Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
Betűk I Ó úr. a kövér pénzeszsák l sétált a sarki Á előtt ' Tűsarkon jött a karcsú Y, hogy pucér, kuporgó G legyen. Hiába kérte térdenállva Z, a C rendszámú élet biztosabb. Rudnai Gábor Nehéz tél Amint nézem a befőtteket, (melyeket nemrég ügyes ujjakkal tettél el), halállal kulcsolt kezeid örök mozdulatlanságára gondolok, s bizakodó szavaidra emlékszem: „ ... De örülök, könnyű telünk lesz.. Egyet sem kóstoltál a jó ízekből, mit akaratodra leadott a nyár, mégis milyen könnyű a teled, s milyen nehéz az én telem, Anyám, Bartos Aranka RAFFAISAROLTA elbeszélése Z sófi az iskola előcsarnokában álldogált igazgatta magán a frissen vasalt kötőt, ingváliat, gyanakodva fülelt — tétovázott. Az irodából hangok hallatszottak, s míg ott el nem csendesedik minden, tudta, be nem nyit hát inkább elsétált a folyosó végéig, ügyelve, hogy papucsa ne üssön semmi lármát. Nézegette a falon a tablókat próbálta a gyerekek arcáról leolvasni, melyik milyen tanuló lehetett különösen, akikről már egészen elfelejtkezett. Mert azért számon tartotta ő nagyjából valamennyit, csak hát sokminden kihullik az ember emlékezetéből akaratlan is. Ettől a gondolattól aztán igazán megijedt percekig bénán és rémülten állt, míg az irodában felerősödő beszélgetés hangjai magához nem térítették. Most már újra odafülelt. Nevetnek, s milyen jóízűn. Nincs ott bent szülő akkor, ha a tanítók így nevetgélnek. Gyorsan indult, nehogy valaki megelőzze az utca felől. Háromszor is kopogott, mire meghallották. Lassan nyitott s lassan lépett be, babrált a kilinccsel, mindegyiküket szemügyre akarta venni — csak ne csupa idegenre találjon —, csak szűnne már a torkát szorongató érzés. Valamikori tanító nénije ült egy kiteregetett ív előtt, tollal a kezében. Az előbbi nevetés még ott vibrált az arcán, de Zsófi tudta, hogy a maradék- mosolvgás kicsit neki is szól. — Hát te — csodálkozott rá a régi tekintet — te vagy Zsófi? Régen jártál már itt, hallod. Zsófi érezte, kifut arcából a szín. Gondolhatta volna. Ezek előtt... valaki ellenőrféle lehet az öregebb, az ismeretlen, dohát az is csak asszony, tán nem lesz nagy baj. A fiatal, a lányforma meg úgyse igen számít. Hanem azért mindjárt azzal kezdeni... Nem felelt, csak a kötője fodrát gyűrködte. — Szülői értekezletre nemigen jártál Zsófi. Még most se emelte a fejét, úgy mondta: — Szégyenlettem én azt. Szégyenlettem én a többiek előtt. Érezte a három egymásnak- futó pillantást, meg hogy azok máris értik egymást, lám, nem is tudnak mit szólni. _ Beíratod őket? — hallotta v égre. — Be. _ Milyen vallásúak? — ez a h ang már idegenebb volt, meg kemény is. Pedig asszony tán — gondolta Zsófi minden áron való kapaszkodásával. _ Reformátusok — felelte s a ztán már felnézett, de csak az ő tanító nénijét kereste a riadt állatok alázatos pillantásával. — Hatodikosok, ugye? — s az ismerős ujj névsorokon futott végig. — Azok — sóhajtott az anya. — Benne maradtak. tanítónő jegyzett valamit, s közben azt mondta: — A Lidi azért jobb volt ám valamivel, mint az ikrek. Ezekkel nagyon nehéz. — Tudom én azt. — Nem segítesz nekik? Jó fejű lány voltál, Zsófi. — Osztályelső voltam én, tanító néni. Magához jártam, emlékszik tán rá... A Zsebkendőjét keresgélte, de már áliáról, orráról törölgette a könnyeket, mire megtalálta. Érezte, hogy rémülten és