Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
Kassák Lajos Világéletében viszolygott a titulusoktól. Lobogó és otromba tréfák céltáblája: Kassák. Nyugtalan rendbontó, fanyar összegező, építkező akarat, romboló indulat: Kassák. Makacs igazságkereső, konok úttörő, kenetes álságok pusztítója: most nyolcvan éves. Az első világháború alatt hosszabb ideig a kecskeméti művésztelepen lakott. Uitz Bélával egy villában. Néhány évvel ezelőtt a régi emlékek fel- melegítésére, személye iránti tiszteletünk kifejezésére elhívtuk. Szívesen jött és közösén kerestük fel a régi „helyeket”. Most már sajnáljuk, hogy elkerültük a levéltárt. Zimay polgármester bizalmas iratai között szerepelt neve. Az akkori belügyminiszter szigorúan megtiltotta a Kassák Lajos szerkesztésében megjelenő „Munka” című lap utcai és házaló terjesztését, mert „veszélyezteti a közrendet, osztályellenes gyűlöletet szít.” Feleslegesen óvtuk vendégünket: az ellenfelek piszkálódása, üldözése sohasem szomorította. A langyosokra, a kényelmesekre, a közömbösökre haragudott. Magánya, osztályos társainak részvétlensége taszította időről- időre kétségbeesésbe. Tövises élete, végletes érzékenysége, életművének korszakokat ölelő ívei Bartókot idézik. A célok azonosságán, a jellemek hasonlóságán alapuló tisztelet kölcsönös. Tudjuk, hogy az Amerikában elhunyt muzsikus hagyatékában Kassák Lajos kis példányazámban kiadott folyóiratainak szinte valameny- nyi számát megtalálták. Egyik költeményéből Bartók Béla mindenáron operát akart komponálni, mert úgymond „az erőt szeretem és az erőkifejtés hat a lélekre.” A magyar zene két nagyjának vonósnégyeseit először ő ismertette a „Tett” és a „Ma” című lapjaiban. Férfias barátság fűzte Kodály Zoltánhoz is. Irodalmi műveiről így vallott: „Mikor leülök, nem adom át magam az ihletnek. Részemre nincs ihlet, nincs révület. Soha nem vagyok annyira józan, mint amikor verset írok. Nem ihletem: telítettségem van... Az igazi író pontosan dolgozik, nem Isten kegyelméből, hanem mint a Mesteremberek ...” Heltai Nándor Dianák Jla jos: AZ ÉN NEVEM Mindazt amit bűnömül róhatnál fel mindazt amit egy életen át hiába vágytam mindazokat akiket szerettem s akik engem nem szerettek átváltozásom fényénél könnyek nélkül eltemettem. Versem mélyén alusznak örökre nem emlékezve rám és nem látva most hogy a körutak talmi fényében sétálok. Nem néz felém senki így hát senki sem láthatja arcom helyén a seszínű lárvát mögötte egy új ember születik éppen a folytonos munka a magasba törő bátorság embere f nem takargatva igazi lényét halk énekszóval lépked a térben és időben. Behunyt szemmel tévelygek a köveken mint a vakok mint a süketek csak a saját szörnyű terhemet cepelem. Éneim konok viaskodása azért az egyért aki lenni szeretnék kemény páncéllal magamba zártan s mégis kiterjedve az egész világra összefoglalón mindazt ami volt s ami még lehetséges. Eljön a pillanat mikor hiánytalanul érzem rokonaim közelségét az egység nevében szónokolok majd elképzelt karjaim átnyúlnak hegyeken tengereken s a koratavaszi virágok szőnyegén megérkezem a házig hol születésem emlékét őrzik. Fáradt szegény emberek pocsétás asztal körül ülnek fejük felett megsebzett galamb köröz az én nevem. Gyermekkezek, tündérujjak Igazan megvolna ra minden okunk, hogy elbiza'kodottá váljunk művészkedő gyermekeinkre. Vask útról Weintraiger Adolf festőművész növendékei meghódították mór a fél világot. Nem— Két délutáni foglalkozás legtöbbször elég. — Neked hány képed van már? — Otthon? Néhány terítő. De amihez az iskola adja az anyagot, az benn is marad. Mert Balogh Józsefné