Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
A ggodalmasan hallgattuk, hogyan csattog a szél- xsák odafönn a hangár tetején. Himbálózó, vastag csabai kolbász. Ha kurta pillanatokra le- lehanyatlott, mohón nyelt a friss tavaszi szélből. A levegő végigfutott rajta, piros-fehér ízei megduzzadtak, csattanva Wfeszült megint — Csak be ne gorombuljon a szél! — mondta a segédoktató. Fehér képén kigyúltak a szeplők. Emiatt hívták még a növendékek is Szepinek. Ráförmedtem: — Na-na, te hiéna! Már megint viszket a feneked? — Mi az, hogy „megint”, Bandi bácsi? — nézett rám méltatlankodva. — Október óta nem ültem gépben. — Nem szeretem, hogy be vagy sózva — mondtam. — Az ilyesmi ragadós. A jónép most amúgy is lázban van. A növendékek úgy cipeked- tek kifelé a starthelyre, mint a megszállottak. Egy hónap múlva sokkal unottabban fogják csinálni. Az ezüstszürke vitorlázógépek már ott könyököltek félszárnyon a startvonalon. A vontatógép pilótája melegítette a motort Mintha szétrepesztené a harsogás a repülőtér fölött kéken feszülő eget. — Szó, ami szó — sóhajtott a segédoktató — hosszú volt ez a téL Ilyenkor áprilisban már alig várja az ember, hogy szárnyra keljen ... Nem tudom, honnan ragadt erre a tacskóra ez az ásatag szöveg. Amikor a repülésről beszél, olyan, mintha Szabolcs- ka Mihály emlőin nevelkedett volna. Rendben, legyünk stílusosak ■— gondoltam: — Nohát, húgom, Szepi leányasszony, ugrassz fel valakit a hangár tetejére a szélmérővel. Aztán indulás eligazításra ... Persze, értem én ezt az izgalmat Végre itt a tavasz. Eltakarodott a felázott repülőtérről a víz. Nekik most ért véget igazán a tél: újra repülhetnek. S tessék, akkor itt ez a baljóslatú kora reggeli csattogás a szélzsák felől. Tíz-tizenegy órára felerősödhet a gyengébb szellő is. Hogy esne, ha mindjárt az • első üzemnapot. félbe kellene szakítani? Szepi jött, „pihegve”: — Parancsnok elvtárs, jelentem, a repülőklub eligazításra együtt áll. A da léptem a hosszú sor elé. Balról a startszolgálat, oktatók, segédoktatók, műszakiak. Azután szigorúan vizsgafok szerint a többi. A sor végén egy sereg alig ismerős arc. A kezdők. Eddig csak tanteremben tanulták a repülést, ma először ülnek gépbe ... Vajon hány marad meg közülük? Most őszig minden hét végét itt töltik. Loholnak, izzadnak. S mi a fizetség? Jó esetben na[ßCia/d adóké ponta kétszer-háromszor 5 perc a levegőben. Hány megunja! Ha jól meggondoljuk, nagy áldozat. Csak az ilyenek nem veszik fel, mint ez a kölyök is itt, a középtájon. Nincs még 17 éves, és már C-vizsgás. Jó kezű, lelkes ... Most is az ő képe ragyog tán mind között a legjobban. , No megállj, te gézengúz, majd adok én neked! — gondolom. S majdnem elvigyor- gom magam eligazítás közben, mert eszembe jut, hogy ugyanolyan múltszázadian fejeztem ki magam, mint Szepi szokta. Hanem az eligazítás végére mégiscsak elillant a jókedvem. Kellemetlen feladat következik, mielőtt kimondom az „oszolj”-! Ebadta kölyke! — Vajda elvtársi — recsegtem, és szúrósan néztem középre. — Értesültem róla, hogy elhanyagolja a tanulást... Ezért az iskolaév végéig eltiltom a repüléstől... A kölyök, mintha nehezen fogta volna fel. Állt vigyázz- ban, csak a szeme nyílt kerekre. — Jegyezze meg: első a tanulás, azután a többi. Júniusig nem jöhet ki a repülőtérre. Ha addig nem szedi össze magát, végleg búcsút mondunk egymásnak, Vajda... Végeztem!... A sor szétrebbent, csak a gyerek állt tovább a helyén megkövültén. Lélegzetet is elfelejtett venni, a csípős tavaszi szélben a szeme nedvesen csillogott. Elfordultam, felbámultam a futó felhőfoszlányokra. Halk hangot hallottam: — Ma még kinn maradhatok, parancsnok elvtárs? Állt rámfüggesztett kutyaszemekkel. Az ördög vigye el! Legszívesebben a fenekére vertem volna. — Biciklire ülsz és iszkolsz innen. Tanulsz. Már holnapra megtanulsz minden leckét. Tudtam mi megy végbe benne ... Ilyen a fiatalság! Mindent képes feláldozni egy célért, ezért nem törődik semmi mással ez se. Itt kell hát megfogni. E H a sejtené, milyen kínos volt az a beszélgetés az osztályfőnökével a