Petőfi Népe, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-12 / 37. szám
|/ önnyű rugózáflú Ms cséza- Mert vitathatatlan, valami nagy ^ kocsi állt meg a ház szerencse köszönthetett ránk. előtt. Két szép sárga volt a ko- Csak tudnám, hogy micsoda, esi elé fogva, s az első ülésen, mert anyám is alig beszélt, semmi kétség, valódi parádés — Nem rád tartozik! —< za- kocsis ült, ezt meg lehetett ál- vart ki a konyhából és meg is lapítani a zsinóros öltözetéről, búbolt, amikor a csomagot Nem a tanyai rokonok egyike kezdtem el szaglászni, tévedt erre piac után és nem — Hozzá ne nyúlj! Majd ha is valaki a sok, apámnak pa- apád hazajön. Ez csak őrá tar- rancsoló gazda közül. S ez a tozik. tény nagy izgalmat keltett az Nehezen vártam haza apá- utcában. mat. Mint mindig, most is poA szomszédok, már akit ép- rosan, fáradtan, de derűs arccal pen otthon ért ez a szokatlan érkezett a messzi útról. Bejárta esemény, kiles- tek a deszkakerítések hasadé- kain, s volt aki nem átaTlotta, kiállt a ház végére és ■ szemérmetlen nyíltsággal figyelte mi történik. A kocsiról egy csinosan öltözött, kalapos fiatal hölgy szállt ilyenkorra már majd az egész le és tétován nézett kö- szőlőhegyet, a Tázerdő dűlőit, rül, mintha valamit keresne, amelynek őrzését — havi negy- Végül felfedezte a ház oldalán ven pengő fizetésért — rábízta a számot, és megindult a kis- a város. Nem mertem szólni ajtó felé. neki az újságról, csak a konyha Eddig ém is ártatlanul bá- ablaka alatt hallgatóztam, les- mészkodtam a kerítés tetején, kelődtem. Vártam, mikor hív de aztán kétségbeesetten ugrót- befelé, kóstolni a jóféle cseme- tam le onnan. S ahelyett, hogy géket, köztük talán még egy ajtót nyitni indultam volna, a szép, vérbélű narancsot is. konyhába futottam, ahól anyám De a hívás egyre késett. He- éppen az ebédet főzte. Alig ér- lyette veszekedés zaja hallattette meg szavaimat, de akikor- szott ki hozzám. Szokatlan volt ra mái- finoman meg is zörget- ez nagyon, hiszen tisztelték, sze- ték a kilincset. rették egymást. És most mégis... Anyám, ijedt arcomat látva, — Nem értelek — korholta sejtette, hogy nem mindennapi anyámat apám —, nem volt vendég álldogál odakint,' sietve elég, hogy náluk cselédesked- dobta le magáról a konyhakö- tünk évekig. A kisasszonyt per- bényt, kezét sebtében megtöröl- sze az öreg méltóságos küldte, te, s máris szaladt, apró tipegő Mert kell a voks neki. Képvi- lépteivel a kapuhoz. selő akar lenni mindenáron. Azt látni kellett volna, hogy Már csak ez hiányzik a kor- készségeskedett szegény az elő- mányfötanácsosi cím mellé. íját kelő úrihölgy láttán. Ismerte most gyűjti a szavazatokat Kit biztosan, mert nevén szólította így, kit úgy próbál megvásá- és mély meghajlással, kézcsók- rolni. Szép szóval, ajándékokkal üdvözölte. Aztán zavartan kai, meg ígéretekkel. De az én tessékelte befelé, mint aki tud- voksom nem eladó, a kutya.;. ja, hogy hajléka, bármilyen Befogtam a fülemet, mert tiszta is, nem méltó egy ilyen ilyen cifra és kemény szavakat vendég fogadásához. még sose hallottam az apám De a hölgy — milyen kedves, szájából, barátságos teremtés! — nem is Aztán elcsendesült odabent akart bejönni a hazba. Azt M minden. Csak anyám piazért megengedte, hogy anyám tyergése hallatszott még egy széket, hozzon, gondosan újra kis jde;g meg újra letörülgesse. A ház _ Hát te, mit hallgatódzasz előtt, a kis virágágyások köze- itt? _ dörrent most rám apám lében leült par pillanatra. felhevülten, s én, mint akit Apám után érdeklődött, hol tetten értek, ijedten húztam jár, merre jár, mikor érkezik nyakam közé a fejemet. Még haza. sose láttam ilyen indulatosnak. — Derek férjét kapott Fran- _ No> hozd ki csak azt a ciskám, de meg is érdemelte — csomagot! — parancsolt azután mondta mosolyogva, majd ^ a már kissé megenyhültem keresetük felől kérdezősködött. g boldogan ugrottam, nehogy Anyám nem panaszkodott, meggondolja magát. Elég ne- Megvagyunk —- mondotta , béz volt a csomag, lehet, hogy szerényen, beosztással. mégsem narancs, hanem csak — És a gyerekek? Nagyok krumpli van benne? — így ta_ lálgatóztam. Ijedten húzódtam el távo- — Nehéz ugye? — nézett rám labbra, a kert zugába, nehogy apárn. _ Hát akkor told csak odahívjanak. De ez eszükbe sem ki a talicskát is, fiam! jutott. A kisasszony mar fél is Nagyot néztem, hogy tán tré- állt, kiszólt a bakon várakozó fálkodik, de azért engedelmeskocsisnak és az a következő kedtem. pillanatban egy csomagot cipelt _ Rakjatf csak rá szépen! be, s átadta a szabadkozó Feltettem a csomagot a taanyámnak. licskára, de