba, derűs huzatú, modern fotelokkal, kényelmes heverőkkel. Huszonegy ember a szobákban, sötétkcidős, ősz, gyérhajú fejek. Az öregek napközi otthona Csá- volyon. — Hatvanöt októberében hozta létre a tsz segítségével a községi tanács — tájékoztat Mándics Mihályné, az otthon vezetője. Egy-egy lakónk havi ellátása 400 forint. Nem sajnálja a község az áldozatot. Olyanok javára válik, akik egész életüket kemény munkában töltötték el, és nincs, vagy nagyon csekély a nyugdíjuk. Főként azok a törzstagjaink, akiknek hozzátartozói dolgoznak. De télen sokan járnak be magányosok is. Megtakaríthajták a tüzelő árát, a főzéssel sincs baj, jobban el is telik az idő reggeltől estig. Hogy milyen jól, azt az öregek bizonyították leglelkesebben. A 67 éves Fuszenecker néni vitte a szót. — Látja-e, jól mondják, hogy öregség: második gyerekség. Napközibe járok, mint az ono- kám. De mondhatom, hatéves korunkban sem volt olyan sorunk, mint itt. ság, ezekből figyeljük már csak mi a világot. Szerencsére az igazgató néni a falu könyvtárosa is egyúttal. — (Igazgató „né„M1 már csak így tájékozódunk a világról.” Nem mindennapi látvány. Két fejkendős néni lesi a szerencsekocka perdülését. — Nem unalmas egész nap idebent ülni? — Hát már hogy lenne az? Van rádió, televízió. Délelőtt nézünk mozit, mint az urak. És az a sok könyv, meg képesúj(Kovács János felvételei.) ni”: a legalább 30 évvel fiatalabb Mándics Mihályné.) — Elégedettek az ellátással? Nem hiányzik valami? — Ugyanazt az ebédet kapjuk, amit a gyerekek a kollégiumban. Ma is húsleves volt itt se stimmel. A rádiógram- ban megjelölt kerület erdőtlen, sivár síkság. Légi fényképezés esetén tévedés csak úgy lehetséges, ha egyszer lefényképezték és akkor is éppen kedve- aétlepek voltak a meteoroló- 8MÍ viszonyok. Többször megismételt felvételek kizárnak ilyen tévedést. Mi következik tehát ebből? Nevetséges lenne feltételezni, hogy komoly emberek ilyen fontos ügyben egyetlen felvétel alapján döntenek. Ez a változat egy csapásra megdől és vele együtt a te második számú kérdésed is a helytelen információkról... — Marad az első — mondta Pável. — Igen. Mire kellett ez nekik? ... Erre sem nehéz megtudni a választ. Attól tartanak, hogy Remény lebukott és mi mást állítottunk a helyére. Ezzel a rádiogrammal be akarnak ugratni minket. Röviden: — azt várják, hogy elárasztjuk őket „dezával” — így nevezte Markov a rövidség kedvéért a dez- információt. Elindul tőlünk a dezinformáció . :. Utánanéznek: hamisak. Következésképpen gyanújuk beigazolódott. Reményt elkapták ... Mindez nagyon kezd hasonlítani a nyílt kártyákkal folytatott játékra ... — Meggyőzően hangzik — mondta Pável tűnődve. — Ha viszont ez így igaz, nyerünk a bolton. De az egyelőre csak feltételezés. Várnunk kell a bizonyítékokra. Ha már rágja őket a bizalmatlanság férge, úgy gondolom, nem elégszenek meg az ellenőrzés egyetlen módszerével. Markov észrevette Pável komikusán szenvedő grimaszát a „bizalmatlanság férge” miatt és hozzátette: — Mi az, sérti a füledet? Semmiség, kibírod... Egymásra mosolyogtak és Markov az előbbi komoly hangnemben folytatta: — A következő szeánszod a központtal, szerdán esedékes? — Igen. — Gondolom, hamarosan megint látjuk egymást. Ha lesz valami szokatlan, azonnal adj jelzést. — Értettem, Vlagyimir Gavri- lovics. Vasárnap ebéd után Pável visszautazott K-ba. Szerdán éjszaka a városon kívül lefolytatta a központtal a kitűzött „szeánszot” és felvett egy rádió- gramot, amely sürgős találkozót követelt a vezetőkkel. A rádiógram így szólt: „Sürgesse az „Urán 5”-t. Tudasson velünk minden intézkedést. Közölje lakáscímét és szolgálati helyét. Hallgatjuk szerdán ebben az órában.” (Folytatása következik) í&eal-niise Megértük hát ezt is: a „gombafejnek” gitáron pengő muzsikája a hangversenydobogók után bevonult a templomba. Abonyban beat-misét rendezett április 2-án az ügybuzgó káplán — olvasom a Pest megyei Hírlap múlt vasárnapi riportjában. Mint a haladás bajnokainak mindig, úgy neki is le kellett győznie a konzervtívok — egyes hívők és egyházi tisztségviselők — ellenállását. De az a fontos, hogy sikerült. A mise ifjú hallgatói derekukat ringatva hallgatták Szent Magdolna beat-ütemre hangolt históriáját. Még Mari néninek, a legöregebb templomi előénekesnek is tetszett a dolog. „Jaj, nagyon szép volt!” — nyilatkozta a mise után. Keveset von le a káplán érdeméből, hogy a gitárral kísért ájtatosság nem az ő ötlete. A nyugati államokban, főként Amerikában, már hosszabb ideje divatosak az ilyenféle rendezvények. Sőt a vállalkozó kedvű — zenei hallással rendelkező — papok saját maguk pengetik a gitárszólót. Az abonyi nyáj pásztora is őszintén megvallotta a riporternek, hogy a Szabad Európa rádióból vette az ötletet. (Ebből egyébként az is kiviláglik. hogy nem lehet egyoldalúan haladás ellenességgel vádolni ezt a hírhedt társaságot.) De, hogy a lényegre térjek: igen ügyesnek tartom az abonyi kezdeményezést. Igaz, hogy ma még a szöveg és a zene között némi disszonancia érződik, azonban ez sem olyan nagy baj. Ki figyel a beat-számok szövegére? Különben ezen változtatni is lehet. Többek között úgy, hogy nemcsak a zenét, hanem a komplett számot játsszák majd a templomi muzsikusok. („Je- je-je” és egyebek.) A nagyobb sikerű műalkotásokat nyilván meg is kell majd ismételni és ily módon jelentősen lerövidülhet a mise kevésbé szórakoztató. prózai része. A dicséret mellett azonban szólnom kell arról is, ami némi kételyt ébresztett bennem. Attól tartok, hogy — Mari néni pozitív nyilatkozata ellenére — az idősebb hallgatóság egy része nem tud megbarátkozni majd a Liverpoolból importált ritmussal. Nem kellene tehát az ő kedvükért időnként egy-egy régi szép magyar nótát, rezgőscsár- dást is megereszteni? B. D, hosszú tésztával, meg csirkepörkölt. De egyvalami nagyon hiányzik. A munka. Mondtam is a lányomnak, nyárra elszegődök valahova, ha csak liba- pásztornak* vagy házpásztomak is. Vagy tartok egy pár tyúkot, mert ha nem csinálok semmit, olyan, mintha nem volna kezem. — Na. fogja, hogy tudjon mit csinálni a kézivel! — szól közbe Vondra Gyula bácsi, és már osztja is a kártyát. (Ö valóságos kultúrfelelőse a napközinek. Szépen hegedül, a kályha fölé ügyes, mozgó figurákat mesterkedett papírból.) Abba kell hagynom a kérdezősködést, mert izgalmas hühü-csata kezdődik. Szórakozással, játékkal múlnak a napok. És nem utolsósorban beszélgetéssel. A múlt kifogyhatatlan téma. Régi aratások, szüretek elevenednek fel, fél évszázados hetesesők zuhognak. „Maguk már azt se tudják, hogy ilyen is volt”: háromnapos lakodalmak emléke kavarog, rég elporladt legények, faluszépe lányok táncos iába dobban. Persze a jelenről is szó esik. Arról, hogy nem igaz már a törvény: öregnek kuckóban a helye. Ilyenkor hálával gondolnak azokra, akiknek a mosolygós, békés alkonyt köszönhetik. tsz)
