Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-03 / 79. szám

J\Aül>BvSvtsi)*1>V9\ltßto A legnehezebb tankcsata

Ahogy kitekintett a fcém- lelőnyíláson, megmagyarázhatatlan mámor lett rajta úrrá. Az övétől jobbra tankok tucatjai indultak támadásba. Pillanatra végigtekintett rajtuk, s büszkeség töltötte el. És mérhetetlen harci vágy. Csak félelem nem. Ezt fokról-fokra kiirtotta magából. Akkor kezdte, amikor a németek a megnemtámadási szerződés ellenére hitszegő módon betörtek a hazájába. Miután átesett az első ütközet tűzkeresztségén, többé már nem félt. S azóta hányszor csapott össze velük. És mindig ő került ki győztesen. Talán, mert megvetette a halált. S azért nem félt a haláltól, mert engesztelhetetlen gyűlölet izzott a szívében a fasisztákkal szemben, akik városokat, falvakat tettek a földdel egyenlővé, honfitársainak a tíz- és százezreit pusztították el.

— Tűz! — vezényelte a lövegkezelőjének, s már csak arra gondolt, hogy ízzé-porrá zúzza az övével szembe támadó német tankot a benne levőkkel együtt. Amott, a távolban, füstölög is már egy, kettő, a harmadik pedig láncát veszítve úgy forog egyhelyben, akár az eb, amelynek doronggal leverték a derekát. Szovjet tank is harc- képtelenné vált? Igen, sajnos, egy megtorpant a felkavart hómezőn.

Azért az egyért is! Ahelyett is! A motor felbőgött, s ő, a hadnagy parancsnok, pillanatnyi rémülettel rádöbbent, hogy a feléje robogó német tankot már nem lövetheti ki. Elfogyott a lőszer. Azon meg, úgy látszik, nem lehet a löveg csövét lejjebb irányítani, mert a szovjet tank mögött, egyre tá- vplabb csapódnak be a magas röppályájú lövedékek. A tétovázásnak nincs helye. „Ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni” — villant át agyán legkedvesebb írója, Gorkij intelme, s elhangzott rövid parancsa: „Neki a tanknak!”

Éles csattanást hallott, a fején kemény ütést érzett, s mintha feneketlen mélységbe zuhant volna. Aztán csökkent a zuhanás sebessége, s mind élesebb fájdalmat okozó hőség borította be a hátát, nyakát. Egyszerre világosság ömlött rá, s már tisztában volt vele, hogy kikés miért hempergetik az égő tank

fényétől furcsán csillogó hóban. Lángoló ruhájában társai mentették ki az acélpokolból, s .. mi, kihúzták és a tüzet oltó hóba nyomkodják a szintén kigyulladt német tank égő katonáit is.

Parancsnokuk, a rangjelzéséről megismerte, hasonlóképp hadnagy, kormosán és behunyt szemmel ott feküdt mellette. Meg sem moccant. Csak az arcizmai rándultak meg néha az égés okozta fájdalomtól. És a mind távolabbi ütközet morajában többször ezt a szót suttogta hol elhalón, hol" hangosabban: „Mutti!... Muttiii!”

A szovjet hodnaay jól

tudott németül, értette hát, hogy az anyját emlegeti sebeinek lázában a német. S egyszeriben maga előtt látta az ő édesanyját, a korán özvegységre jutott kisvárosi tanítónőt, ahogy a pályaudvaron a nyakát átfonva, könnyes szemmel búcsúztatja: „Vigyázz magadra, kisfiam!”... Lehet, hogy ezt a németet is így búcsúztatta a szülője?!

Elvesztette eszméletét..:

Parasztház tágas szobájában tért magához. Meghökkent: A szomszéd ágyon a német hadnagy feküdt. Szót sem szólt, de most nyitva volt a szeme. Kitartóan bámulta a gerendákat.

Amikor néhány nap múlva a városba szállították őket, kérte a látogatóba érkezett ezredparancsnokát: Tegye lehetővé,

hogy a német sebesült tiszttel egy kórházi szobába kerüljön. Igaz, a hadifoglyok számára külön lágerkórházat berendeztek, de ez esetben tegyenek kivételt. Hadd gyakorolja a német nyelvet.

Pedig nem ez volt kérésének az oka. Az igazi okot azonban pontosabban nem tudta volna megmagyarázni. Csak érezte, így kell tennie.