mozdulatlanul merednek rá, hanem a keserűség csak előbuggyant, maga se tudta hogyan, s miért éppen most. — Tudom én az egész könyvet betűről, betűre, akár fel is mondom mind, ebben a pillanatban. — Fuldoklott. — Együtt tanulok én velük, tanító néni, az isten se segítsen haza, ha nem igaz. De mi haszna? A fejük, akár a szita. Hússzor olvassák, harmincszor, egy szót sem tudnak belőle. Higgye el, tanító néni, mindennel magam veszkődök... ekkora lányok segíthetnének pedig. j. csak tanuljanak. Tizennégy évesek, tanító néni. Nem is bánom én már, csak legalább hat osztályt... Nem tudta folytatni. — Jól van, Zsófi, na, jól van. Elvégzik az idén a hatodikat, nyugodj már meg. Ha én ígérem, hiheted is, na. De az asszony csak sírt, nem tudta abbahagyni. A nagy riadalomban összehajolt az a három fej az asztal túlsó oldalán, nem is látta. Mikor aztán csendesedett, s érezte a nagy némaságot maga körül, megijedt, hanem felduzzadt szemhéjától alig látott. — Az urad se volt rossz tanuló pedig. Csak a fejét rázta. — Iszik talán? — kérdezte hebrencsül a legfiatalabb. Zsófi úgy nézett rá, mint aki a fülére gyanakszik. A lányforma piros lett, elfordult. — Dehát valami okának lenni kell — erősködött az idegen is. Csak a régi tanító néni merte védeni az ő igazát. — Ez az eset az a bizonyos kivétel. Egyszerűen nincs rá magyarázat, már ami az öröklődést vagy akár a szülők felelősségét illeti. Harmincadik éve tanítok ebben a faluban, mindenkit ismerek, minden család, mintha az enyém lenne. Nincs rá magyarázat — ismételte határozottan. Megint nagy csönd lett, de már inkább bennsőséges, mint szorongató. — Jó kislányok pedig, milyen jó kislányok, Zsófi! Kedvesek is, aranyosak ... Mindig segítenének. Hát — nem lesz tudós belőlük, tebelőled se lett, pedig osztályelső voltál. Hagyjad rájuk, ne erőltesd. Mind a kettő jó asszony lesz, meg jó munkás, akárhová kerüljön is a maga kis eszével. — De tanító néni, hogy én mennyit kínlódtam. — Nem vész az kárba. Ok nem felejtik el, neked meg a lelki- ismereted nyugodt. Semmi se vész kárba, elhiheted. — Hogy én mennyit megvertem őket... — Mit csinált? — szólt közbe élesen az ellenőrféle. Zsófi keserűen mosolygott. — Amíg a karom emelni tudtam, egyfolytában ütöttem. Mit csináljon az ember? — Magát kellett volna megverni — fordult el az idegen. Az asszony megmakacsolta magát. — Ha mindent ki nem próbáltam volna, bizony engem. De most az ő tanító nénije se fogta a pártját. — Ilyen jó gyerekeket semmiképpen nem szabad úgy megverni. Elvadulhattak volna. Erre nem gondoltál? Hosszan nézett a dagadt piros arcra. — Ott a mosdó a sarokban, hűtsd le magad. Ne menj így ki az utcára, még azt találják hinni, hogy agitáltunk. Ezen már mindannyian nevettek. M íg mosakodott, azok hárman csak dicsérgették egymásnak az ikreket, meg arról beszélgettek, mennyi gyönge tanulóból került rendes ember, még jól kereső is. Zsófi lopva a tükörbe nézett amint törölközött, az arca ugyan pirosabb lett egy kicsit a szokottnál, de baj is az! A sok gondban már túlságosan megsápadt úgyis, ilyenkor nyáron meg földszürke — most mintha a lánykori vidám színei néztek volna vissza a fényes lapról. — Aztán csak türelmes légy velük — szólt még utána a tanító néni. — Nem tehetnek arról szegénykék, amúgy meg túlságosan is jók. Zsófi érezte, hogy a nekiva- dultan harangozó, keményített sokszoknyája mint csapódik