Petőfi Népe, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
MOT. február 12, vasárnap 5. oldal Ut vezet ki a homokból EQYSZERÜ kincsek Pörög a Zetar kereke. Latyakot fröcsköl, csaknem tengelyig merül, aztán újból meglódul. Mögötte üres pótkocsi. Leugrunk a fülke pótülései- röL, Máj er István, az Űj bocsa Tszcs elnöke végignéz a kopár tájon. „Mint befagyott tenger ...” — idézném, de mindjárt köznapibb gondokra válit az eszmélkedés. Kis köpcös ember a csoport elnöke, nem túl öreg, de már nem is fiatal. Szíjrafűzött aktatáska lóg a nyakában. Besizéllni kezd. Közben mutogat: — Idáig jönne a bekötőút. Ha egyenes irányban fut ki a műútra nem lesz több két és fél kilométernél. Még most is voltak gazdák, akik ellenezték hogy a földjükön visz keresztül az út. De már ők is béllátták, hogy nem lehet ' másképp ... A bagibócsai haltárrészen több mint ezren laknak. November elejétől március végéig járatlanok a dűlőutak. Traktor el tud menni, a lovaskocsi már nem mindig. kár. — És új tanácsház is. Az itteniből hétköznapi kollégiumot csinálnánk. Aztán a vadkerti fmsz is tervez ide tüzelő- és építőanyag lerakatot, ÁBC-áruházát és presszót. És 60 házhely is ki van már mérve. Három éven belül mind beépül. Csakhogy a községből jelenleg kétszázan járnak el még dolgozni máshová. Nagyobbrészt fiatalok. Lesz-e itt folyamatos munkaalkalom? Erre már Gaál Jenő községi pártitkár válaszol: — A Kikőrösi Állami Gazdaság borpalackozót épít a községben. Máris nyolcvan munkásra tart igényt. A Petőfi Tsz is kezd végre egyenesbe jönni, s igen nagy szüksége lenne a munkáskézre, hiszen van vagy kétszáz hold új iele- pítése. Aztán itt van négy termelőcsoport... Azaz, hogy most már csak kettő, mert három most egyesült. Az Üjbó- csa még külön van; igaz, Pista bácsi? — s a maga elé néző tfyzcs-élnökre kacsint. Lám, elkanyarodtunk az úttól, s egyszerre megérzem, hogy az útépítés és az Új bocsa Tszcs különállása között összefüggés van. Hogyan lehetne ennek mögé látni? Mindenesetre megkérdem: — Hogyan lesz pénz az építésre? — Összefogásból — adja meg a tömör választ Lakatos István. — Ezt hogy értsük? — Szó szerint. Községfejlesztésből 700 ezret tudunk máris tartalékolni, illetve kamatmentes kölcsönt venni fél rá, 1970- ig. Az egyesített csoport is adna vagy 3—400 ezret. Sőt, a gazdák is hozzájárulnának. Pénzzel is. Ezt persze kérni sincs jogunk, csak élfogadni. És ha megkezdődne az építés, jönnének ám a fogatokkal, a gépekkel, sőt még gyalogosan is a földmunkát végezni, meg a követ hordani a vadkerti állomástól. A tanácstitkár nem kalkulál rosszul. Erről alkalmam van megbizonyosodni, amikor sorra járunk néhány bagibócsai tanyát. Lehoczki Andrásné oszlopos, mutatós tanyájának konyhájában ezt mondja: — Biztos, hogy a férjem se a fogatát, se az erejét nem sajnálná, ha megkezdődne az útépítés. — Amott pedig Martin András: — Minden hónapban bemegyünk egyszer a kecskeméti színházba. De a buszmegállóig három kilométert kell gyalogolnunk, hóban, latyakban. Es a bócsai ember hetente bemegy a vadkerti piacra, mindig akad vinni, vagy hoznivaló. Én a fogattal egy hónapon át mennék segíteni... A községi vezetők abban reménykednek, hogy az ügynek talán sikerül megnyerni az Autóközlekedési Vállalatot is. Hiszen meghosszabbíthatná a buszjáratot — Bagibócsáig. A csoportok érdekeltsége nyilvánvaló: fokozatosan fordul termőre a 300 hold körüli új ültetvény, ehhez kellene az új feldolgozó, mert Kecelre hordani a termést lassú és költséges is, erről már tavaly megbizonyosodtak. És létre kell hozni a sertéstelepet is, a szőlőkbe trágya kell. De mindez mit ér út nélkül? És nemcsak Bagibócsá- ra, hanem Zöldhalomra és Kis- bócsára is. Lenne összesen vagy tíz kilométer. Ilyen vállalkozáshoz maximálisan egyesíteni kell az erőket, s ha erről van szó az Űj bocsa Tszcs gazdáinak sem szabad tétovázniuk. Mert az út mégis csak Bagibó- csára lenne a legsürgősebb, s ha ezt el akarják érni, elsősorban az itteniek nem járhatnak külön utakon. Roppant feladatról van szó. Ám jó utak nemcsak a község központjába vezetnének, hanem a homoki elzártságból egyszerre a huszadik század most kezdődő utolsó harmadához. Nem lehet tovább várni; Bagibócsán is 1967-et írnak. Hatvani Dániel Sokan próbálták már megfej- amellyel egy testes köcsög fa.