Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-16 / 89. szám
Áriad na Saiar: M volt, Mn veti... Moldavai Kulturális Napok Holnap, április 17-én a Vígszínházban tartandó ünnepi esttel kezdődnek a Moldavai Kulturális Napok. A delegáció, amely erre az alkalomra hazánkba érkezett, csütörtökön és pénteken Bács megyébe is ellátogat. Moldava hozzávetőleg egy- harmada hazánknak. Területe csaknem 34 ezer négyzetkilométer, lakosainak száma három és fél millió. Fővárosa Kisi- nyov, amely 1966-ban ünnepelte fennállásának 500. évfordulóját. Az ország alacsony felszíni dombság és síkság, legnagyobbrészt füves puszta, gazdaságának legjelentősebb ága a mező- gazdaság. A mai Moldava története a X. századba nyúlik vissza. Akkoriban a kievi orosz állam fennhatósága alá tartozott. Hazánkkal a XII. században került kapcsolatba, a területén levő apró fejedelemségek előbb török megszállás, majd Nagy Lajos idején magyar uralom alá kerültek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Moldava Besszarábia kivételével a Szovjetunió része lett. A második világháborúiig autonóm köztársaság, azóta pedig a Szovjetunió tizenöt szovjet szocialista köztársaságának egyike. Sajátos kapcsolata a moldavai és magyar irodalmi életnek Kahána Mózes munkássága. Kahána a két világháború között a romániai munkásmozgalomban dolgozott, később szovjet Moldavában élt. Elbeszéléseket, egy nagy regényt írt, magyar—orosz szótárt szerkesztett és csak a hatvanas évek elején tért haza Magyarországra. Tavaly ősszel magyar kulturális napokat rendeztek Moldavában, amelynek keretében a városokban jelentős magyar vonatkozású kulturális események zajlottak le. A most kezdődő Moldavai Kulturális Napok ennek az akciónak viszonzása. Az ismerkedés révén tovább bővülnek és erősödnek majd népeink kapcsolatai. Mai irodalmi összeállításunkkal a baráti köztársaság lakóit és a megyénkbe látogató moldavai delegációt köszöntjük. M M ikor megláttam, ahogy ez a görbe lábú, dinnyényi fejű torzszülött fiúcska fürdött a porban, mint a tyúkok a forró napon, megremegett a szívem és megkérdeztem egy terjedelmes asszonyságot, aki akkor jött ki a kapuba: — Kié ez a gyerek? — Olyan istenverte ez. T í — válaszolt. Majd nekiesett. — Takarodj innen, te ilyen-olyan átkozott! Eleget csúfkodtál a házam előtt! A gyerek, vagy nem hallotta a szitkozódást, vagy nem értette meg a szavak tartalmát, a füle botját sem mozgatta. Bárgyú mosollyal túrkálta ujjával az orrát. Nem álltam meg, mégicscsak gyerek. Odamentem hozzá és megsimogattam napszítta, kuszáit üstökét. Érintésemtől megriadva, vállai közé rántotta fejét és körülnézett, mint aki fél valamitől. Majd teletőrokkal ordítani kezdett. A kapuban álló asszonyok megint nekifogtak a nyelvüket köszörülni. Az egyik zavaromon szórakozott, a másik a fiúcskát átkozta. A figyelem középpontjában érezve magam, zavartan gondolkodtam, hogy lehetne jószerivel odébb állni. Néhány pénzdarabot nyújtottam a kis sat- nyaságnak. Azt hittem, megnyugszik. De úgy látszik, a pénzről fogalma sem volt. Adományom semmilyen hatást nem tett rá. Nem tudtam, hogyan csendesítsem le, így bután rámosolyogtam a sövénykerítés mellett pletykázó asszonyokra és gyors léptekkel Ionuc atya háza felé siettem, hol már két napja éltem. A nap már nyugodni készült, mikor kinyitottam a fonott kiskaput. Az öreg Podgorján gazadsága néhány ágyás zöldségből és virágból, tucatnyi tyúkból, egy sánta gebéből, kocából és három malacból állt. I onuc atya a küszöbön ült, pipáját szortyogtatta. — Jó estét, atya — üdvözöltem. — Legyen jó a Te szíved, legény. Hol jártál ilyen sokáig? — Mászkáltam a faluban, meg akartam nézni, hogy élnek az emberek. Nem tudom, mi az ördögnek kellett hozzányúlnom egy fiúcskához. Én megsimogattam, ő meg úgy elkezdett ordítani, mint akit leforráztak. Sehogy se lehetett megbékíteni, se kedveskedéssel, se ajándékkal, se kiabálással. Így aztán nekem kellett meglépnem. Azért mégis kellemetlen. Igaz, hogy torzszülött is, vad is, de mégis gyerek... — Ez igaz. Ha nem sietsz, akkor elmondom neked ennek a szerencsétlen gyereknek a történetét. Falucskánk, ahogy látod, nem nagy, dombok közé van szorítva. Kicsinyek a házak. Egy nagy asztalt nem tudsz