Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-05 / 55. szám

1 oldal

1967. március 5. vasárnap

Meddig nyúlik1 a papírkígyó?

Sokan úgy vélik, hogy ha csökkenteni akarjuk az adminisztrációt, egyszerűen el kell bocsátani az íróasztalok mellett dolgozók közül néhányat minden üzemben. Tévednek. Nem a létszámcsökkentés, helyesebben a munkaerő átcsoportosítás az első teendő. Mert bár a vicceknek gyakori alanya az asztal mellett szunyókáló, kávét főző, esetleg mun- kiadő alatt külföldi holmival üzletelő adminisztrátor, a valóságban nem egészen így fest a dolog. Az igaz, hogy találkozhatunk mondva csinált beosztásokkal, két-három óra alatt is elvégezhető feladatkörökkel, az adminisztrátorok túlnyomó többsége szorgosan dolgozik az egész műszak alatt, sőt nem ritkán túlórázni is kénytelen. Kérdés viszont, hogy mivel vannak elfoglalva, nem végeznek-e felesleges munkát az emberek százai?

A megyei tanács ipari osztályának általános csoportjához például 36 féle statisztikai jelentés fut be minden negyedévben. Egy-egy élelmiszeripari üzemben 17 fajta statisztikát készítenek. Ezenkívül időnként jelentést kérnek az illetékes minisztériumok, egyéb szervek, a legváltozatosabb témákról.

Az egészben az az érdekes, vagy még inkább szomorú, hogy a kötelező és a rendkívüli jelentések száma semmivel sem csökkent sem tavaly, sem az idén, annak ellenére, hogy a kötelező tervmutatók közé ma már mindössze az összes béralap, egy-két kiemelt termék, a bel- és külkereskedelmi értékesítés tartozik. Sietünk kijelenteni, hogy a statisztikai jelentések csökkentése nem a megyei tanács ipari osztályának a feladata, hanem a Központi Statisztikai Hivatalé, s az illetékes minisztériumoké.

Nem vállalkozhatunk arra, hogy eldöntsük: melyik jelentés felesleges ma már. De elgondolkoztató, hogy például az értékesítés adatait — más-más bontásban ugyan —, de kétszer is jelentik havonta a vállalatok. Ugyanakkor ezek az adatok a negyedévi jelentésben is felbukkannak. Továbbá: szükség van-e arra, hogy a bér- és létszámadatokat állománycsoportokra bontva jelentsék, éppen úgy mint akkor, amikor ilyen részletezésben kellett elkészíteniük a tervet is.

Sok-sok ember fordíthatna sok-sok munkaórát más, hasznosabb dologra, ha alapos mérlegelés után végre megkurtítanák a bürokrácia papírkígyóját az illetékesek. Amennyiben

Ki fizeti

a 230 ezer forintot?

AZ 1360. ÉVI 29. számú törvényerejű rendelet létrehozta a Kalocsa és Vidéke Vízgazdálkodási Társulatot, amely 33 termelőszövetkezetből és három állami gazdaságból alakút meg. Ezt követően olyan elhatározás született, hogy a társulat állami támogatásból megépíti az úgynevezett kalocsai öntözőfürtöt, amelyről lapunkban már több esetben írtunk. A feladat elvégzéséhez 41 millió forint kölcsönt vett fel a társulat, amit évenként megállapított tételekben használt fel, s a munka befejezésekor az esőztető berendezés 7400 katasztrális hold föld Öntözését teszi lehetővé.

Miután megkezdték a beruházást, felmerült az a gondolat, hogy az öntözőfürt ne kizárólag állami támogatásból épüljön, hanem a költségekhez járuljanak hozzá azok a termelőszövetkezetek is, amelyek leginkább érdekeltek a munkában, hiszen ezáltal nagy területük válik öntözhetővé. így például a bátyai P|ros Arany, a fajszi Kék Duna, a rríiskei Egyetértés és a dusnoki Egyesült Munkás-Paraszt Termelő- szövetkezetek. E négy közös gazdaság ugyanis az említett 7400 holdból 6966 hold saját területet öntözhet.

Létrejött a megállapodás az említett termelőszövetkezetek és a vízgazdálkodási társulat között. Ennek értelmében a négy közös gazdaság 2

i millió forint beruházási költséget vállal, s a hitelt 1967-től harminc éven át törlesztik. 1967-ig csupán az általuk felhasznált víz- mennyiség köbméterenként megállapított díját kell fizetniük. Ebben a keretszerződésben szó volt arról is. hogy a tsz-ek az öntözőtelep beruházásait, valamint a hitel felvételét a Kalocsa és Vidéke Vízgazdálkodási Társulat útján valósítják meg, illetve azt bízzák meg vele.

ILYEN ELŐZMÉNYEK után építette meg a társulat az öntözőfürtöt, amelyhez az állam végül is több mint 54,5 millió hitelt nyújtott. Az esőztető-berendezés műszaki átadása 1964. augusztusában megtörtént. De mert — a fentiek ellenére — nem volt tisztázva az öntözőfürt tulajdonjogának és üzemeltetésének kérdése, 1966. május 30-án a Földművelésügyi Minisztérium. a Pénzügyminisztérium és az Országos Vízügyi Igazgatóság között megállapodás jött létre, amely szerint állami tulajdonba kell átadni a földbe épített nyomócsőhálózatot és tartozékait, míg a hordozható szárnyvezetékek — a területi érdekeltség arányában — a termelőszövetkezetek tulajdonába kerülnek.

A miniszteri szintű megállapodás 3. pontja szerint a tulajdonjogi rendezés során intézkedni kell az említett vízgazdálkodási társulat hitel és kamatterheinek törléséről is, de ezek 1966. január 1-ig — az öntözőfürtnek a tsz-ek tulajdonába történő átadásáig — még a társulatot terhelik, mert \ négy termelőszövetkezet megbízásából az építéshez szükséges összeget a társulat vette fel a Magyar Nemzeti Banktól. Mégis, amikor az 1964. évi hitelkamatok fejében a bank az egy százalékot: 248 ezer 934 forintot leemelte a társulat egyszámlájáról a Kalocsa és Vidéke Vízgazdálkodási Társulat ebből 230 ezer 552 forintot inkasszó útján akart behajtani a négy közös gazdaságtól, ami ellen a tsz-ek kifogással éltek. Ekkor indított ellenük polgári pert a társulat. A kalocsai járásbíróság azonban elutasította a vízgazdálkodási társulat keresetét.

A BÍRÓSÁG ítéletének indoklásában tulajdonképpen a már említett minisztériumi szintű megállapodásban rögzítettekre hivatkozik, vagyis arra, hogy a termelőszövetkezetek csupán 1966. január 1. után kötelesek viselni a hitelek kamatterheit, addig csupán a felhasznált víz köbméterenként díját kell fizetniük.

Nem akarjuk rosszhiszeműséggel vádolni a vízgazdálkodási társulatot, furcsa azonban, hogy az egyértelmű, minden kétséget kizáró minisztériumi döntés ellenére is bírósághoz fordult. 5íem vitás, hogy ehhez joga van bármely gazdálkodó szervnek, minden állampolgárnak, ha úgy érzi, jogtalanság érte. vagy méltánytalanul jártak el veié szemben. Itt azonban nem erről van szó. Lehetetlen, hogy a társulat szakemberei ne látták volna tisztán a 230 ezer forintra vonatkozó fizetési kötelezettséget. Nem kell jogásznak lenni, vagy különösebb pénzügyi szakismeretekkel rendelkezni ahhoz, hogy a minisztériumi szinten hozott döntést, illetve megállapodást megfelelően értelmezzék. Igaz, hogy a Polgári Törvénykönyv vonatkozó paragrafusa szerint a termelőszövetkezeteket terhelnék a hitelkamatok, mivel megbízási szerződés jött létre a két fél között. Ám az említett bírósági ítélet indoklásában a következőket olvashatjuk: „Ea^rk a kamatok mégsem terhelik alpereseket (tsz-ek), mert kötelezettség vállaláskori megállapodásuk az volt. hogy 1967-ig csak a ténylegesen felhasznált víz díját térítik. De nem terheli alpereseket azért sem, mert az említett minisztériumi szintű megállapodás kifejezetten úgy rendelkezett, hogy a kamatok 1966. január 1-ig a felperest terhelik .; .*?

a járásbíróság ítélete eilen a társulat a megyei bírósághoz felébb ezett. A másodfokú döntés ismertetésére annak idején még visz- szatérünk.

G. S.

##

Vetélytázsak

n

C

supán három család képviselője hiányzott a mintegy ötszáz holdas Kalmárközi határrész 26 tanyájának lakói közül. Az egybegyűltek viszont egy-kettőre valóságos klubbá változtatták a Pallagi- tanyát. Ráérő időben jólesik az eszmecsere. A kötetlen disku- rálás azonban nem tartott sokáig, hiszen fontos ügyben határozni jöttek össze.