-> térti, honnan a Kalocsa környé- Iára pingálja a tündén szépsé- ki asszonyok ujjábán az a kin- gű virágmintákat. Az ember azt eset termő tehetség? Mi sur- hinné, hogy több már nem fér rant ja, fűzi a színes cérnát, pa- rá, de a művész még mindig műtőt, a hószínű gyolcsban, talál helyet, ahová odahelyez Kalocsai fazekas. Molnár István készíti a köcsögöt, Kolozsváriné alapozza, mintázza, majd színtelen lakkal bevonja. Rendkívül keresett és ízléses szobadísz, a Kalocsa környéki népművészet méltó remeke. hogy olyan csodálatosan szép virágok, minták varázslódnak elénk? A festőasszonyok ecsetjét, színérzékét, teremtő fantáziáját mi fűti, mi igazítja? — Én tizenkét éves korom óta festek, rajzolok, — vallja Kolozsvári Mihályné, a Népművészet Mestere, szakmán íróasszony. — Nem tanultam én ezt sehol. Csak gyakoroltam. A szakmán Kossuth utca 18. szám alatti egyszerű paraszt- házban dolgozik Kolozsváriné, becenevén Panni néni. Az asztalon tálca, rajta tubusos festékek, hat-nyolc ßzinben. Panni néni kezében parányi ecset, egy rózsát, pipacsot, vagy mályvavirágot. — Csak fest? — Dehogyis. A festöasszonyok legtöbbje „írás”-sál is foglalkozik. Hogy mi ez? A kalocsai kézimunkák mintáinak elörajzo- lását hívják így. Mi megtervezzük, megírjuk a mintát, aztán a HISZÖV — ha jóváhagyták — sokszorosítja és a hímzőasszonyok kivarrják. — És az edényfestés? — A turisták számára rengeteg edényt festek. Ez a legnépszerűbb ajándék. Persze, mi a Háziipari Szövetkezetnek adjuk át a kész munkákat. A BÜGEIEK JELÖLTJE Majer István ezen a reggelen is öt kilométert gyalogolt, amíg a tanyaházáből beért a bócsai tanácsházára, elintézendő valami földügyet. Ott találkoztam vele először, Lakatos István vb-titkárral együtt, aki a községi statisztikát lapozgatta nagy buzgalommal* Homok, szik, mocsár, — íme, ilyen költői tömörséggel foglalja össze a kimutatás a 17 ezer holdas határ riasztó változatosságát. Két év óta vízbesüly- lyedt legelők, amott a félévszázadnál is idősebb rissz-rossz szőlőparcellák, és tanyák, tanyáik, tanyák — a hajdani nagybirtok nyomasztó emlékeiként. Az itt lakók 90 százaléka cseléd volt. Ilyen „örökségből” roppan nehéz kimozdulni, nem is megy máról-holnapra. 1949-ben még 3300, 1960-ban — a népszámláláskor — 3100, jelenleg pedig 2700 a lélekszám. Felengedett az év- ezrednyi jogi és vagyoni rög- hözkötöttség, sokan jobbnak látták más égtájak alatt keresni a bodogulást, menekülve a homoki-mocsári szorongatás- ból. De hét mi köthette volna ide őket? Szépülő házak sorakoznak már a belterületen, de még alig több mint 300 embernek nyújtanak otthont. Hiszen ide is az utóbbi tíz évben vezették el a villanyt, épült igazán impozáns iskola, fodrászműhely, tűzoltószertár és másfélkilométeres vízvezeték létesült, átadás előtt az orvosi rendelő és lakás — úgyszólván útban van már a doktor-házaspár —, s jóformán kész van az állatorvos rendelője, lakása is. — Művelődési ház kellene «agyon — sóhajt a tanácstitFurcsa, szokatlan érzés kerítette hatalmába, ahogy elindult a tsz központi irodája felé. Hét év alatt sokszor megtette ezt az utat, mióta a szabadszállási Alkotmány Tsz tagjai közé lépett, felajánlva a 14 holdat, az igaerőt, a gazdasági felszereléseket a közösbe. Aztán, ahogy teltek az évek, egyre jobban megismerkedett az együttes munka örömével, gondjaival, s akarva-akaratlanul gazdatársai fejével kezdett gondolkozni az 57 esztendős, őszülő kiskun parasztember. Mint a községi tanács, a tsz vezetőségének tagja, megszokta a közéleti szereplést, s természetesnek vette, hogy súlya van a szavának. Mindezt természetesnek vette, hiszen szándékai mindig őszinték, segítőek, becsületesek