Petőfi Népe, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-28 / 124. szám
HATVANI DÁNIEL: A nyolcadik napon Bogáncs kedves kutya, ha nem is éppen szelíd. Előgurul a csutkakúp mögül, csahol nagy haraggal. De megismeri Gyurkát, s barátsággal vakkant, lába mellé kuporodik, farkával a földet csapkodja. — Jól van, na! — szól rá a fiú. — Én vagyok,1 tudhatnád. Inkább azt áruld el, merre van Mari néni. Az eb vicsorít, tovább hízeleg, a kérdést figyelemre se méltatja. Gyurkának az a sejtése, hogy valami megváltozott a tanyaudvaron. Több mint két héttel ezelőtt járt itt, a szabadsága előtti utolsó fuvarjával. Mint akkor, az öttonnás kocsit most is a nagy nyárfa alatt hagyta. Kétszáz méterre a negyvennégyes kilométerkő után. Az az érzése, minden fűszálat ismer errefelé. De az udvar valahogy nem olyan, mint akkor. Talán kisebb a rendetlenség. A léckerítés tövét felverte a vadzab, az istálló ajtaja mintha időtlen idők óta zárva lenne. Biztosan beszőtte a pókháló is a sarkokat, meg kellene nézni, — ez a félig elgondolt ötlet moccan meg most Gyurka agyában. Ám a gondolat tovaillan, és már a ház előtt a hajnalkák lila vízesésére függeszti tekintetét. Ez nem változott. Hol lehet Maris néni? Mert korábban, a szabadsága előtt, amikor a kapun benyitott, az öregasszony nagvkendős, csu- paránc arca már elő is bújt a konvhaajtó mögül. Ilyenkor árnyalatnyi mosollyal, csendes jónapot-tal üdvözölte Gyurkát. Maris néni készséges, dallamos beszédű öregasszony, s azt is jól tudja, hogy nem miatta, hanem a Marika lánya miatt jár ide a fiú. Marika elvált asszony, már több mint két éve, gyereke nincs. Férje a városba járt dolgozni, később már csak kéthetenként járt haza. Albérletben lakott, majd összeállt egy nővel. Megtudta ezt a fiatalasz- szony, s aztán már be sem engedte a férjét a kaoun. A válóperes tárévalásón fakó hangon, zokszó nélkül válaszolgatott a bíró kérdéseire. Maris néni többszőr is magukra hagvta őket. Beszélgettek mindenféléről, gyorsan, kapkodva. mert hiszen fél napokat mégsem ácsoroghat itt. A menetlevélen valamelyest lehet széníteni. de nem annyit, hogy órákat lopion el az együttlét számára. Ilyenkor észrevette, hogy Marikának beszédes, szépen ívelt szemei vannak, arcának gödrei csókra hívogatnak. Néhánvszor már csókolóztak, de ennél többre Marika nem volt hajlandó. A fiúnak azért jó volt pgvütt lenni vele, utána sokáig fütvörészett a szélvédő üveg mögött, a kilométerek egymásba folvó ritmusain át. A dolog csak jó fél évvel ezelőtt kezdődött. Éppen itt robbant le a kocsi, fél napot kellett rárni a segítségre. Közben rettenetesen megéhezett, bement a tanyába, hogy adnának-e neki valami ennivalót. Marika nem akart szóbaállni vele, de Maris néni megkérdezte: szereti-e az aludttejet Bólintott és megevett egy egész köcsöggel. Foszlós bélű, nagy karéj fehér kenyeret harapott hozzá. Mégis, hol lehet Maris néni? — hullámzik most elméjében a kérdés. Mert igaz, hogy Marika kedvéért áll meg a nyárfa alatt, szinte naponta, de valahogy mégis az öregasszony jelenti itt a biztonságot a nyugalmat, egész lényével a nem változó világot sugározza, a füvek, fák, madarak, együtt- éneklő. szélben összezsongó seregét, az időtlen