Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
Középmagyarországi Tavaszi Tárlat Gyülehexő fecskék Még villózik a nyár, még bujtorog, de tar mezőkről a betört szőlek ősz illatát hozzák már, — vetkeznek aranylomb-rokolyából a bokrok. Nézz csak föl, sereglenek a fecskék, hangjegyek ültek a sürgönydrótra, itt. . . itt... csivitelnek hajnal óta, A boglya-kontyos nyár tenyeréből, jönnek a tájból csicseregve, fészkek pihés otthon melegéből jönnek valami titkos jelre. Fönt ülnek dróthintán, alig férnek, a rét, a nyár édes emlékével nekivágnak maid az égi térnek. Int utánuk a táj jegenyével. Musical-ősbemutató Kecskeméten Oscar Wilde szellemes paradoxonok, szépségesen tiszta mesék írója, az eszményi szépség kultuszának apostola és egész sor franciás szcllemességű, ironikus színmű szerzője valóban nem megvetendő „írótárs”. Legsikerültebb, s talán a legmaradandóbb színdarabja a Bunbury igazán ideális terrénuma, játéktere mindenféle színpadi átdol- gozónak, adaptálóinak ebben a széles Európában. Egyébként is divatos mostanában jól bevált évszázadok színpadi atmoszférájában megedződött értékes művek modernizálása, átdolgozása, alapanyagnak választása egy valamiféle zenés komédiához, „mjuzikel”-hez — hogy jó magyarsággal fejezzük ki magunkat! Sajnos azonban a Kecskeméten'^ősbemutatóként a közönség elé állított Bunbury átdolgozol, a tehetséges berlini szerzőpár Helmut Bez és Jürgen Degenhardit ós nem utolsósorban a fordító, Zsigó Károly mintha egy kissé túlságosan is az ajtókon kívülre tessékelte volna az eredeti szerzőt. Saját bevallásuk szerint egyébként csak az alapötletet, a „bunbury- zálást” vették át tőle és a látványosabb színpadra állítás kedvéért az eredeti szövegben található utalásokat formálták jelenetekké, állítatták egymás mögé a kétrészes, zenés komédiában. A mindenáron való nagyoperettesítés nem többet, csak az egyébként igényes, szépen hangszerelt, modem melódiákkal megtűzdelt zene minél előnyösebb bemutatását, bele- olvasztását valósíthatta meg nem forrott össze az átdolgozók szándéka teljes mértékben a Wilde-i színpadi elgondolással. Már pedig mind a zeneszerzőnek, mind a rendezőinek, mind pedig az átdolgozóknak igazán igényes, megvalósításra váró feladatot éppen a Wilde-féle Bunbury teljes értékű átmentése adhatta volna. Az elénk került és a Bunbury - tól e&ggé nagymértékben független mű önmagáért, saját értékei alapján is megérdemelte a színpadra állítást. Igaza volt a rendezőnek, amikor műsorba iktatta, mert dramaturgiai gyengeségei, itt-ott elnyújtott jelenetei ellenére poénokban eléggé szegényes párbeszédei dacára .a zenével és a gondos rendezői kidolgozással együttesen érdekes színpadi élményt nyújtott. (Talán hallgassunk most arról, hogy a bonyolult szcenikai, színészi és zened megoldások a bemutatóra nem érlelődtek teljes értékűvé, jónéhány zökkenő, de- kon centrálisig nehezítette meg a premieren a vállalkozás majdan letisztuló értékednek felismerését. Turián György gondos, aprólékos munkával, jó tempóvétellel adta meg az alapvető rendezői irányítást Arra törekedett — láthatóan —, hogy a játék színeinek, atmoszférikus felhőjárásának megfelelő árnyalatokra való hangolásával még olyan értékeket is visszacsempésszen az előadásba, amelyek egyébként joggal hiányolhatok lettek volna. így aztán a rendezői koncepció, s maga az egész előadás arra vallott, nagyon sokszor nem a bemutatásra kerülő zenés játék, hanem az eredeti alaipszínmű légkörének meg- elevenítésére törekszenek, az eléggé ritkásan található poénokat, humoros helyzeteket ezzel a fanyarul angolos játékstílussal