voltak. Idős Rozsnyai Pál számára ez a minapi tavaszias kedd délelőtt, mégis valahogy más volt, mint a többi. Gazdatánsai már várták a kultúrteremben, kis csoportokban beszélgettek többen az udvaron, ő pedig mindenkivel sorra, keményen kezet szorított. Mitagadás: Meglepődött a zsúfolásig megtelt tsz- kultúrteremben, s csodálkozva látta, hogy kevés lett az ülőhely, jónéhányan a fal mellett állva várták a jelölőgyűlés kezdetét. Amikor a gyűlés levezető elnöke megtette javaslatát Szabadszállás 37-es számú tanácsi körzetének tanácstagjelöltjére, elcsendesedett a terem. Vita, ellenszavazat nélkül jelölték választói isimét — a Hazafias Népfront javaslatára —, községi tanácstagnak idős Rozsnyai Pált. Amikor gratuláltam Pali bácsinak az újbóli jelöléséhez, szerényen csak ennyit mondott: — Azt a határrészt, amelynek lakóit képviseltem az elmúlt években a tanácsban, Bügének hívják. Nem tudom pontosan hány család él a bügei tanyákon, de hogy sokszor kellett segíteni, az biztos. Főleg az idősebbeknek. A múltkoriban a tsz-nyugdíjas Hatos néninek elfogyott a tüzelője, mire a tsz háztáji bizottságának tagjaként javasoltam: Juttassunk számára néhány kéve rozsét. Így is volt. Gyorssegély, telekügy, gabona- juttatás, és még sok hasonló ügyben kerestek fel a választó- körzetből s magam is, amikor csak tudok, ellátogatok a tanyákra, ahol mindenkit ismerek, hiszen nem is olyan rége® még én is tanyai lakos voltam. Szeri György évtizedek óta ismeri, tiszteli Rozsnyai Pált. — Emlékszem — mondta róla —, valamelyik év novemberében igen sok kukorica volt a földeken és félő volt, hogy tönkremegy. Ö volt az, aki kosárral a kezében, hozzáfogott a kukorica megmentéséhez. Mások is követték, így sikerült behordani a kincset érő termést. Szorgalmas, őszinte, szerény ember. Szűcs István, az Alkotmány Tsz mezőőre sietett a buszhoz, hogy beteg lányát meglátogassa a kórházban. — De inkább megvártam a következő járatot, hogy itt lehessek a jelölőgyűlésen — magyarázta —, mert Pali bácsi olyan, akit minden rendes, becsületes ember tisztel, és ő is tiszteli az ilyen embereket. Tekintélyére jellemző, hogy a múltkoriban két szavazaton múlott a megválasztása a közelgő megyei tsz-tanácskozás szabad- szállási küldöttségébe. — Megfelelőbb küldöttet — hárítja el szerényen a dicséretet Pali bácsi —, keresve sem választhattak volna a tsz- tanáeskozásra Duzmat Pistánál, a traktorosnál. Jöjjenek a fiatalok, elvégre pár év múlva én már nyugdíjas leszek. — Mekkora nyugdíjra számíti Pali bácsi? — Ahogy a rendelkezést ismerem, legalább 800 forint jár majd. De minek beszéljek erről ilyen korán? Hiszen addig még sok munka vár rám a tsz-ben, s ha ismét megválasztanak, akkor a régi tanácstagi körzetemben is. 3. Bubor Gyula Szeretnénk emlékbe vásárolni egyet, de sajnos, csak az az egy van, ami az ecset alatt még most alakul. Kint a konyhában egy darab kalocsai fal, fél méter széles körkörös csíkban dús fantáziával pingált szépség: sok száz virág rajta, de egy se hasonlít a másikhoz. Nos, ez a „tudása" tette Panni nénit világlátottá. — A varsói Budapest Étterem kalocsai szobájának pingálását tavaly ősszel fejeztem be —1 számol be legutóbbi külföldi ÚU járói. — Közvetlen előtte a fővárosban a Kalocsai Halász- csárdát díszítettem. A Bláthy Ottó utcában van ez a híres halászcsárda. — És egyéb munkái? Mosolyog és kicsit gondolkozik. — Hirtelen nehéz össze számlálni. A kalocsai tanácsházán, a kalocsai MÁV-állomáson, a Háziipari Szövetkezet székházában pingáltam, aztán a régi Mátyásföldi repülőtéren a tiszti étkezdét is én festettem, meg a halasi vasútállomáson is pingáltam. És még, isten tudja, merre, sokfelé... — És az utánpótlás? A fiatalok szeretik-e ezt a művészetet? Veje, Tóth Ferenc általános iskolai igazgatóhelyettes válaszol.:■ — Feleségem próbálta a nyolcadik osztályban szakkörben tanítani a kalocsai pingálást és írást. Sajnos, ellankadt az érdeklődés. Elvétve akad csak egy-egy tehetség. Nagy kár.- Balogh József