— Azt kell eldönteni most, kit javasol tanácstagjelöltnek a választókörzet lakossága, kire szeretnék bízni érdekeik, gondjaik képviseletét a helyi tanácsban — ismertette a gyűlés elnöke, Bella István műszerész- kisiparos. .

Az emberek tekintet« Reöa Istvánról szinte önkéntelenül a derék termetű, rokonszenves házigazdára, Pallagi Józsefre szegeződik, hiszen jelenleg 6 a tanácstag. Ám a figyelem n*áris a szólásra emelkedő vb-elnakre összpontosul.

— Ha megengedik, tennék egy indítványt. És hadd kezdjem az indokolással. Négy éven át figyelemmel kísérhettem Pallagi Jóska tanácstagi tevékenységét, s elmondhatom: Rendszeresen részt vett a testület ülésein, véleményével és javaslataival mindig hasznos segítséget nyújtott a tanács munkájához. Köztudott róla. hogy a tsz-ben is megbecsült ember. Adnak a szavára, lelkes híve az úi termelési módszereknek. Gondoljunk például csak arra, hogyan szorgalmazta az előcsíráztatott primőrburgonya termesztést.;. Szerintem helyes lenne ismét őt jelölni.

E

gyetértésük jeléül bizonyára nyomban szavazásra lendültek volna a karok, ha szót nem kér az érdekelt.

— Ami tőlem telik, mindig szívesein megteszem a köz érdeTÉVES ÜTÉS

kében. De én meglehetősen lefoglalt ember vagyok a tsz-ben, túl is járok már az öt vénén... Ügy érzem, jó lenne mást is jelölni... — így Pallagi József.

Mindenki Bella Istvánra néz, ő pedig tömören ezt mondja:

— Van rá lehetőség. Tessék, azért vagyunk itt...

— Jelöljük hát Pallaginét is! — hangzik el máris a következő javaslat, s nem késik az indokolás sem: Pöszike okos, határozott, szókimondó egyéniség — és igen ügyes gazdasszony.

Jócskán alkony odott, mire végétért a kora délután megkezdett tanyai jelölőgyűlás. A 30. sz. községi tanácstagi választókörzetben Pallagi Józseféi felesége személyében egy tanyából két jelöltet állítottak a választók.

*

A

Jászszentláazlói Községi Tanács V. B. elnöke, Lódri János mesélte el a napokban ezt a történetet. Kettős jelölés szép számmal akadt a megyében, mintegy bizonyságául annak, hogy nem kevés nálunk az önzetlen közéleti tevékenységre kész ember. De hogy egy körzetben, egy családból javasolják a két jelöltet, méghozzá házaspárt — erre még nem hallottam példát

Érthető kíváncsisággal indultam el tehát ismerkedni a „ve- télytársakkal”, a Pallagi házaspárral. Csupán egy dolgot hagytam ki a számításból: a Kalmár-közi határrész dűlőútjainak járhatatlanságát.

—- Gumicsizma nélkül, félcipőben eljutni hozzájuk, jelenleg képtelenség — állította határozottan Lódri elvtárs. — Halassza el a személyes ismerkedést, hiszen mire eldől, melyikük „fut be”, reméljük felszikkad az út Is, . '

— Vajon a két jelölt közül ki az esélyesebb? T- puhatoltam.

— A jelölőgyűlés osztatlan bizalmát szavazott mindkettőjüknek .:. — S pillanatnvi csend utón kedélyesen így folytatta Lódri János:

J

óslás helyett hadd mondjam el a gyűlés „záróakkordját”. Mikor elköszöntünk, néhányunkat Pallagi Jóska kísért ki. A választók többsége azonban Pallaginéval együtt a konyhai kijárat felé tartott. Az udvaron jártunk már. amikor láttuk: az asszony kezében kancsó és borral kínálja a tanyaszomszédokat. Huncutul oda szólt valaki a mi csoportunkból, hogy Pállaglné már március

19-re gondol. Az ő „táborából” sem maradtak adósak a válasz- szak „Tudtuk mi, hogy jól jelölünk!” .! .

P. I.

Anyósok — és édesanyák

ez megtörténik, akkor valóban szó lehet az adminisztráció csökkentéséről, a felszabaduló munkaerő átcsoportosításáról. És ez nemcsak az üzemekre vonatkozik, hanem azokra a hivatalokra is, ahová a jelentések befutnak.