a széles, üvegezett ajtónak — régen hallgatózott ő már erre a ropogó hangra. Most meglepte, milyen kedvesen, ügyesen mozog még, a lépcsők sem fárasztják, inkább jól esően rugóztat- ják térdeit, s egész tesét. Ha nem fél attól, hogy valaki meglátja s kineveti, visszamegy a tetejére s újra lelépked hátradőlt törzzsel, fiatalosan. Ezért a kívánságáért megmosolyogta magát, de csípői a lánykori ringatózással jártak most már az egyenletes, betonnal öntött úton. A kerítés mögött viola nyílt, hús-, meg vajszínű tömött fürtökben. Zsófi a levegőbe szimatolt. Azért mégis a nyár a leggyönyörűbb a világon. A sok zöld, meg a tiszta kékség az ember lánya fölött, aztán a csudálatos ragyogás... hiába a sok munka, azért mégis a nyár a leggyönyörűbb. A napsütésben még a por is megelevenedik. de tán a kő is... a sok apró kerekfejű kavics az ágyások körül. Jó ebben az iskolában a kislányoknak. Üj iskola, fehér, meg halványzöld, tiszta, mint a pohár — lám, hogy szeretik őket, ha nehéz fejűek is. Neki se lett volna szabad annyit megverni az ártatlanokat — különösen, hogy olyan szófogadóak, meg hogy senki nem tehet róla. Milyen riadtak a szegények mindig, ha már őt meglátják is. Soha nincsen azoknak semmi kívánságuk, soha semmit nem is mernének őtőle kérni. Pedig hát az anyjuk... milyen istentelen anyjuk volt ő idáig. Talán, ha nem félnének annyira ... majd nem félnek ezután. Valamit vinni kéne nekik, csak tudná, mit. Cukrot vegyen? Ä, azzal csak megbolondítja őket egészen, nincsenek hozzászokva, nem lehet olyan hirtelen. Tán tejberizsát, ha főzne ... kis kakaóért beugrik a boltba, s amint hazaér, mindjárt megcsinálja. Igen szeretik. Megszórja kis kakaóscukorral, úgy finom. E ttől a gondolattól egészen megvidámodott. Siető- sebbre fogta, csak úgy röpködött a szoknyája, érezte lábaszárán a csapkodását. — Ilyen könnyű se voltam vagy tizenöt esztendeje — s elpirult, amint meghallotta saját suttogását. Ijedten nézett körül, de néptelen volt a falu, valahol messze jött csak szemközt egy fekete ruhás ember, na kapálhatna inkább az is minthogy ünneplésen sétálgasson ilyen dologidőben. De igen-igen megkönnyebbült, hogy a magáról elfeledkezését nem tudhatja senki. A nap szemébe sütött, odatartotta neki az arcát, szemével csak hunyorgott, inkább érezte, mint látta a gyalogjárót. Minek is nézni, mikor az csak egy picike csík ebben a nagy, széles világban. — Adj isten, Zsófi. Hát te? A hang ismerős volt, de csodálkozó, s valami furcsa melegség bújkált benne. Az asszony hunyorgott, nézte a nagydarab, fekete ruhás embert s csak nehezen ismerte fel. — Kerekes Jóska — mondta inkább magának, csodálkozva, — Én vagyok, biza én — nevetett az a régi, féloldalas, legénye® nevetésével. — Hanem te olyan büszke lettél, meg sem ismertél volna. Zsófi zavartan hebegett. — Nem, igazán. Nem is szoktam én nagyon nézgelődni, nem érek én arra rá — s már ment volna tovább. K erekes Jósika elállta az utat. — Ne siess már annyira, te. Hány esztendeje is nem találkoztunk? — nem várt választ, folytatta. — Semmit nem változtál te azóta, Zsófi. Éppen olyan vagy, mint lánynak voltál. Éppen olyan szép. — Ne bolondozz már, még mindig ilyen bolondos vagy — pironkodott az asszony, hanem azért igen örült, hogy Jóska szépnek találja, s hogy éppen ma találkoztak össze, amikor ő ilyen rendesen felöltözött s maga is érzi. mennyire