Kérését teljesítették — és sokáig töprengett, miért, s hogyan bírja szólásra az ellenségét? De vajon a német hadnagy ellensége-e még? Hiszen harcképtelen ... Nem, az ember nemcsak akkor ellenség, ha fegyver van a kezében, s nem akkor válik ellenséggé, amikor fegyvert fog, hogy mások életére törjön. Már előbb. A szívében válik először azzá, s abban marad továbbra is annak... Pedig anya szüli az ellenséget

is... Ez a német is az édesanyját emlegeti még most i?, ha lázálmában félrebeszéi. De miért lett fasiszta? És ő, a szovjet tiszt, ha Németországban születik, ott nevelik az iskolában, a fasiszta Ifjúsági szervezetben, a hadseregnél — mi lett volna?!... És megfordítva? Ha a németet szovjet anya hozza világra, s a pionircsapat- ban, majd a Komszomolban, végül a Vörös Hadseregben nevelik? ... Nehéz kérdések. „.. .ha nem adja meg magát, meg kell semmisíteni.” Védtelen, tehát annyi, mintha megadta volna magát... És tovább mi lesz?

A választ az orvosok, ápolónők magatartásából tanulta meg a lábadozó szovjet hadnagy. Olyan odaadással kezelték, gyógyították a németet, mint bármelyik sebeesült honfitársukat. Hogy megmentsék az életnek. A fizikumát... A lelkét is meg kell menteni! A szivében lakozó ellenség megsemmisítésével kell megmenteni..,

A gárdaezredes, akinek feszes tartása most is, és amíg csak él, elárulja, hogy a hátán súlyos műtéttel pótolták a leégett bőrt, ezzel fejezi be emlékezését:

— Számos tankcsatában részt vettem a sebesülésem előtt és után is. Mindegyik könnyebb volt azonban, mint azok az eszmecserék, amelyeket a német hadnaggyal folytattam. Miután beszédbe elegyedett velem, minduntalan órákig tartó elvi „tankcsatákat” vívtunk. Meg volt győződve a nemzeti szocializmus üdvözítő voltáról, számos érvet felsorakoztatott mellette. De kitartóan, türelmesen „bombáztam” a kommunizmus eszméivel, s... négy hónap alatt győztem. Akkor értettem meg igazán, hogy a mi eszménk eJőbb-utóbb mindenütt és mindenkiben győzedelmeskedik. Az ötödik hónapban már karonfogva sétálgattunk a kórház kertjében. S amikor újból visszamentem a frontra, a Kárpátok tájára, ő pedig antifasiszta iskolára kérte magát, így búcsúztatott: „Alekszej! Nagyon vigyázz magadra!”... S tudja továris, jelenleg mi az én megégett hadnagyom? A Német Demokratikus Köztársaságban a legaktívabb békeharcosok egyike.

Tarján István

vjö f/i Diái ni án

nyomában

Nemrég került a bajai mú- különféle folyóiratokba temetve

zeumba négy vaskos dosszié. Több mint 800 gépelt oldalt takarnak: 185 verset, 9 elbeszélő költeményt. Baja költőjének, Tóth Kálmánnak 1852-ig írott összes műveit.

Az első pillanatban nem sokat mondó tény. De gondoljuk el, hogy a gyűjtemény összeállítója végigpásztázta a korszak összes folyóiratát, napilapját, almanachját és egyéb időszaki kiadványait, Tóth Kálmán valamennyi föllelhető kéziratát, egyeztette a költő későbbi köteteivel, az antológiákkal, a szakirodalom közléseivel, elkülönítette a szövegvariánsokat, tisztázta az életrajzi vonatkozásokat, megállapította a pontos kronológiát és minden egyes verset bőséges jegyzettel, bibliográfiai adatokkal látott el. Ha nyomtatásban látnánk, azt mondhatnánk, kritikai kiadás.

Láng József fiatal irodalom- történészt munkahelyén, a budapesti Egyetemi Könyvtár szerzeményi osztályán, a hatalmas könyvállványokkal zsúfolt kutatószobában kerestük meg, hogv beszéljen a nem mindennapi munka létrejöttéről.

