Petőfi Népe, 1967. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

1967. március 19, vasárnap 5. oldal Kunok „koronája pp ' A juhásznapokon, vagy a me­gye tősgyökeres kunlakta tájain járva hányszor megcsodáltam már a férfiak csúcsos-fekete, ékességét, a kunok „koronáját”: a remekbe készült pásztorkala­pot. Olyan büszke méltósággal viselik, mintha valóban fejedel­mek fejfedője lenne. Olykor­olykor elkértem a juhásztól, s fürkészve böngészgettem a ka­lap belsejébe illesztett cégjel­zést: „Herpai, Szabadszállás”. Egy szép napon felkerekedtem, ellátogatni a kunkalapok „gyá­rába”. A község „belvárosában” van a műhely, ahol meglepetésre asszony-főnök fogad: Kálmánné Hei-pai Éva. — Ezt a házat még az öreg­apám építtette, ezelőtt 110 esz­tendővel. Ptt azóta kalapot csi­nálnak — mondja bemutatkb- zásként. — Jó, jó, de hogyhogy Éva néni a hetedhét határon híres kalapok mestere? — Valami ragadhatott rám is a férfielődök tudományából! — mondja nevetve. — De mindig is érdekelt engem a szakma. Majd, amikor testvéreim sorra meghaltak, szinte törvényszerű­vé vált, hogy én vegyem a gyártást a kezembe. A mester­vizsgát 1943-ban Pesten tettem le. Most rokonommal, Berencsik Sándorral együtt vezetjük a műhelyt. Legenda és technika A szakma múltjából megany- nyi szép emléket, nem egyszer legendát őrizget Éva néni. — Egy öreg kalaposlegénytől hallottam a mesét: hogyan is született a kunkalap, E szerint esvszer egy juhászlegény for- máleatni kezdte a legelésző InfflSájr, m,eJMti ,,patakba hullott birkagyaoiút, A kialakult kúp- íocrna adta, a kalaphoz az ötle­tet .... Persze ez csak kedves mese. De az már 'nem, hogy a kalap valóban birkagvapjúból készül, s még a „hárfa”, amivel a mun­ka egyik szakaszában „penge­tik”, — az is birkabélből van. Mert számos munkafolyama­ton megy át a frissen nvírt gvaojú. amíg tekintélyes, időt­álló férfiékességgé válik. Mos­sák. fehérítik, pöngetik, gőzölik, gyúrják, festik, formázzák, _ va­sal iák. A gyapjút egyébként még ma is lattal mérik. A jó erős pésztorkalaphoz 18 latnyi kell belőle. És csak az eleven birkáról nyírt gyapjú felel meg a célnak. — Ilyen mesterség nincs több — mondja a mesterasszony, megfellebbezhetetlen határozott­sággal, amíg a ki tudja hány­féle kalaptípust nézegetem, pró­bálom a fejemre. Sose volt túl­méretezett koponyám, de ezek­ből mindegyik kicsinek tűnik. Persze, mert a pásztor legénye- sen a feje búbján hordja. Jobb mint az esernyő — „Tájjellegű” kalapok ezek, minden községben más típust keresnek belőlük. Az ország egyéb vidékeiről is gyakran ér­kezik hozzánk levél: ez pantal­lóé szélűt, amaz darutetejűt kér. A szafegjisatóllási divat a maga­sabb, ferdített szélű, de már a szalkiak a szegettet kedvelik. Készítünk divatosabb, „jam- pec”-, meg vadászkalapot is, de igazi ázsiója, becsülete mégis csak a pásztorkalapnak van! — Makkos zsinórral 250 fo­rint egv pásztorkalap ára. Nem sokallják? — Már hogy mondhat ilyet, kedves! Hiszen ez nem ázik át, jobb mint az esernyő. És ne fe­ledje, hogy egy életre szól! A vásárok, amelyekről Éva néni negyven kilométeres kör­zetben elmaradhatatlan, való­ban azt bizonyítják, hogy árujá­nak' nagy keletje van. — Halastól Lacházáig „nem vesznék el”, ismernek minde­nütt. Az' egykori négy cégből már csak egyedül én maradtam Szabadszálláson, de csinálom, amíg élek. Mindig jót adtam, ezért kapós. A vecsei őszi vá­sáron odalépett hozzám egy nyolcvanöt éves bácsi: „Eljöt­tem, kedvesem, adjon már egy jó formájút. Nekem csak ez kell, hiszen még az öregapám Herpai-kalapban járt.” lattal, hogy egyszer talán én is beszerzek majd Éva nénitől egy remekbe formált kunkalapot. Mit lehessen tudni: hátha si­kerülne vele új férfidivatot kreálni... Jóba Tibor Tavaszi vetés Gyors ütemben végzik a ta­vaszi vetést a kiskunfélegyházi Vörös Csillag Tsz földjein. Fel­vételünkön: mintegy negyven holdon a takarmányborsó mag­ját szórja a talajba Mészáros László traktoros és Varga Ti oor munkagépkezelő. Efölé még lu­cernát is vetnek, s így a keve­rékpillangós értékes nyári ta­karmányhoz juttatja a közöst. Lapok a Hősök Könyvéből A polcon bordó kötésű köny-1 tem szolgálatot, de súlyosan Wartburgon — pásztorkalapban A környéken nem igen akad konkurrencia. A közelmúltban hazánkban járt lengyel tánco­sok Herpai-kalapot kaptak aján­dékba, s még múzeum is őrzi „remekeiket”. S ami különösen jól esik Éva néninek: a juhász­generációk apáról-fiúra ragasz­kodnak az általa gyártott fej­fedőhöz. — Nem egyszer Wartburggal érkeznek manapság, a volánnál a legutolsó divat szerint öltözött asszonyok, akik azonban szere­tik az urukat „a maga valósá­gában”, juhászmellényben, zsi- nóros kalapban járatni. Bizony, a szerelem ma is fel­borítja még néha az egyenjogú­ságot, az asszonyi vélemény so­kat nyom *a latban. És ugyanígy döntő tényező a jelszó: „Becsü­letesen, szakszerűen”, ami miatt márka ma is a Herpai-név. vek sorakoznak. Nem is a szo­kásos értelemben vett könyvek ezek, hanem hatalmas fóliánsok, s bizony az embernek össze kell szednie az erejét, hogy egyet- egyet leemeljen közülük. De meg­éri a fáradságot, mert bárme­lyikbe belelapozva megható nyi­latkozatokat, Interjúkat, régi, el­sárgult fényképeket, emlékezé­seket talál a kutató. Valameny- nyi nagy könyv az úttörők mun­káját tartalmazza, azoknak a gyerekeknek a szorgalmát di­cséri, akik a nyomolvasó moz­galom tagjaiként felkeresték az is 1919-es Magyar Tanácsköztársa­ság megyénkben élő veteránjait és kérték: mondják el élményü­ket, tapasztalataikat, személyes részvételük körülményeit az ak­kori harcokról, a 133 nap nagy eseményeiről. Az idős emberek készséggel válaszoltak a vörös- nyakkendős pajtásoknak, doku­mentumokat adtak át nekik, fényképeket kerestek elő a Hő­sök Könyve számára. Ezek az arsnybetűs könyvek 1959-ben, a Tanácsköztársaság kikiáltásá­nak 40. évfordulójára készül­tek. E*gy plakát Becsből Vegyünk elő egyet a sok kö­zül és lapozzunk bele. A Kalo­csai II. Rákóczi Ferenc Ének- Zenei Általános Iskola pajtásai­nak gyűjtése: Felkerestük ott­honában Simon István bácsit, aki 1919-es veterán. A követke­zőket mondta el: „A Tanács- köztársaságért vívott harcokban fegyverrel a kezemben vettem részt. Mint vöröskatona a kalo­" Erősen kacérkódom a gondo- csai vasútállomásnál teljesitet­_ azzal kapcsolódott néhá- helyzet a valamivel jobbik részt marhavagonban kivittek^ _ a n yunknak a laktanyaszoba sár- is elgyávította, aminek követ- frontra. Ha önmagam kínlódása kában folytatott irodalmi vitá- keztében a németeknek már árán is, de tudtam már a vá- iához hogy ő is rajongója a könnyű volt az össze-vissza irá- laszt, — és a választást is: hat­művészetnek, festő szeretett nyitás alatt álló országba be- vanad magammal átszöktem s volna lenni, de hát arisztokrata tenniök a lábukat. hadifogságba, származása miatt katonatisztnek a jég e"v személyes emlék a , Df nem' t.udtak ,va' kellett lennie. Ez nem volt M tataimonTevfk mugatar- “ felismerésben nem juthattak el addig, ameddig jó néhányan el jutottunk, vagy pedig azért, hatalmon levők magatar- meelepő, annál Inkább, ami,, a fsáról. Egy évvel korábban, további diskurzus során mon- m;u^n a 2. hadsereg a Donnál dott: „Nálunk,^ arisztokrata ko- megsemmisült, zászlóaljunk fisz- t lt alkalmuk az ér­vanbemindf" akid* egv’kifogáS «kara.vacsorát rendezett a lak- telmükf a szívük szerint csele- talanul viselkedő úr,Akiről sen- kedni. S ezért hány özvegy, ' ki nem tud semmit. így kifülelhettem, miről beszélgettek. A hangulatuk nem A kilétét nem illő meg- volt rózsás, aminek az ezredes kérdezni, hiszen valaki- parancsnok vendégül meghívott* tői mindis szemúlgetné, de látszik rajta, a va, szülő, testvér, jó barát várta hiába haza a legkedvesebb­jét?! ... Ma. amikor az egységes mun­tői kapta a meghívót. Ügy tesz a Nemzeti Újságban gyakran késosztály vezette, szocializmust mindig, mintha a festményeket szereplő pap-kolto baratja ezzel építő- társadalmunkban szintén e-jernilÁlöatnű Ha rAlt.fi B 101 kláltRSScU. 30011 11311001! ---1^ TTÍ _ a zt füleli: miről folyik közöt- „Uraim! Ezt a háborút elvesz- lágosan ismert célokért, békés tünk a szó. Annyit mindenki tettük A keleten tamadt friss jövőnkei;. nemzeti létünket szol- gyanít róla, hogy^ a németek szelnek nem tudunk ellenállni. g.jiva adjuk le voksunkat, érde- embere.” A báró és társai an- ßs mégis: a frissítő szél, — mes elgondolkodnunk a gyalá- golnártiak volta'', de erről bő- nem pedig Hitler nemzeti létün- zatos és tragikus évfordulóról, vebbén nem beszélt. Amit mon- ket lábbal tipró serege ellen Jt z akkori és a mostani dott viszont, most, már a né- parancsolták a magyar katonák Pk életünk közötti különb­metek bevonulása után, bennem további tíz- és százezreit. ségtevés is növeli erőnket, s bi­sejtetni engedte, hogy a magyar Engem a felismerés akkor ősz- zonységot szolgáltat ahhoz, uralkodó osztályt érdekellentétei tönzött cselekvésre, amikor már- hogy jó úton haladunk, megosztották, s az így kialakult cius 19-a után három hétre Tarján István választunk, mindenki által vi­megsebesültem és kórházba ke­rültem. Felgyógyulásom után, amikor az intervenciós csapatok leverték a Tanácsiköztársaságot, nyomban letartóztattak. Csend­őrök jöttek értünk a lakásomra és feleségemmel együtt börtön­be kerültünk...” Tovább lapozok a virágokkal díszített könyvben. Megdöbben­tő dokumentumon akad meg a tekintetem. Az úttörők úgyszól­ván mindent felkutattak, ami a megyével, a fehérterror itteni vérengzésével volt kapcsolatos. Így került a Hősök Könyvébe ez a plakát is: „Mélyen mégha- tódott szívvel adjuk hírül, hogy elvtársainkat, Vadas Mártont 19 éves korában, Vadas Andort 18 éves korában ez év januárjának végén a budapesti kelenföldi kaszárnyában vizsgálat és ítél­kezés nélkül Horthy egyenes parancsára a Héjjas-különít- mény pribékjei a legborzalma­sabb kínzások közepette meg­gyilkolták. Bécs, 1920. május 9. A Kommunisták Magyarországi Pártja emigrált tagjai.” Ki volt ez a két fiatalember, ez a két ifjúkommunista, akik ennyire útjában voltak a „lo­vastengerésznek”, s akiket a megyénkben különösen ismert Héjjas-banditák végeztek ki? Hősök voltak, akik fiatal vérü­ket ontották az eszméért. Példa­képük a mai fiataloknak, az út­törőknek. Megérdemelnék, hogy egy rajt, vagy csapatot nevez­zenek el róluk. Hősi halál a Dunában