népdalok minden titkával körülvéve. Pedig Maris nénit soha nem is hallotta énekelni. Inkább csak a zsoltárokat mormolja — vélte többször a fiú —, s azokat is csak olyankor, amikor eszébe jut a férje. A férje, aki elment a há: borúba, elvitték, s nem is jött vissza soha. Már a konyhában van. Az asztalon a viaszos vászon színes kockái virítanak. Sehol senki. Furcsa, hogy milyen sötét van itt! Máskor nincs így lefüggönyözve az ablak. Olyan a ház, mintha lakatlan lenne. Hol lehet Maris néni? Ostoba vagyok, korholja magát, amiért nem azt kérdem: hol van Marika. S eszébe jut, hogy szabadsága alatt, a szüleinél, olykor sóvárogva gondolt rá. Talán mert komolyabb, mint az otthoni lányok. Mellette jó asszony válna belőle, s ráadásul meg is becsülné. Elhatározta, hogy most előrukkol a szándékával, előbb csak Marikának, ha kettesben lesznek, s ha igent mond — mit mondhatna mást? —, vasárnap kijön a busszal, ünneplésen felöltözve, s ahogy illik, megkéri a kezét Maris • Benyit a nagyszobába, s hirtelen megáll benne minden gondolat. Az ablakon beáramló korai fényességben a kanapén ül Marika, felnéz az olvasásból, testén feke ruha, fején is gyászkendő. Szemei fáradtak, ívei mintha roppant súly alatt görnyednének. Gyurka nagysokára megszólal: — Hát te, mi... ? Elharapja a szót. A csönd szárnyai verdesik az ablakot, jelezvén, hogy csak nemrég suhant el innen az elmúlás zsol- táros énekű, koszorúvirágos angyala, hóna alá ragadva a nagy fejkendős, töpörödött kis öregasszonyt. Odakünn mennyei por száll a bóbitás fejű lovak patanyomaira. Bólint a lány, köszönésképpen. Gyurka úgy tartja, hogy a fehérnép, ha elvált és özvegy is, de még fiatal — lány. És ha falun, vagy pláne tanyán lakik. Nők csak városon vannak. — Anyám meghalt. — Bocsáss meg... Minden részvétem veled van. — Köszönöm. Ülj le valahova. Leül a fiú, az ágy melletti székre, kissé félszegen. Érzi, hogy Marika mellé kellett volna ülnie, legalább vigasztalná. De hogyan találná meg a kellő hangot? Még soha nem volt ilyen helyzetben. A fájdalom nagy darabokban úszkál a lélek mélyvizében, nem tudhatni, hogy a nyugtatás miféle szavainak savában oldódhatna inkább. — Mikor? .. í — kérdi végül. — Nyolc napja — válaszol Marika. — Két napig itt aludt Jolán ángyom, azóta egyediil vagyok. — Rossz így neked. — Mit tehetnék? Csakugyan, mit tehetne? Elmélázik a fiú, aztán éles vonalú arcát hirtelen elönti a pirosság. — El kell innen jönnöd ... Velem ... Ha hozzám jönnél. Marika elmosolyodik, s Gyurka úgy látja, szemének ívei megint kiszépültek. — Te jó fiúnak látszol — szól, hangjában különös rezdüléssel. — Azt hiszem, szeretlek is. De ismerlek-e eléggé? Gyurka érzi, lélegzete gyorsul, szívverése betölti a csendet, s most ki kellene tárulkoznia teljesen. De mit mondhatna? A katonaság alatt megtanulta a gépkocsivezetést, s elhatározta, hogy sofőr lesz, ha leszerel. Legalább országot-világot lát. Az idén már tagja a szocialista brigádnak is, mert ha csal is olykor a menetlevéllel, azért a gépet nála senki nem tudja jobban leápolni. Csakhogy mindez most nem fontos. A lánynak olyan férfire van szüksége, akire rábízhatja magát, egész életére. S hogy ő ilyen, azt kellene bizonyítani. Most a lány