próbálják feljebb hangolni. Jónéhány kitűnő alakítás ezt valóban lehetővé tette. Elsősorban Perlaky Istvánra, Sas Józsefre, Mojzes Máriára, Komlós Józsefre ós mindenekelőtt Major Pálra gondolunk. Ahol ők nem voltak a színpadon, szinte varázsütésre elpárolgott az a bizonyos, francia pezsgőhöz hasonlóan, fanyar-édes Wilde-i hangulat. Perlaky István szikrá- zóan fiatal, ragyogóan magabizpilléreit képezte az előadásnak. De jó volt a szinte főszerepben színpadra lépő „kórus”, a kis epizódszerepek egész sora is. Sajnos azonban Vetró Margit Cecily szeretjében nem találta helyét a színpadon. Nem érezte eléggé a figura karakterét, nem nyúlt vissza az Oscar Wilde által írt eredeti mű kincsesbányájába, mintahogy eléggé jellegtelen Gwendolinnal találkoztunk Dévényi Cecilia játékában is. Nem adhatunk kitűnő osztályzatot ezúttal a díszlettervezőnek, Borosa Istvánnak sem. Talán modernebb, könnyedebb hangvételű, nem ilyen nehézkes vá- szom-fa konstrukciójú színpadképekkel jobban szolgálta volna az előadás érdekeit, s ráadásul a technikailag egyébként gyorsan átalakítható díszlet-komplexum láthatóan még ideális játékteret sem nyújtott. Márton Aladár jelmezei nem érték el a tervező alkotásainak korábban már,, meghódított magasságait. A görlök kosztümjei például teljesen balul sikerültek. A technikailag kifogástalanul működő zenekar Rónai Pál vezetésével néha túl harsánynak bizonyult, a rezesek hangorkánja elnyomta az éneket. Csáky Lajos tos játéka, Sas József póztalan egyszerűsége. Mojzes Mária derűsen együgyű Lady Bracknell figurája, Komlós pompásan ka- rakírozott üdvhadsereg-őmagya és mindenekelőtt az angol komornyikok gyöngye, a maga privát életében külön is bunbury- záló Jeremiás-John Major Pál megformálásában és Borbíró Andrea Prism kisaáfczomy szerepében a legfőbb tartóA pótolhatatlan komornyik és ura (Major Pál és Sas József.) Címkép: Jack Gwendolin, a Lady és a titkos krimiíró uno- kaöccs (Sas József, Mojzes Mária, Dévényi Cecilia és Perlaky István.) Alul: Cecily és a tánckar (középen Vetró Margit.) Mint a megyebeli képzőművész élet ismerője tudom, hogy alkotóink és művészeti életünk vezetői kissé tartottak Bács és Szolnok képzőművészeinek egy szervezetbe tömörítésétől. Megvallom, én magam is azt hittem, hogy ez elsősorban a mi képzőművészeinkre lesz hátrányos, ismerve a régi hagyományokon alapuló, most 65 éves, eleven szolnoki képzőművészeti életet. A most megnyílt Tavaszi Tárlat igazolja, hogy aggodalomra nem volt ok, mert az egyesülés megyénk képzőművészeinek alkotókedvét felfokozta. A rendszeres találkozások és a közös kiállítások friss levegőt hoztak. Ehhez természetesen hozzájárult a két területi felelős körültekintő, figyelmes segiiőkészsé- ge, ami erősítette a bizalom légkörét. A Szolnok megyei képzőművészek aktivitása, a kapcsolat haszna a mostani kiállításon is megmutatkozik. Ezt elsősorban a beküldött anyag mennyiségéből és minőségéből ítélhetjük meg. A szolnokiak kiállított alkotásai megyénk művészeit arra intik, hogy ezekre a tárlatokra legjobb képeiket küldjék. Őszintén be kell vallanunk, hogy a területi rendezés előtt a megyei kiállításokra több művészünk „másodosztályú árut" küldött. Úgy gondolták, oda az is megfelel. Az is eléggé jellemző volt, eddig, hogy a megyei kiállításokról katalógust soha nem készítettek. Ez a „hagyomány”, sajnos, máig fennmaradt, katalógus most sincs. Pedig ha a kiállítás jogosan kerül közönség elé, akkor az efféle figyelem, útmutató kötelező, mert egyrészt a közönség, másrészt a művészek részére a kiállítás továbbélésének, a hatás fennmaradásának