Dicséretre méltó szorgalomról tanúskodik a clunavecsei járás úttörőinek kutatómunkája is. Az általuk összeállított Hősök Könyvéből — ugyanúgy, mint a többiekből — a nagy elődök megbecsülése, igaz, őszinte tisz­telete árad. Mé^ a felnőtteknek is szívet remegtető feladat meg­keresni a történelem nagy idei­nek szemtanúit, cselekvő részt­vevőit, nyomon követni a Ta­nácsköztársaság küzdelmének, egy-egy epizódjának alakulását. Felnyitom az 1923. számú Du- navecsei Petőfi Sándor Úttörő­csapat gyűjtését. Egy fiatal vö­röskatona hősies önfeláldozása elevenedik meg a lapokon: „1919 nyarán Dunavecse mel­lett, a Dunán feltűnt egy ellen­séges fehér monitor. Amikor észrevették a község vörös­katonái, egyikőjük gondolkodás nélkül beúszott a folyóba és megközelítette a hajót, majd pisztolyával lelőtte a kormá­nyost. Ő azonban már nem ér­hetett partra, a hájóról felcsa­pódó géppuskatűz kioltotta az életét. Holttestét néhány nap múlva Apostagnál fogták ki a Dunából. Danics Istvánnak hív­ták a vöröskatonát.. Pillanatnyi gondolkodás után, mintegy a hősnek tisztelgő csöndben magam előtt látom a napfényben fürdő Dunát, aztán Szinte hallom a felcsattanó lö­véseket. Igen. A hősök megér­demlik az aranyos lapokat, hogy példaképnek tekintse őket az ifjúság és mi felnőttek is. Aztán tovább lapozok. Három elsár­gult fénykép: Haász János, Hal­ba József és Eichammer Fülöp hartai veteránok. Major Sándor Helvéciáról: a felvidéki és a ti­szai harcoknál ő készítette a haditérképeket, még diák volt, amikor beállt a Vörös Hadse­regbe, ahol a 30. ezred írnoka lett. Kálóczi István, aki 1919- ben, mint vörösőr a budapesti fegyvergyámál teljesített szol­gálatot, nappal pedig csizmákat, bakancsokat készített katona- társainak, a hadseregnek ... Szamuely Tibor parancsára A kissolti úttörők nyomolvasó tevékenységének is szép ered­ménye született. Vasai Istvánt keresték fel, mert tudták, vagy halották róla, hogy a Tanács- köztársaság idején ő is ott volt az első sorokban. Az idős em­ber a következőket mondta el a kispajtásoknak: „Mikor 1919- ben győzött a forradalom, én éppen Solton tartózkodtam. Mozdonyvezető voltam akkor. A hír hallatára azonnal szolgá­lati helyemre siettem, átveítem a vonatot és bekapcsolódtam a Vörös Hadseregbe. Szamuely Tibor elvtárs parancsát kaptam, hogy vonatommal szállítsam a vöröskatonákat. A feladat tel­jesítéséhez rögtön hozzáláttam és az ország különböző részeibe vezettem a vonatot.” Aztán felnyitom a kecskeméti járás úttörőinek gyűjtését: cso­portkép az orgoványi vöröskato­nákról a laktanya előtt. Fiatal, magas homlokú, serdülő baju- szú fiatalember tekint rám egy levelezőlap nagyságú képről: Kaj- dácsi József, Ladánybene, Jaj­gatódűlő. A Tanácsköztársaság kikiáltása után községi, majd kerületi direktóriumi tag lett.. Aztán egy távirat fényképmáso­lata. Tiszakécske község jelenti a járásnak: megalakult a köz­ségi direktórium. Elnöke Bé la Mihály, tagjai Várkonyi István és Sánta Imre ... Lapozhatnám még tovább - bíborkötésű könyveket. M r-1 - lapon egy-egy hős, egy-egv n* zódja történelmünk nar ■v - napjainak. Most, hogy a M-, gyár Tanácsköztársaság ki’” tásának 48. évfordulóját i5” peljük, az akkori vörös’ dandárparancsnokok dir<~' mi elnökök és tagok em' élete előtt tisztelgünk, á sok Könyvének lapjai p- nyítják, hogy ifjúságim' utódja a hős/lkne'-- viszi a proletárok - ját... Gál Sándoi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents