Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-03 / 79. szám
A a utóbbi éveket számítva, ” a napokban másodszor irtott eszembe első szerelmem. Mégpedig egy névről. Amikor a népszerű Zorán- számnak azt a műfordításos változatát. hogy tudniillik — „Mihály, gyere mesélj...” meghallottam, áramütésként hatolt tudatomba első és rég feledett ideálom neve: „Éva!” — Így, felkiáltójellel. A Mihály-ról jutott eszembe. Talán a dal hangulata birizgálta fel az első szerelem — főemlékét. Persze csak a Mihály névvel társítva. Mert egy Mihály okozta első, korakamaszkori csalódásomat. Pedig akkor már ott tartottam, hogy még csak a bétfejű sárkányt győzöm le, s elnyerem Éva kezét Igaz, éppoly masza- tos volt az a kezecske, mint az enyém, de igazi szerelemben az abszolút nem akadály. Megtanultam érte tótágast állni. Almát loptam a kedvéért Kova- lecz rendőrőrmesterék udvarából. Jobb és bal kézzel egyaránt kinyomtam egy telekanna vizet. Egyetlen betűhiba nélkül elszavaltam Évának azt az érzelmes költeményt, amelynek első sora így szólt: „Ajókal kátszup a, alyóa a lorodnáv.. Az utolsó pedig így: „Gém e-kaltál gyoh, afdut ík...*>/ No. nem valami afrikai nyelvjárásban ihelt versmű ez, hanem annak a visszája, hogy: „Vándorol a gólya, a puszták lakója.. ,* Ez végződik így. „Ki tudja, hogy láfiak-e még?.. “ Már tudniilHk a gőiyamada- rat amely hosszú útra kel. s búsan néz vissza a magasból a tóra. Neki sóhajt a költő: „Gólyamadár, áldjon az ég! Ki' tudja, hogy...” T ehát ezt a költeményt 1 vágtam be szerelmem meghódítása céljából — visszafelé. Nem mondom, minden új hőstettért megkaptam az udvarlónak kijáró jutalmat. Amikor például a baromfiudvar cserepes talaján megugrottam igának az első szaltót, s akkorát csattant rajta a mezítlábam, hogy a tyúkok éktelen kodácsolásba kezdtek, szerelmem, fülemnél fogva rántott be a tyúkól egyik helyiségébe. Mert a nagymamája seprűt ragadva száguldott befelé: azt hitte, a kutya garázdálkodik. Most is orromban van Éva hajának illata, mert hisz’ a kuckócskában borzasztó mód össze kellett bújni, hogy a lábunkat is behúzhassuk a külvilágból. És hát a fejecskéje ott forrósodott az arcomon, barna hajáról tüzes lehetősekkel fújtam le a ráragadt pókhálót, port, mész-, vályog-, s ismert tyúkízétörmeléket. melyek ilyen behatolásoknál óhatatlanul ellepték az akkori ifjúságot. Mikor a szám széle valahogy a fülecskéjéhez keveredett, tűzpirosán suttogta a nyakamba — hű, de forrók voltak a szavak! — „Ne vacakolj, mert megmondalak ...” Azért csak nem mondott meg. Sőt azontúl olyan mélázó forma meghittségben társalgott velem. Majd elfelejtem. Ne gondolják ám, hogy részéről nem volt egyenesen kunszt bebújni velem a tyúkólba. Pesti kislány volt, nyaralni járt nagymamájához, az özvegy tanítónőhöz. Rajta mindig volt cipő, és naponta váltott fehér kiskötény. Becsültem hát az áldozatot. Kiállta értem a kis szidást, és még aznap titokzatos képpel hívott be hálószobájukba. Még a lélegzés is nehezen ment nekem abban a helyiségben. Sötétbarna, cifra bútorok, festmények, szőnyegek között. Ilyen szép szobában még sosem jártam. Évike becsalt az ágy melletti sarokba, kinyitotta az éjjeliszekrényt és kivett belőle egy bélyegalbumot Elkezdte mutogatná Ügy fészkelődött felém, hogy a fejünk összeért. Halkan magyarázta, melyik bélyeg milyen országba való. Láttam, egy idő után igyekszik minél gyorsabban tovább hajtani a lapokat. Még mondogatta is: „Várj csak...” — Aztán az egyik