— Bajai vagyok, ott érettségiztem a közgazdasági technikumban. Ott szerettem meg és választottam hivatásomul az irodalmat. Épp ezért Tóth Kálmánról írtam szakdolgozatomat Sőtér professzornál. A felejthetetlen bölcsészévek alatt, az Eötvös-kollégium tudományos lelkesedéstől fűtött légkörében minden erőmmel a munkába vetettem magam, és 195!)—61 között egy teljes Tóth Kálmán- bibliográfiát állítottam össze. Bár a diplomaszerzés után a fővárosban helyezkedtem el, Bajával nem szakadtak meg a kapcsolataim. Örömmel fogadtam a Türr István Múzeum munkatársának, Kőhegyi Mihálynak indítványát, amikor a Puszták rózsája című kiadatlan Tóth Kálmán színmű megjelentetésén töprengtünk, hogy fogjak hozzá az összes művek kritikai igényű gyűjtéséhez. Az első rész elkészült. 1852 korszakzáró év Tóth Kálmán életművében.

— Milyen jelentőséget

tulajdonít munkájának?

— Tóth Kálmánnak gyűjteményes kötete utoljára 1902-ben jelent meg. De hogy mennyire hiányos, bizonyítja: az általam összegyűjtött műveknek csak mintegy 40 százaléka jelent meg eddig kötetben. A többi

felejtődött el, 24 vers pedig kéziratban lappangott idáig.

— Tóth Kálmán nem voll nagy költő, de az egyetlen eredeti tehetségnek számít a Petőfi eskedők közül, sőt legjobb műveivel kiemelkedett az ept- gonsorbóL A XIX. század harmadik negyedének irodalmi életére gyakorolt hatása pedig felbecsülhetetlen, népszerűsége időnként Aranyéval, Petőfiével vetekedett Gyűjtésemet Baja irodalmi múltjának felderítése szempontjából lehet értékelni, hiszen a versek jórészt a szabadságharc utáni időkben Baján keletkeztek.

— Lehet-e számítani a kritikai kiadás megjelentetésére?

— Ha én volnék az Akadémiai Kiadó igazgatója, én sem járulnék hozzá. Sokkal fontosabb tartozásai vannak könyvkiadásunknak. Viszont bizonyos büszkeséggel tölt el az a tudat, hogy ha csak két példányban is — Baján és az Egyetemi Könyvtárban —, de a tudományos kutatók számára hozzáférhető Tóth Kálmán munkássága első szakaszának ez, a lehetőségekhez képest pontos gyűjteménye.

— Az ismeretlen adatok feltárása adott-e valamit hozzá az eddigi Tóth Kálmán képhez, milyenek a kiadatlan versek?

— Apróságnak tűnő, de az irodalomtörténet számára fontos adatokat sikerült megállapítanom. Például csaknem ismeretlen volt eddig, hogy milyen tevékenyen részt vett pécsi joghallgatóként Tóth Kálmán az 1848-as márciusi eseményekben. Kiderült az is — a Petőfi és Vajda János közötti szerelmi költészet legjobb művelőjéről ez nem jelentéktelen —, hogy korai szerelmes versei legnagyobb részét az eddigi hiedelemmel ellentétben nem a bajai Spitzer Ninához, hanem kalocsai szerelméhez, Bolváry Etelkához írta. Egy időpontot is helyreigazított a keresgélési Nem 1851-ben, csak 52-ben került föl a költő Bajáról a fővárosba. A kéziratban maradt versek kevésbé jelentősek. Érdekességük, hogy helyenként már-már a plágium határát súroló Petőfi-hatásról árulkodnak. Kiemelkedik közülük, nem művészileg, de korában is szokatlanul bátor, forradalmi patZsorka sakkozik

1945 februárjában az alagsori házmesterla- kásban szorongtunk^ pontosan huszonnyolcán; megszámoltam. Akkor már második napja koplaltunk, mert odakint szünet nélkül dübörgőit a tüzérségi tűz, megremegett a ház a belövé- sektöl, halálos veszély lett volna kimozdulni a mélyen fekvő lakásból.

Ahogy besötétedett, csönd lett. Sokai ígérő csönd. Valamennyien a kinti neszekre figyeltünk. Jönniök kell végre! De hosszú ideig semmi sem történt.

Két pisztolylövés

csattant egészen közel. Rövid géppuskasorozat messzebb. A házmester- lakás utolsó ép üvegtáblája csörömpölve betört, megjelent két csizma és ott állt előttünk Zsorka Pavlovics Dubilin gárdafőhad- nagy. Huszonnégy éves

lehetett, mint akkor én

is, kezében szolgálati pisztoly, és nevetett, ötvenhat kéz a levegőben és egy pisztoly, ezen nevetett. Aztán majdnem feldöntöttük a nagy örömtől, mi néhányan a huszonnyolcból, akik annyira vártuk.