gimnázium tanári szobájában. Nem volt éppen barátságos eszmecsere. A tanár idős ember, neheztel a repülőkre. — A repülés elveszi az idejüket. Minden szombat délutánt, vasárnapot kint töltenek a repülőtéren. Mikor tanulnak? ... — Eszerint nemcsak a kis Vajdával van baj? — kérdeztem feszengve. Nem tehetek róla. Kényelmetlenül éreztem magam, nemcsak Vajda Jóska miatt. A tanár hidegen csillogó szemüvege a tulajdon diákkoromat idézte fel. Pedig elég régen volt. Majd húsz éve ... Hát igen. Az én tanáraim- se nézték jó szemmel, hogy repülök. „Jobban is tanulhatnál fiam, ha nem pocsékolod ott az idődet.” „önző gyerek vagy, szegény szüleid biztosan aggódnak érted” — mondta kenetteljesen a másik. De az én osztályfőnököm kijött egyszer velünk, el is vitte az oktatóm repülni. S akkor azt mondta: Jól van. De tanuljatok is ám!... Vajda osztályfőnöke nem fog kijönni a repülőtérre ... Megköszörülte a torkát, azt mondta: — Nem állítom, hogy baj van velük, azok legalábbis nem tanulnak rosszabbul, mint azelőtt ... IV ekifohászkodtam: — Ké1 ’ rém, hallgasson meg, tanár úr! Lehet segíteni a fiún. Nekünk sem kellenek a mihaszna fráterek. De Vajda nem az... Nálunk jól tanul. — Na látja! Hát nem disznó- ság? Én is azt mondom, hogy ezse van, de hiábavalóságokra használja. — Bocsánat, ez sem felesleges. Nagyon komolyan vesszük, elvégre a biztonságukról, az életükről van szó... — Nekem pedig az a kötelességem, hogy a tanulók iskolai előmenetelét vegyem komolyan. Ez az átkozott tanügyi stílus. Mintha Vergilius-ból felelnék: — Tanár úr! Ismerem Vajdát, az oktatója vagyok. Ezért merem javasolni, hogy ne tiltsa el a repüléstől... Hanem eltiltom én. ÍJ ámvillantotta a sZemüve- gét, türelmetlen mozdulatot tett: — Mi a különbség? — Próbaidőre. Ha ön tiltja el, mindentől elmegy a kedve, feltámadhat benne a dac, úgy érzi, hogy az iskola útjában áll. Ha viszont mi tiltjuk el, azzal mi jelentjük ki, hogy nem közénk való. Dolgozni fog, tanul, ki akarja érdemelni a helyét újból közöttünk... Ez jó figyelmeztetés lesz a többinek is ... Higyje el tanár úr, közös a célunk... Restellkedve elhallgattam. Még csak az kell, hogy megmosolyogjon, akárcsak én Szépít. Az osztályfőnök azonban elgondolkozva nézegetett, levette a szemüvegét, megtörülgette, visszatette: Bozsó János: Vázlat a Lenlnvárosból. — Nos ... Rendben van, kérem. Igyekszem hinni magának. Vegye kézbe a gyereket, de egy hónap múlva keressen fel újra... A repülésnél kell tehát megfogni! — néztem tűnődve a kölyköt, s önmagámnak is váratlanul kiszaladt a számon: — Csak addig maradsz, amíg berepüljük az 53—02-est..'. Szaladj az ejtőernyőért! Nem tudtam volna számot adni róla, hogyan támadt bennem ez a hirtelen engedékenység. De a kölyök szemében a felvillanó öröm megnyugtatott, hogy jól tettem. Eljön még egyszer repülni. És kap olyan repülést, amilyenről nem is álmodott. Műrepülünk! Bukfenc, dugóhúzó... Ügy is ki kell próbálnom a múlt héten érkezett új gépet. öt perc múlva Vajda József C-vizsgás növendék, hátán a szorosra húzott ejtőernyővel elém vágódott — Parancsnok elvtárs, felszállásra jelentkezem!... — Üljön be! Végre! Üjra repülőgépben. Nekem is hosszú a tél, persze ... Otthonosan fészkelődtem a hátsó ülésben, a két szárny között, míg a kölyök beszíjazta magát. — Készen van? — Igenis. A motorosgépen a halkan surrogó légcsavar fénylő tányérrá olvadt. Dörgő hang csapott be az ablakon és a következő pillanatban meglódultunk a vontatógép nyomában. Atzán a gyorsuló gurulás végén a jól ismert érzés: amikor lélegzetvételnyi szünet után elszakad a gép a földtől. Az árnyékunk feketén vágtatott előttünk, mohón falta fel az útjába kerülő gödröket, bokrokat. Elértük a falu szélét. A fekete folt most a háztetőkön ugrált. Ilyenkor meg-megvonag- lik, eltorzul, talán a kíntól, hogy egyre messzebb marad az emelkedő gép alatt. Lazult a szorításom a botkormányon. Átengedem a vezetést. Lássuk, hogy megy neki a hosszú szünet után. Pontosan követte a motorosgép minden mozdulatát. Pompás. — Bár az iskolában menne így, te! — kiáltottam előre. — Igenis! — hangzott a válasz, s azon túl csak a szél zenélt tovább zengő hárfahangon a szárnyakon. Volt, nincs! Ez úgy lenn hagyta az iskolát, akár az árnyékát. Csak repül, repül, más nem létezik most a számára. 