hová tenni a házban. Igaz, van itt nálunk szépség is elég. Gyönyörű az aranyló mező, mikor hullámzik a szélben, meg a gabona a zsákban, az is gyönyörű. Kitűnő a fürt a vesz- szőn, de annál is jobb a muskotály. H o, most már hozzá is lehet kezdeni a történethez. Történt ez sok évvel ezelőtt. Betévedt a falunkba egy legény, olyasforma, mint te. Nem volt magas, de barna, kemény kötésű. Elszegődött cselédnek Mosoju Oprinhoz. Ügy hívták ezt a fiút, hogy Jerentij, de az emberek Betévedtnek nevezték el. És volt Mosojunak egy tizenhat év körüli lánya. Szép és pajkos, mint Éva. Szmarandica forgatta a szemeit a legényre, zsarnokoskodott fölötte, ahogy akart. Előfordult, hogy ökölbe szorultak a legény kezei, de mégis engedelmeskedett minden pillantásának. Szmarandica, érthető dolog, kapát soha nem fogott a kezébe. Naphosszat hancúrozott mezőn, réten. Nem volt olyan fa a kertben, melyet meg nem mászott. Csupa karcolás és horzsolás volt mindig. Néha ilyeneket csinált: csengőt kötött egy bakkecske nyakára, zablát, kantárt csinált neki, felült rá és rohangászott, az udvari népség majd megszakadt a röhögéstől. Apja pedig szégyenében szinte elsüllyedt. Mondogatták a faluban, hogy a lány nincs ki négy sarokra, ö pedig mit sem törődött a száznyelvű pletykával. Megunta az egyik játékot — másikba kezdett. Arany kezei voltak. Olyan vásznakat szőtt, hogy el- ámult az ember. Nagy mestere volt a hímzésnek. Egyszer megajándékozta Je- rentijt egy inggel, melyet tele- hímzett erdei virágokkal. Egy kék virág mellé odahímzett egy fekete varjút is. Az asszonyok elkezdtek sustorogni, hogy bolond egy jel, de Jerentij nem törődött velük. Öröme határtalan volt. V agy két év telt azóta, hogy cselédnek szegődött Mosojuhoz. Szmarandica lecsillapodott. Látszott, megértette a lány, hogy nem áll jól neki a szilajkodás. Annál is inkább ideje volt ennek, mert anyja sem volt. Mosoju korán megözvegyült. A ház körül is szorgoskodnia kellett. Olyan szépség lett Szmaradnicából, hogy a legények, ha elmentek mellette, csak lökdösték egymást könyökükkel és majd elolvadtak, úgy mosolyogtak. Arca kikerekedett. Világos haifonatai kiemelték magas homlokát. Mit mondjak? Olvan volt, mint a mesebeli királylány. Különösen, ha még a hajába is tűzött egy szál piros virágot. Jerentij, érthetően, még jobban felhevült. Hol a hideg rázta, hol a forróság öntötte el, ha látta, hogy egy másik legénnyel beszélget. Szmarandica pedig változatlanul hol barátságosan mosolygott rá, hol meg észre sem vette, ö mindent úgy viselt el, mintha ennek úgy kellett volna lenni. a bban az időben környékünkre tévedt egy nagyon furcsa ember. A ruhája után ítélve városi, de se nem kereskedő, se nem bojár, mert nem hordott sem kaftánt, sem kalapot. Én az ilyen emberek közt nem tudok eligazodni, városi teremtmények. Az egész ember girhes, formátlan. De a szemei olyanok, hogy ha egyszer belenéztél, nem felejted el. Olyan tűz lappangott bennük, mely talán képes egy embert is felperzselni, úgy hogy még hamuja sem marad. Itt maradt a faluban nálunk, bérelt egy kis szobácskát Petr Lukovecnél. Minden vagyona egy német zsák, rücksach-nak vagy minek hívják, és egy faláda. Petr felesége mesélte, hogy a ládában egyéb sem volt, mint vásznak és festékek. Napszámra mással sem foglalkozott lakójuk, mint azzal, hogy kifestette a vásznakat. Rajzolt. Reggel, előfordult, felkapta cókmókjait, és elindult valamerre a mezőre, rétekre. Hogyan ismerkedett össze Szma- randicával, nem tudom. Nyilván, véletlenül találkoztak. A lány ahogy ránézett a vásznaira, nem tudta a szemeit levenni róluk. Ezután már gyakorta el- járogatott hozzá. No de megneszelte ezt Jerentij és a szemeit se tudta attól kezdve lehunyni. L átva Szmarandica, hogy a legény bánkódik, vagy megsajnálta, vagy valami más miatt (ugyan ki az, aki az asz- szony gondolatait ismeri?), kapta magát és az egyik éjszaka megjelent Jerentijnél... A boldog Jerentij már azon gondolkodott, hogyan kérje a gazdától lánya kezét. Hátha az öreg nem egyezik bele, hogy lányát egy cselédhez adja? Szmarandica pedig vigasztalta: — Ne bánkódj, minek a nagy sietség... Ha nem most, akkor ősszel... Hadd nyugodjon meg apám. A legény nem tudta felfogni, miért