oldalról izgatottan kapott le egy Raffai Sarolta: Esőváró « Agon bimbók, múmiaként, sodortan, felhő készül feketében, komorban. Cudar kéken rihe-rongyok Tiszáinak, piros szirmok pelyhezik be a számat. r ' Esőszagban tikkadtam el, mint a kóc, tépnek szelek: vizgaluskát' szaggatók. Hatvani Dániel: A főutca torkolatában Átmegyek a libalegelőn, porzik az idő, meghasadt szív az akáclomb. Fél-árnyék, fél-fény ölel, vallatom az elhajtott lovak félholdas patanyomait, fejem fölött cement-mennyország, nekiütődik s pendül tekintetem, vagy tán a gépraktár ébred, csörömpölnek munkásai, matatva a jövő huzalai között. Álmodozhatnék a majdani kaszálva- repülőkről, nikkelezett búzaföldekről, — de itt a főutca torkolatában, hol vályogházak meszesedett artériája sípol, szabálytalan hörgéssel, felkrákogva a fene-múltat is, vénség-vigasztalónak, hangszórók mágneses torkába dőlve; ide nyilallik születésem, mögöttem az ifjúság kamilla-zokogásával, a megmért tudással, az évek talpam alá gyűrt bozótjaival. Kérdések tüskéitől saidul az eszmélet mégis. Mit érek velük az ismeretlen dűlőutakon? Lélegzik a major, mérlegház vasnyelve inog, mutatja, mit nyom a termés. De hiteles-e a költő műszere, a szavak faágból, sziromból tákolt szerkezete? Rezdül a napfény áramköre, felviláglik a reggel, vége a bálnak is, a villanygitár hangja lelankad, kilebegnek a párok a harmat műszálas szövetére, gvepek friss, tehénszí.gú ropogásába. Kiömlik a hang a világba. Faeolv röon°n a temető füzeiről. R°gi öregtk sírián búikál a szerelem mellbimbó-feszes csillaga. fa kő rózsaszín bélyeget: „Nézd!" Olyan tányérsapkás, jóképű férfi volt rajta, mint amilyent akkoriban a pilótatisztek viseltek. Éva szinte elolvadva lehelte: „Mihály román király ... Ugye gyönyörű férfi? ..." Megborzongtam, valami a szívembe markolt. Fogalmam sincs, milyen kétségbeesett elhatározás mondatta velem: „Évike, de ha Mihály és én egyszerre kérnénk meg feleségül, kit választanál?” A kislány kuncogott: „Te buta ... ő az én titkos szerelmem ... Ha férjhez megyek, csak őhozzá megyek feleségül ...” Beborult nekem a fényes nyári nap. Az sem vigasztalt, hogy Éva később behúzott a földigérő bársonyfüggöny mögé és megcsókolta az arcom. Aztán odatartotta az ő arcát is... De csak engedelmességből pusziltam meg. Mikor hazautazott az apukájával és integetett a vonatablakból, pityeregve suttogtam azt a bizonyos verssort De már nem visszafelé: „Ki tudja, hogy látlak-e még...” Évek múltán azért megnyugodtam. Évike nem lett Mihály király felesége... Az enyém se. K i tudja, mi íratja le velem a most olvasott hírt? Mihály román exkirály, öregségére írásnak adta a fejét. „Palotáim” címmel regényes önéletrajzot, ír. Ebben siratja el azt a 159 palotát, amelynek, bukása előtt, tulajdonosa volt ...örülök, hogy nem ment hozzá Éviké... Tóth István Gál Sándort WÜRTZ ADAM: Április 4. Vihar Béla: ÖNARCKÉP 1945 Most kezdünk el majd élni... — szólottám meghatott hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodott, holtakra emlékeztem, akik e pillanat szom javai szálltak sírba, s feküsznek föld alatt. Mi megmaradtunk — mondtam. Szemembe könny szökött, már új ízét éreztem az elfeledt szavaknak: jövő, ember, igazság... — zsendültek, felfakadtak Így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel. Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon el. Motyónkkal, hazafelé, húztam a taligát: kislányom a nyakamban, zászlómon a világ. Mátyás Ferenc: Kettős égbolt alatt Falusi pillanat Buchenwaldban a betonúton megyek virágzanak a fák és közönyösen rezegnek a súlytalan levelek. Nem merem felemelni a tekintetemet, de érzem, hogy kúszik felém s egyetlen ütéssel rögtön leterít a döbbenet. Emeljetek fel és nyissátok ki a szememet, ha a földre esek. Kettős égbolt alatt haladok. Az iszonyat fekete gerendáiból ácsolt bolthajtás eltakarja most a napot. Vezényszavak szuronya vág a csendbe, borzolódnak a levágott haj pamacsok. Emberszagú hamu kavarog. Ne hagyjatok ott, ha a földre rogyok látni akarom ezt a múzeumot. A vaskapun túl hegyek sziluettje: lilává dermedt csont-liliomok. Ki kovácsolta ide ezt a vas-mondatot? Tábla a falon: ekkor és ekkor ennyi száz, ennyi ezer. A tolmács nem fordít, nem felel, besétál a kapun a könnyeivel. Akit itt hajtottak át, a tűz emésztette el s kiszállt a kéményen, amelyen most önfeledten egy gólya kelepel. Csigák, kemencék, hullaszállító kocsi — gépesített halál. Szaladnék, de a csúszda tövén a bunkó fejbe talál vér csurran ki a számon, amint újra megállók az előbbi vaskapunál. Félek kimenni, mert hátha az őr rámlő, vagy rám kiabál. De csönd van. A csönd, csak a csönd motoz itt s félénken búg egy madár. Oly mély a csend, hogy ha az ember erősen odafigyel hallja, hogy túl a határon a csizma^ a csizma újra menetel. Elolvasom ismét a vasmondatot, de úgy fordítom: mindenkinek amit megérdemel... Koppan a betonút a sarkam alatt vagy éppen a csontom zörög? Nem tudom kiismerni itt magamat. Valaki sír. jajgat és így könyörög: Ne hagvjatok ott ha a földre rogyok töröljétek le szememről a könnyet látni akarok, s ne nyissátok szét az öklöm ezt a kékülő csont-liliomot A tengeriföld partjára futó tökindák közt, hol látszólag a mély nyugalom érik. mezítláb állok, itthon vagyok, térdig homokban, gazban, s el-elnézem, amint lyukba húzza az ürge a nyár vénasszony-mosolyát. melyből egy-egy kukoricacső fogsora már kifehérlik. Kapanyelek fénylenek mögöttem, egy sebesült hang. mint lelőtt madár elémzuhant, a csönd mákfeje csenget, — árnyék szalad gondolatom után; talán anyám emléke keres engem. Egy éhes tehén idő előtt fölfal egy sárga virágpólyában fekvő tökcsecsemőt, mint annak idején a nagy német birodalom, avagy Dzsingiszkán, egy országnyi haderőt nyelt el percenként. Mily álnyugalom veti mindenütt hóhérkötelét látszat-mozdulatlanság tefeléd! Mily félőn remeg a nyugalom az ökörnyálban, pedig csak gondolatom mozdul tovább a nyárban, hogy kiássam emlékeimet, mint éhes kutya az eltemetett csontot, besüppedt gyermekkorom temetőjében. A riadalmak vadlibái szállnak fejem fölött el az égen, midőn a véreb emlékek csaholnak köröttem. De mit ér a halottak kikaparása, ha a fekete évek elfonnyadt napjai betemetnek újra? Ha hagyod magad, téged is megölnek az ugráló zöld szöcskebitangok, vagy a száraz bizonytalanság hangyái marnak halálra. Támadj az indulat ágyútüzével a tegnapi rosszra nehogy fölüsse fejét. s egy szívroham visszavigyen a homokba! Kapanyelek fénylenek mögöttem, és ingó árnyak suhannak a határban, tücsök dalol, felém száll eoy madárraj. s mindenütt követ a lábujjhegyen járó remény szerte a hazában. Agyak mályvabokrában kinyílnak a viruló vágyak, recsegni kezd a mozdulatlansáa s a krumpliban, kukoricásban s a lélekben föltámadásra készül az Alföld. hol gyermeki álmaim közt kószálok, s be-betekintek egynémely nyitott lelkű paraszt ablakán. S bejárom örmnnnm is, ha visszahlvooa egy-egy falusi nii'ar,„(