tanítványaival. zetközi hírük van, még Japánban is szerepeltek a képeik. A kunszentmiklósi Gál Sándor tanítványaitól nemrégiben az Üj Írás közölt egy sereg rajzot.:. Ahogy erről beszélgetünk, azt mondja Diószeghi Balázs, megyei rajzszaikf el ügyelő (szintén ismert festőművész), hogy: Hát a keceljek? Az valami egészen rendkívüli. .. Okvetlenül nézzem meg! Megnéztem. Igazat adtam neki. Az ember nem vonhatja ki magát a lenyűgöző hatás alól. Mindezt csúpa 12—14 évés gyerek csinálta? Lányok, fiúk —, de a legtehetségesebbek mégis a lányok. Nem csoda. Mégiscsak inkább nekik való ez a — félig festészet, félig kézimunka — művészet, amit úgy hívnak, hogy batikolás. Kérdezem az egyik kislányt, Szakács Klárit, hogy csinálják? — Ceruzával előrajzolja az ember a selymen a képet, aztán amit fehéren akar hagyni, bekeni visszal. s beleáztatja az egészet festékbe. A legvilágosabba. Akkor ami világos marad, azt keni be, s a sötétebb festékbe mártja a selymet... Így, fokozatosan, míg el nem készül az egész... — Meddig tart ez? egy nagyobb darab selyem száz forintnál is többe kerül... Nem győzöm nézegetni a munkáikat. Különös fejek, mulatságos lovak, kecses madarak, utcák, tájak... És csodálatos színvilág. 3, nak. De leggyakrabban inkább csak a kéz ügyetlenségét másolják, anélkül, hogy tudnának a gyerek szemével látni. Nem vagyok elfogult gyerek- rajzrajongó. Most is egyre azon jár az eszem: honnan ezekben a képekben, többségükben, a vitathatatlan művészi látásmód és kifejezőképesség?... Az anyák, nagyanyák térítőbe, párnára hímezték, tojásra rajzolták. falra pdngálták képzeletük kedvét. .. Talán innen.., Ez a sok szépség mennyi pénzt érne! Nem gondoltak rá, hogy megszervezzék az eladást — kérdezem a harmatosszemű szőke fiatalasszonyt, a szakkörvezető rajztanárt, Balogh Józsefnél — Nemnemneml.. — tiltakozik — Hogy elgépdesedjen a gyerekek munkája? Nekünk nem az a dolgunk, hogy üzletet csináljunk, hanem az, hogy megszerettessük a kézimunkát, s hogy ízlésre neveljünk. Ügy teszek, mintha gyanakodnék, hogy talán csupa művészt szeretne nevelni. — Ugyan! Hiszen még a két legtehetségesebb: Rácz Rózsa és Dudás Marika sem művésznek készül. Most nyolcadikosok. Egyik se akar majd a képző, művészeti főiskolára jelentkezni. Az egyik tanár lesz, a másik itt a ktsz-nél üvegfestő. A szakkör harminc tagja közül (több is lenne, de most már csupán, négyes tanulóikat vesznek fel) ez a két kislány érte el eddig a legmutatósabb eredményeket* A tavalyelőtti Találomra választottunk egyet a szebbnél szebbek közül. A gyerekrajz ma divat. „A országos gyermekrajz-kiállftás gyerek őszinte. Igazabban látja jutalmaképp az egyik Csille- a világot!...” — mondják a bércen üdülhetett, a másik tex- gyermekrajz lelkesült hívei. A felnőttek is gyerekrajzot csináltilfestő készletet kapott. Az iskola pedig tv-készüléket. Rácz Rózsát még a televízióban is szerepeltetik a „Rajzolj velünk” ADY CSACSIFOGATA Aprócska szoba, jól bemelegíti a kis vaskályha is. A bútorzat: néhány legszükségesebb darab. Az ablak alatti asztalon szegett vekni, kis tányéron gusztusos tepertő. Petróleumlámpa, melynek még az üvege is sápad most az irigységtől, olyan ragyogóan süt be a nap... Újságok, a legfrissebbek. A házigazda nyugdíjas. beteg ember. Délelőtti álmából ébredt. Sovány, 75 éves és testtartása, tagjainak mozgása, reszketegsége, bénult beszéde még az első világháborúra utaló memento. Isonzónál kapott légnyomást, s azóta rokkant. Erdélyi. Kolozsváron érettségizett, 18 évesen jól ismerte Kun Béláiaz egyszerű OTI-tisztviselőt, a harcos marxistát, az újságírót. Diáktársaival