Hát megtörtént. Nem volt megható, nem volt ünnepélyes, nem volt különös, de megtörtént ...

— Nyemci jeszty?

Fejünket ráztuk.

Hármasban végigjártuk, a nagybátyámmal, meg vele, a sötét és hideg házat. Láthatta, hogy igazat mondtunk. Német nincs!

Helyet szorítottak neki az asztal mellett. Körülvettük. Mikor jönnek a többiek? Valamennyien ezt akartuk tudni.

— Szicsász — legyintett Zsorka.

Mennyi lehet az?

Múlt az idő és a házmesternek különös ötlete támadt: hozta a sakkját.

— Hárásó — bólintott Dubilin gárdafőhadnagy és ahogy illik, háta mögé dugott egy fehér meg egy fekete gyalogot, hogy a sors döntse el, ki kezdi a játszmát.

Amikor a házmester mattot kapott, fellélegeztem. Itt baj már nem történhet, ha ez a fiú ilyen nyugodt.

Amikor a második partit elvesztette, többször nézte az óráját, mint a táblát, ősszeszo- rult a szívem.

Lehetett vagy tíz óra, amikor katonacsizmák koppantak odakinn. Megdöngették a lépcsőház bezárt ajtaját.

— Aufmachen! — Deutsche Wehrmacht!

Gépiesen lefordítottam magamban: „Kinyitni! Német hadsereg". Néma csend, aztán a puskatus újabb csattogása.

A nagybátyám kiáltott németül, aztán magyarul odaszólt nekem:

— öltöztessétek ei- vilbe! A barna szekrény aljában van egy ruhám... — Azzal kirohant.

Falba vágott lyukon

keresztül bújtam a szobába a ruháért...

— Nem lehet lehúzni a csizmáját, bedagadt a lába! — fogadtak a házmesterlakásban. A németek pedig minden pillanatban betoppanhattak ide.

A gondolat magától jött, a veszély találékonyságot szül. Lenyomtam Zsorkát a keskeny pótágyra. Engedelmesen lefeküdt.

— Pokrócot! Kabátot! Súlyos beteg, beszélni sem tud. — És ismét elrohantam, hogy megnézzem, hogyan tud zöld ágra vergődni a nagybátyám a németekkel.

Vijjogva csapott le a közelben az első akna, aztán sorban a többi.

A szovjet tüzérség ott folytatta, ahol alkonyaikor abbahagyta. A konyhánk üres volt.

Percekig kellett várnom mire nagybátyám lihegve beszaladt oda- kintröl.

— Bemeséltem nekik, hogy innen nincs jó kilövés. Még szerencse, hogy osztrákok: ók is unják már!... Gyerünk, nyugtassuk meg a főhadnagyot.

Erre azonban már nem került sor. Zsorka Pavlovics Dubilin felderítő gárdafőhadnagy a keskeny, kihúzható pótágyon, egy halom pokróc, kabát és egyéb gönc alatt, úgy aludt, hogy ágyút sütögethettek volna a füle mellett.

Másnap délután jött meg alakulatának többi tagja. Akkor már nem az ö méreténél két-há- rom számmal ' kisebb, szinehacruott, szürke zakó volt rajta, hanem

a gárdd-eatiartrukn . , ,

Teknős Pété*

riotizmusával a Görgey ellen írott terjedelmes, vádló költemény.

— Szándékszik-e tovább folytatni a munkát?

— Ha Baját érdekli, feltétlenül. Négy-öt kötetre való anyagot ölelne fel az egész életmű, verseket, publicisztikát, leveleket, színdarabokat. Baja számára különösen azoknak az éveknek a termése lenne érdekes, amikor Tóth Kálmán szülővárosa képviselője volt a parlamentben.

Hasznos ügyet szolgálna Baja és a megye, ha biztatnák Láng Józsefet, és segítséget is adnának munkája folytatásához. Tóth Kálmán Petőfi Sándor, Katona József, Nagy Lajos és Móra Ferenc után megyénk legnagyobb irodalmi szülötte, az egész magyar tudománynak is hasznára válna hagyatéka összegyűjtése. Talán kiadására is sor kerülhetne egyszer, saját erőnkből, de egy jó válogatás megjelentetésére biztosan. Büszkesége lehetne megyénknek.

Szabó János