17 elhő borult felénk, a mélyben hintázott a Föld. Azután a kabint és a szárnyakat ezüstös csillogás szórta be, újra kibukkantunk a napfényre. — Lekapcsolni! A következő pillanatban magunkra maradtunk. A vontatógép szárnyvégen állva, meredeken zuhant vissza a repülőtér irányában. Ostorozott utána a kötél. Ezerméteres mélységből apró tanyák fehér fala világított odalenn a napsütésben. — Átveszem a vezetést! — A botkormány mozgása puhább lett a kezemben. — Dugóhúzóval kezdjük!... Most lassan húzom a magassági kormányt. A gép orra tétován emelkedik a horizont közelébe. Aztán hirtelenül felugrott, felágaskodott az 53—02-es, mint a ló, ha szügyére vernek. A látóhatár mosódott, párás vonala lebukott előttünk, majd újból megjelent. De akkor már oldalra fordulva hullottunk, s egy pillanattal később földnek szegzett orral fúrtuk magunkat a mélybe. X tarka földtányér körbe-1 rándulh mint a megpörgetett búgócsiga. Végigbizsergett a gerincemen az örvénylő zuhanás. Vajon a kölyök mit érez most? Ilyet még nem próbált. Amikor végre megállítottam a forgást meredek szögben tartottunk a Föld felé. A megira- modás szele üvöltött a szárnyakon. Szerettem volna megkérdezni: tetszett-e, de nem volt idő, csak előrekiáltottam: — Bukfenc következik! fi zéles ívben vágtunk újra ^ a magasba. A fordulat ereje az ülésbe szorított, pofacsontjaimon megfeszült a bőr. Ismét eltűnt lenn a Föld, száguldó gomolyfelhők csaptak tarkázták az eget, aztán megélőnk felülről. Fejtetőn állva jelent a_ szántóföldek sakktáblája, hanyatt... függőlegesen ... És minden talpraállt ismét, elrendeződött, helyrebillent. A vitorlázógép kiterjesztett szárnyai mintha tulajdon szárnyaink lettek volna. Halkuló zúgással, enyhe siklásba ereszkedtünk. — Milyen volt? Jól érezte magát? — Kitűnően!... — Az öröm szinte sütött a hangjában. — Csuda jó volt! — Hát akkor tessék, átadom. Hajtson végre dugóhúzót! A, zuhanás fütyürésző danája ismét a pincehangok felé mélyült. — Most! Rántsd hasra! — Egy lélegzetvételnyit mintha tétovázott volna, de már megrántotta a botkormányt, beletaposott az oldalkormányba. Az 53—02-es sóhajtásnyira megállt a levegőben, megbillent és hullani kezdett, mint az imént. — Elég! Kivenni! — Az örvény odalenn elnyugodott, felettünk nevetett az ég. — Még egyet! Kezdődött megint élőiről. — Ez már jó volt! No, lássunk egy bukfencet! Engedelmesen fordult elénk a Föld. Üvöltve vágtattunk a mélybe, aztán a tarka abroszt kirántották alólunk. A gép orra az eget szántotta ... Egy pillanatnyi süket csend, majd ránk bukott felülről ismét a Föld. Nem éppen kellemes érzés, ha váratlanul ér. De számítottam rá. ■— A tetején nem volt elég a sebesség, háton átestünk. Jobban húzni az elejét! A mélybe csapott a hinta, aztán megint fel... — Elég! Helyezkedjen leszálláshoz! 'T'ág kör a repülőtér fölött, aztán halk neszezéssel súrolta a kerék a fűszálak tetejét, és földhöz simult a gép. Megállt. Mintha saját akarata volna, óvatosan szárnyára dőlt. Elismerően bólintottam. Jó leszállás. Pilótának született a fiú. Kikászálódtunk az ülésből. Megveregettem a kabint: — Príma járgány ez, mi? — Parancsnok elvtárs, jelentek egy felszállást — mondta teli tüdőből. A szeme fénylett, úgy állt ott, mint aki szédül. Alig hinném, hogy a fenti veszett forgástól. — Na, Vajda, júniusig elég volt-e? — kérdeztem elkomolyodva. Kihunyt a szemében a tűz. Elfordultam, éreztem, hogy re- szelős a hangom: — Most pedig: Sipirc haza! Amíg nem hallok rólad jót, ne is lássalak. , — Parancsnok elvtárs, én megígérem... Rámeredtem. Mi ez? Csak nem fog itt könyörögni. Hiába! Ebből aztán nem engedek... — ... megígérem, hogy a tanév végére minden kijavítok... — Jól van, jól — mondtam. — Remélem is. Pakolj. Fogj hozzá még ma. A hangár tetejéről idáig hallatszott a csattogás. Aggodalmasan pillantottam fel. Csak be ne erősödjön jobban a szél. Mester László