ilyen gondtalan? Más lány az ő helyében valószínűleg sokkal jobban nyugtalankodott volna. Szmarandica mezei sétái változatlanul folytatódtak. De miért szaladgál oda minden nap, mivel ejtette rabul ez a festőcske? Mikor komoran megkérdezte tőle ezt, Szmarandica vidáman kacagott és a nyakába ugrott: — Csak nem gondolsz rólam rosszat? Vagv talán nem találkozunk majdnem minden éjszaka? És ahogy hollófekete szemeivel nézett rá. a legény majd elolvadt a boldogságtól. Egyszer pedig, nem tudni miért, utána lopakodott és nyomon követte. Talán elragadta a féltékenység, talán csalt egy^ szerűen saját szemeivel akart meggyőződni róla, mit csinál ott a lány. Tény az, hogy otthagyta a dolgát és elindult a mezőre. É s ott látta a háromlábú festőállványt, rajta a festőcske vászna. De a környéken senki. Körülnézett — meglátta mindkettőjüket a fűben. Bár jó lelkű, nyugodt legénynek ismerték Jerentijt, mégis kikelt magából. Egyetlen csapása agyonverte a meglepetten felugró mázolót. Ionuc atya elhallgatott egy pillanatra, úgy, mint aki a gondolatait rendezi. — Mi történt a legénnyel? — kérdeztem. — Szerencsétlenség. Bíróság. Kényszermunka. A festőnek a városban befolyásos kapcsolatai voltak. Minden újságban írtak a gyilkosságról, hogy milyen nagy tehetség pusztult el. Ismert bojár fia. És miért, kérdem én, miért kellett neki kikezdeni egy falusi lánnyal? Mi a magunk módján ítélünk — ők a magukén. Ki tudja, kinek az ítélete igazságosabb ... — És mi lett Szmarandicával? — Azután az eset után néhány hónappal megnőtt a hasa. Az apja majdnem mindennap ütötte, míg csak a világra hozta ezt a torzszülöttet. Azután pedig nem sokkal, meghalt az öreg. Szmarandicával senki sem akart szóbaállni. Egyes-ewedül maradt. Elhagyta torzszülöttét, és elment a nagyvilágba. Hallottuk róla. hogy beállt cselédnek valami városi kereskedőhöz, viszonvt kezdett vele. aztán megtudta a kereskedő felesére és kisöorfizte a házból. Mások bizonygatják, hogv a kereskedő zavarta el a feleségét Szmarandica pedig ottmaradt gazdasszonynak. így vagy úgy történt, nem tudom, de irigykedni nem lehet rá. íme, hova juttat el a gazdagság... Ionuc atre nagyot sóhajtott, aztán elhallgatott és elgondolkodva nézte a domb mögött kihun vő nap sugarait. Ievekeztem az öreget nem zavarni és csendesen hementem a levendula- illatú kis szobába. * |i 'kor néhánv év múltán ™ ismét betértem a fah'ba Tonuc atvához, elmesélték nekem, hogy a nyomorult már nem él. — Megszánta a hálák — mondta Tonuc atya. — Ta’án két hónania, hogv történt. Egy német autó ment át a falon. Egészen biztos, hogy a sofőr részeg volt No, de egv gverek mégsem tű a szénakazalban. Trappal nem nehéz észrevenni, ö pedig keresztülment raita. Az emberek eltemették a torzszü- lötettet a temető szélén. Akaratlanul összerezzentem," énn°n a temető mellett mentünk el. — Ott. abban a sarkában. — mutatott rá az öreg a kis zöld dombocskára. — Csak az a kár. hogv a derék legénv elosztóit a kényszermunkán. Kfgvófé- szekbe falált... tette hozzá az öreg és elhallgatott. (A szerző Emberek és sorsok c. kötetéből fordította Sávolt Béla) Emilicm Bukov: {Jijózeltnej tat)asz Forr a tavasz'. Tüze lángjaitól csillog a szem s fut a bánat. Lélegzik a lomb. S nézd: vége sehol vize parttalan áradatának7 Omlik a fény'. A tetőkre zuhog s arcokra, fejekre aláfoly. Megrészegedik a szem s a torok forró bora jó zamatától. Nyújtózik a kert, mint hosszú, nehéz, mély álom után aki ébred. Egy édeset ásít, úgy néz körül és várja, nem ismerik-é meg? Fegyverben a kert! Rügy-ezrede nő, kész felsorakozva a harcra'. S indul, hogy az élet és a jövő teli bimbóit kífakasszai Duzzad a nedvtől a csöpp rügy! A lomb!.'.'. Nézd, mennyi, de mennyi virág van ~.'. ~. Győz a tavasz, győz. Ünnepe zsong s szétárad a nap sugarában. Fordította: Szegzardy-Csengery József EMÍLIÁN BUKOV, moldavai költő, 1909-ben született. Első jelentősebb műve a harmincas évek elején jelenik meg. Miután Besszarábia újra egyesül a Moldavai Szovjet Szocialista Köztársasággal, Emílián Bukov munkássága is új virágzásnak, indult. Bukov tevékenyen részt ves- hazája közéletében, nemcsak mint költő, hanem mint államférfi is: a Moldavai SZSZK Minisztertanácsának helyettes elnöke.