megköny- nyebbült s tán meg is fiatalodott. ( — Ahogy elnézlek, nagy bolondságot csináltam én akkor, hogy mégse téged, hanem a Borát vettem el. — Nem szégyelled magad! — háborgott Zsófi, de alig visszatartható nevetés fakadozott benne. — Vén bolond vagy te, Jóska. C sak most vette észre az ember fehér pólyába bu- gyolált kezét, megijedt. — Orvosnál Voltál? Az ember le nem vette szemét az ő arcáról, még azért se, hogy a kötésre pillantson. — Eljöttem segíteni a szülémnek, s az első napon megvágtam magam csúnyán. Még akkor sincs belőlem haszna, amikor már én is akarnám. — Fáj? — Nem fáj az. Egészen más fáj énnekem. Tudod-e, mi? — Nem. — Hát, hogy légedet látlak, az. Kitalálhattad volna, pedig mindig gyorsan váltott az eszed. Az asszony úgy tett, mintha nem hallaná. — Hát a ... Bora? — Bora? Hadd el, alig fér be az ajtón, öregasszony az már. — Gyerek? — Van egy fiam. Az aztán a fiú! Okos is, ügyes is, már technikumba jár. Hanem hogy mi így összeakadtunk! Hogy nem dolgozol te máma? Nincs ünnep. — Hittanbeíráson voltam, — Az iskolában? — Hát. Az ember újra végigmustrálta az asszony testét, most még nagyobb gonddal, aprólékosan, a fejét csóválgatta. — Szülémtől úgy tudtam, egy nagylányod van, meg az ikrek. Azok is nagyocskák. Honnan van neked iskolás gyereked még? 7 sófi arca meggyulladt, " torkának ugrott valami szorongatásféle, vére a halántékán dobolt, úgy érezte, ott pattan meg egy ér, de mindjárt. Az ember csak nevetett. — Még a pironkodásod is a lánykori, hallod! Hát honnan volna, ha nem onnan, ahonnan a többi, igaz-e? Hanem én azért igen-igen sajnálom, Zsófi, hogy így választottam. Hozzám jöttél volna, tudom — közelebb hajolt —, én meg osztán jobban is vigyáztam volna rád. Az asszony hirtelen elfehére- dett. egyszerre keserűvé vált az arca. Reménytelenül keserűvé. Mind a két karját felemelte, lökött egyet az emberen, s futott, ameddig a tüdeje bírta. XJ ogy a sarkon befordult, nekitámaszkodott a deszkakerítésnek, lihegett. Nem sírt: szárazon égtek a szemei s a fájdalommal együtt valami iszonyatos düh rázkódott benne. Hát megtagadta őket. Hát neki most már mindig minden*- ki előtt hazudozni, bújkálni kell? s éppen Kerekes Jóska..» éppen a Jóska... Hazáig most már lassan ment, komótosan nyitotta a kisajtót. Az ikrek a konyha küszöbén üldögéltek, varrtak. — Kitakarítottunk, édesanyám — mondta a szőkébb. Zsófi nem értette, a füle zúgott, csak a feléje emelt, mosolygósán is bambácska arcot látta, tapogatózó keze a kiskert léceit érzékelte csupán. Maga se tudta hogyan, mintha markához ragadt volna az egyik, 6 meg húzta, húzta a karót, míg a kapaszkodó földből sikerült végre kirántania. Akkor magasra emelte s elborult szemmel ütni kezdte a gyerekeit. Azok rémülten s gyámoltalanul ültek, karjukat fejük fölé tartva, gömyedten, alázatosan, semmit nem értve s minden csapást hangtalanul elfogadva. Még csak nem is jajgattak. 1\/T ikor az asszony karja már úgy elfáradt, hogy emelni sem tudta, felhördült. — Pusztuljatok a szemem elől, takarodjatok. A lányok menekültek, valahová a kert végébe sántikáltak egymást támogatva, anyjuk meg a küszöbre roskadt. Elzsibbadt karjait az ölébe ejtette, lehajtott fejét szófián ingatta sokáig. Hangtalanul tátogott, s amikor szavakat tudott formálni s magára lelt, megijedt saját rekedt jajgatásától. — A ribanc anyátok... jaj, a ti ribanc anyátok,.; í