mellé ül. Átfogja a vállát, az nem ellenkezik. — Hidd el, mi megértjük egymást. Aztán van egy kis megtakarított pénzem is. Eladod ezt a vityillót, adnak érte valamit. Bent, a városban veszünk szövetkezetit, vagy mit tudom én. Vagy inkább családi házat veszünk. Jó? Lesz kert, felásom, ültetek bele krumplit, sárgarépát, zöldhagymát. Egészen nekihevül a tervez- getésben. Hallgatja a lány, figyelmesen, s csak sokára válaszol: — Azt mondod, hogy bemennék? Dehát most már van állandó munka a tsz-ben, a baromfitelepen. És most hagyjam itt? — Majd kijársz. Ránéz a lány kerekre nyitott szemekkel. Ezt kérdi: — Ügy gondolod? — Ügy — feleli határozottan, majd, egészen más hangnemben, hozzáteszi: — Van itthon egy kis aludttej? — Van. Mindjárt hozom. Kimegy a lány, s jön visz- sza, kezében köcsöggel. Elébe teszi, kanalat, foszlós bélű, fehér kenyeret rak mellé. Hozzá fog Gyurka, eszi jó étvággyal, barna hajfürtje lekunkorodik homlokán. Marika pedig arra gondol, hogy aki így tudja-enni az aludttejet, a karéj kenyérrel abból nem lesz rossz férj. Amikor már a köcsög alján csörömpöl a kanál, így szól a lány: — Lásd, te ettél utoljára az aludttejből. — Én? — csodálkozik a fiú. — Ad majd a Böske ezután is. — Másnak. — Eladtad? — Három napja. Sajnáltam nagyon. De mit kezdenék itt vele? Egyedül... Ezért van hát úgy becsukva az az ólajtó, gondolja Gyurka. De a lány folytatja: — Legalább könnyebben elszánom magam, hogy bemegyek. — S megfogja a fiú karját. — Veled ... Gyurka legszívesebben ujjon- gana, ha a gyász komor madara nem ülné meg olyan nagyon a hajlott mestergerendát, ott a fejük fölött. De így csak magához szorítja Marikát, s mondja neki nagy elhatározással: — El kell adni ezt a vityillót... Vagy lebontani. Holnap erre jövök megint. Ha gondolod, egy-két kisebb holmit fel tudunk lökni a kocsira. Ezzel indul is, a ház elöl letép egy hajnalkát, mellére tűzi dísznek. Mielőtt a gázba taposna, integet a lánynak. Az ötvenedik kilométerkő után fütyörészni kezd. Goór Imre: Ház a város szélén. Buda Ferenc: Lennék kisgyermek Foganni könnyű. Világra jöttem, suhogó kések között születtem, s felnőttem én is, mint más, dologra, akár az apám, s az anyám: a gondra. Csináltam ezt-azt, igy.úgy megéltem — arasznyi múltam el nem cserélem. Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. Felnőttem, élek. Enyém a leltár. Valami mégis megszakadt félbe. Egy évig egyszer játszani kéne. Szánkázni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznye-ágon. Eennék kisgyermek, maszatos magzat, álmomban raknék kardokból kazlat. Édesem, hallod? Te kis esendő, orcád ha sápadt, síró kiskendő, játszani kellene! Elég a vasból! Csördül a zápor, ezüstös ostor, teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker-alma, játszani gyerünk, játszani! jól van! „Kiskacsa fürdik fekete tóban.” — Nem megy a játék. Kezemben vas súly. Zubogó vérem verése, lassulj. Pókok türelme segít, ha láz van, gondok közt fekszem, zörgő vaságyban. (Fohász) Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés, ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz sötétség! Jó álom, jöjj el, kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel. (Kiss Attila rajza.)