nagy tisztelője, követője volt. Emlékszik ilyen szavaira: „Fiúk, m a nem szabad befognunk a szánkat. Aki tűr, hallgat, az meghal ...” — Dúlt a világháború ... Klaszterék az első világháború után kerültek ideátra. Édesanyja Szabadszálláson volt polgári iskolai tanárnő. Édesapja kereskedő, ő is a pult mögé állt. A demokráciában 17 évet dolgozott, jobbára a szakmában, de volt postás is; „sajtds”. Hétszáznyolcvan forint nyugdí- iat kap, amellett éjjeliőr. Felesége — gyerekkorától kapcsolatba került a munkásmozgalommal. Apja, anyja, ő ig gyári munkás. A fehérterror idején mindnyájukat megkínozták. Édesapja hova veszett, sosem tudta meg. Klaszter néni nincs idehaza. Lakásügyükben jár, a tanács, a párt- szervezet, de a megyei tanács is azon van, hogy a két öreg gondját minél megnyugtatóbban elintézze. A főépület, melyhez az ő szoba- konyha-kamrácskájukat hozzáépítették, gazdát cserélt. Félnek, kiteszik őket — mondja a bácsi. A tanácstitkárnál jártunk. Váradi elvtárs, a vb-titkár kijelentette, ilyesmitől nem kell tartaniuk. Amennyiben lakásukat átadják, gondoskodnak helyette másikról, melyet már alakítanak is a számukra és sokkal jobb, mint a mostani. Klaszter Elek, bár nehezére esik a beszéd, látható örömmel emlékezik fiatal korára. Eszébe iut valami. Hozzáfog, hogy felemelje az asztallapot, persze, csak közös erővel sikerül. Régi-régi fényképek kerülnek elő az asztalfiából. Szülei — fiatal házasokként... Ismét Erdély, Kolozsvár, a szocdem-mozgalom. Majd váratlanul más emlék csillan fel. — Egy iskolába jártam Boncza Bertával, Ady Endre feleségével, Csinszkával... — Akkor Ady-t is ismerte. — Hogyne. Nagybátyámnak Csücsán volt vendéglője. Három évig laktam náluk, már jóval érettségi után... Emlékszem, jött Ady. Hét- decis üveg konyakot rendelt, megiszogatta az asztalánál, s beszélgetett nagybátyámékkal, az ismerősökkel. Nem egyszer odaszólított, mikor kifogyott az üveg. „Gyere, Elek, kísérj fel a várba...” Aztán mentünk együtt. Beszédes volt mindig: Zilah. a diákévek. Nagyvárad ... A várban Bertuka nagymamája, Mária néni lakott, ott volt szobája Adynak is. Most is látom a faggyúgyertyát az asztalán. Ahol írni szokott. Dús, hosszú haja félreomlott, ahogy fejét egyik kezére támasztotta... Majd elfelejtem: volt Adynak, jobban mondva Mária néninek egy kétkerekű kiskocsija, eléfogva egy kiscsacsi. Ady jókedvében lelejött vele a várból Csúcsára. Míg nagybátyám, Simon Gerő vendéglőjében megiszogatta a konyakot, várt rá a kis szamárfogat. Aztán felült rá, s maga hajtotta fel a csacsit a hegyi szerpentinen ... ... Klaszter Elek, a nyugdíjas rokkant most a másik nagy költőről, a forradalmár József Attiláról elnevezett utca egyik kis házacskájában él hűséges élettársával... Mindketten nagy idők tanúi voltak ... Tóth István sorozatban. Mindössze két éve léptek tehát nyilvánosság elé a kecellek. Járt már kollekciójuk Prágában, Varsóban. — És Indiában, az idén télen? Diószeghi Balázs azt mondta, hogy oda is küldte^ képeket. A tanárnő elhúzza a száját: — Csak Pestre küldtük. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének kellett volna továbbítania. De sajnos, nem értékkel adtuk postára. Valahol elveszett. .. — ? — Nem az első eset. Tavaly sem kaptuk vissza az országos kiállítás után a képeinket. így fest tehát az „értékesítés”, amit az előbb kérdeztem? A fiatal tanárnő azonban csalk mosolyog. Mutatja a falra aggatott selymeket és már nem is gondol az elveszett képekre: — Nézze! Ez a kettő egészen olyan, mint a linómetszet. Váratlanul új, meg új megoldásokkal lepnek meg. Én is tanulok tőlük... Mester László