egyik fontos eszköze. Visszaemlékezem azokra a régebbi tárlatokra, amelyeken Tóth Menyhért képei a Bács megyei képzőművészek alkotásai között nem találták helyüket. A mostani tárlaton két képe és a szolnoki Baranyó Sándor művei már támogatják egymást. Baranyó és Tóth között a legnagyobb rokonságot abban látom, hogy mindketten látomásművészek. Vásznaikon nem fér meg az öncélúság, az érzéki gyönyörködtetés puszta szándéka. De míg Baranyó inkább a magyar táj drámai hangulatát jelenteti meg, addig Tóth Menyhért üde, világos, csengő színekkel, huncut mozdulatokkal a tájban teljesen feloldódó, a természettel eggyé váló embert és világát ábrázolja grotesztk „parasztmesemondó” képzeletével. A Tisza partján születtem, valamikor sokat jártam szülőfalumból Szolnokra gyalog, a piacra. Chiovini Ferenc lírikus hangvételű képei bennem mindig elindítják ezeket a hangulatokat, A „Zagyvaparti ősz”, ,.Itatás a piacon", „Gyerekek a hóban" című képei segítenek fellebbenteni a fátylat az emlékekről. Hu képet adnak szülőföldemről, Ugyanitt Mészáros Lajos „Tabán", Megygyes László „Vörös kapu" és Fazekas Magdolna „Beszélgetők" című képei. Palicz József nemrégiben itt látott két képe után a most kiállított „Nádas szélén”, és a másik három képe is meglepetést jelentett. Az akkori kiállítás legjobb képei az övéi voltak. Most ezeknek a folytatását vártam. Ha a folytatás el is maradt, az „öregasszony tállal" és a „Téli este” méltó társé amazoknak. Meglehetősen háttérbe szorul mostanában a portré. Fazekas Magdolna két műve éppen ezért okozott örömet. Gondoljunk Tizianra, s akkor látjuk, menynyire szükséges volna korunkban is ez a műfaj. A szolnokiak közül külön kell beszélni Berényi Ferenc művészetéről. Kisméretű alkotásai jól szerkesztettek, színei, felüle- tei szépek. Közel áll hozzá Bök" ros László két képe, a jól átgondolt szerkesztés mellett világos színeikkel a kemény-lágy érzékeny megjelenítésével tűnnek ki. A Bács megyeiek közül meglepő Noel ö. Gábor előrelépése. A szigorú szerkesztés, a felület gazdag ötvözése mind nagyobb lehetőségeket nyújt teljes kibontakozásához. Sokat gazdagodott színeiben is. Nagyon kifejező Diószeghy Balázs „Á kenyér’’ és Gál Sándor „Aratók" című képe. Mindkettő értéke a tárlatnak. W.eántrager, Adolf képei az eddigieknél tüzesebbek, lendületesebbek. Az itt bemutatott három képe, „A téli est", „Pajta mögött", „őszidőben” igazolják, hogy egyénisége, szemlélete kiforrott, fejlődése szinte egyenes vonalú, minden törés nélküli. A bemutatott grafikák közül igaz örömet jelent Palkó József „Tél I.", „Tél II.” és „Tihany" című metszete. Nagy fegyelem, gazdag líra, igényesség — ez jellemzi Palkó Józsefet. Csupán ösztönszerűen ma már a festő századunk emberét egyre kevésbé képes kifejezni. Ezért példa Palkó József igényes és ugyanakkor érzelmileg is gazdagon motivált három említett alkotása. Mikii Ferenc „öregtemető” és „Falu" című guache képei gazdag lírájukkal, Marostordai Anna három akvarellje pedig a szerkesztés szigorúsága mellett szinte patinássá nemesedett felületeivel fogja meg a nézőt. Külön köszönetét kell mondanunk a Műcsarnoknak, személy szerint Morvay Aliznak a kiváló rendezésért. S szólni kell a vásárlásról is. A Jászkunság 1966. márciusi számában Kaposvári Gyula ír egy ismertetőt a szolnoki téli tárlatról. Ebből idézek: „A kiállítás sikerére jellemző az a tény, hogy a Szolnok megyei Tanács V. B és a járási tanácsok a tárlaton bemutatott festmények legnagyobb részét megvásárolták... Évek óta ez is hagyománnyá vált.. Bodor Miklós számylebbentő a nefelejcs-ég. Lukács Miklós