Békés Dezső

Vadászok közgyűlése

Korszerű fácántelep építését kezdi meg az idén Apostag határában a Dunavecsei Kossuth Vadásztársaság. Ehhez rendelkezésre áll százezer forint készpénz, s a társaság hatvan tagjának mindegyike ezer forint értékű társadalmi munkát ajánlott fel. Az ezzel kapcsolatos lebonyolítás részleteit tárgyalja meg a vadásztársaság ma délelőtt tartandó taggyűlésén. Megvitatják a tavalyi 273 ezer forintos költségvetés végrehajtását is. Bevételi tervüket egyébként túlteljesítették, mivel a tél folyamán 815 élónyu- lat és majdnem 600 élőfoglyot értékesítettek,

Mikor új hidat építettek a folyóra, egyik községünkben ez a vicc járta.

— Tudjátok-e. hogyan bonyolítják le a teherpróbát?

— Biztosan ráengednek egy sor járművet, átmegy rajta az avatásom részt vevő közönség.

— Nem. Anyósokkal fogják megterhelni az új hidat... Ha elbírja őket, jó. Ha beszakad, még jobb.

Elég ha valaki elkezdi, utána akár kis, akár nagy társaságban vég nélkül tudják mondogatni az anyósvicceket. Legtöbbjük olyan szakállas, hogy talán már a rómaiaknál is csak az újszülött nevetett rajta, de azóta is használják őket, szinte nyelvöltögetéskónt — az anyósok ellen.

Mikor már kifáradnak a vicc- mesélésben, még a zárómondat is az anyóson üt egyet: Akkor jó az anyós, ha már porhanyós.

Az anyósviccek létjogosultsága annyira „természetes” a mi

társadalmunkban, a mi időnkben is, hogy eszünkbe sem jut kicsit is Végiggondolni, mennyi embertelen általánosítás van mögöttük. Éppen a mi világunkban. Mert honnan eredhetett az a szenvedélyes ellenszenv, amely nemzedékről nemzedékre „öröklődött” szegény anyósok rovására? Nyilván rengeteg összetevője volt ennek az antipátiának. Márcsak annál fogva is, hogy ahány anyós, annyiféle természet volt — és az ma is.

Az alapvető ok mégis a nők társadalmi helyzetében rejlett. A férj ura volt asz- szonyának. Ura olyan értelemben is, mint ahogyan ura volt ökrének, szamarának, házának vagy gabonájának. Mózes Tíz- parancsolatában Ilyen értelemben került egymás mellé, hogy „Ne kívánd a te felebarátod feleségét, sem ökrét, sem szamarát i. i? — Mint magántulajdon volt „szent” és tiltott „dolog” a felebarát felesége. Merthiszen ugyanebben az időben a férj — felesége mellett — annyi ágyast tarthatott magának, amennyire vagyonából tellett Ötöt, tizet de lapozzunk csak bele az Ö-testamentumba: főuraknak, királyoknak több tucatjával volt ágyasa. S a feleségnek mindehhez aligha lehetett szava.

kalantikor talán már ott kezdődhetett az anyós iránti ellenszenv, amikor a hitves magántulajdoni minősége. Nyilván, hogy „felesleges költséget” jelentett, amikor az élő magán- tulajdonnak az anyja is a férj házához került. Tartani, ruházni kellett.

Természetes, hogy a társadalmi változások, évezredek során számtalan irányból módosult, minősült, szelídült a nő — feleség, anyós — helyzete, de az alapvető oldal, az elnyomás, az alacsonyabbrendűség megmaradt. Csak rafináltabban, flno- multabban leplezve. Tíz és száz bibliai ige is arra intette a nőt,

hogy ne feledkezzék meg sosem alárendeltségéről, hogy ő szolgálója urának, akinek minden parancsát, szeszélyét — hűtlenségét is! — alázattal, belenyugvással kell tűrnie ...

Allies abban semmi érthetetlen, hogy a nő, a feleség, akiből anyós leit, amellett nagymama, — évezredeken át elfojtott keserűségeit, gyötrelmeit, megalázottságát — a civilizált- ság, kulturálódás fejlettebb korszakaiban, magasabb fokain érzékenyebben, élénkebb idegzettel rekompenzálta, viszonozta, törlesztette, — ha ezt ösztönösen is tette.

Messze esik ez az anyósviccektől, de — ha áttételekkel is — a gyökér itt — már itt kereshető. Ne mondjunk többet: lázadni is egészen a közelmúltban merészelt a nő. S abban is valami ilyesféle lehetett, ha keserű tapasztalatok közt megöregedve, akár mint a feleség, akár mint a férj anyja — az anyós — akaratlanul is többször, vigyázatlanabbul, vagy átlátszó, esetleg rosszindulatú ravaszkodással avatkozott be a