akkor már rossz — Csak használjak, fogyasz- sejtelmeim voltak. szák egészséggel! — mondta tá- — Indulhatunk — szólt rám vozóban, miközben csókra nyúj- és kinyitotta előttem a kisajtót, tóttá finom fehér kezét. _ Ebédre itthon leszünk! — — Aztán ne felejtse el az kiáltott még anyámnak, s jó urát beküldeni hozzánk. Akad- hosszú léptekkel szinte húzott hat majd egy kis munka is, fa- maga után. vágás, miegyéb; A csomagot Bordács úrék Uallgatóztam, aztán elő- konyháján adtuk le. Ott, ahol ■* bújtam a kerti bozótból, anyám is cselédeskedett vala- A lovak patái, a c^őza kere- mikor, s ahová apám, mint kei porfelhőt vágtak maguk kocsis hajdanában, még legény után. Sokáig bámultam arra- korában, szintén bejáratos volt. felé, ahol eltűntek a szemem Csöndes esték beszélgetéseiből elől. tudtam mindezt, s most megA városszéli kis utcában újra illetődve léptem be én is a tá- csend lett. A szomszédok is be- gas helyiségbe, húzódtak megtárgyalni a nagy Alig váltott apám ott pár eseményt, a mi szerencsénket, szót, nem is nagyon értették talán, hogy mit akar me' 'gy|néztek rá, mint a bv.’ Ki is érthette meg .aki,; hogy egy szegény jövő-menő csőszember, miért dobja ki az ajtón a szerencséjét. * » » Memrégen jutott eszembe ' ez a kis történet, amikor anyám, nagy boldogságunkra, bekopogtatott hozzánk. — Apátok nem jöhetett. Mivelhogy választanak. Ö a területfelelős vagy micsoda, szóval ő járja be sorra a házakat, hogy minden rendben legyen, ki ne hagyjanak valakit a végén a szavazásból. Tudjátok milyen ember, nem szívesen maradna távol az ilyesmitől. De utána eljön, megígérte. Nevettünk, mert amióta apám nyugdíjas, még annyira sem ér rá, mint azelőtt, folyton akad valami önként és szívesen vállalt társadalmi elfoglaltsága. Most is csak egy csomagocskát küldött maga helyett, füstölt oldalast pakolt, tudja, hogy mennyire szeretem. A kedvelt i tókával viszonoztam. $ közben az a régi csomag járt az eszemben, amit talicskával szállítottunk vissza ketten a méltóságos úréknak. És ma sem tudom, krumpli volt-e benne csupán, vagy tán j igazi vérbélű narancs... F. Tóth Pál Paizs Éva: Háztetők. Traffédia-e ? IIXMivmiiNMé* PÁLYÁVÁ L AS2TASI tanácskozásokon, felvételi vizsgák idején, vagy utána gyakran elhangzik a kijelentés: Ez szörnyű sorscsapás! Ez tragikus! Ezek akkor hangzanak él, ha a gyereknek nem sikerül bejutni valamelyik felsőoktatási intézménybe. A fiatalok gyakran reálisabban tudják mérlegelni képességeiket, mint a saját ambícióikat veszni látó szülők. S noha ma már mind több szülő helyesen értékeli a lehetőségeket, tudomásul veszi a tényeket, mégis érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel. Ha tehát egy fiatalt nem vesznek fel felső- oktatási intézménybe, vagy onnan a gyenge tanulmányi eredménye miatt kibuktatják, tragikus sors-e, kettőbe törik-e az élete? Nem! Ezt csak a kritikátlan szülői szeretet láthatja így, s csakis akkor, ha nem számol a társadalmunkban végbement változásokkal. Mert mi is itt a tragédia, a kétségbeejtő és elviselhetetlen? Nem más, mint az, hogy a szeretett „kisfiú” vagy „kislány” uram bocsá’, mint fizikai munkás, vagy alkalmazott kell dolgozzon és boldoguljon az életben. Nálunk, ahol egész társadalmi valóságunkban érvényesül a munkásosztály vezető szerepe, ahol a 'munka többé nem robot, nem a kizsákmányolás forrása, ahol a munka nem az el- nyomorodás eszköze, hanem népünk gazdaságának megteremtője és a legnagyszerűbb személyiségjegyek kovácsa — a fizikai munka ilyenfajta értékelése idejét múlt., és társadalmilag káros szemléletre vall. Hogyan? Hát tényleg félresiklott sorú ember lenne hazánkban a 3 400 000 munkás és alkalmazott? Aligha. A dolog nem ettől függ. De mindenképpen szerencsétlen a képességeinek és adottságainak nem megfelelő munkakörbe kény- szerített egyén, — aki esetleg más irányú tehetségét kénytelen elpocsékolni —, mert sohasem érezheti a hasznos munka, az alkotás örömét. A szülők viszont úgy vélik, elég gyermekeik boldogulásához az általuk nagyra becsült társadalmi emelkedés. Tévedés ne essék, érthető, sőt helyeselhető a szülői törekvés, amely a gyermeket szeretné magánál többnek tudni. Csakhogy a vágyak és a valóság, mint az élet más területein, itt is gyakran nem esnek egybe. És akkor következik be a baj, amikor némely szülő mindezt figyelmen kívül hagyva gyötri, kínozza gyermekét. Gyötri, kínozza a velük foglalkozó intézményeket is, ahelyett, hogy a realitások talajára állva egyengetné gyermeke jövőjét. Ez lenne az igazi segítség. A csalódást és törést pedig éppen ennek hiánya okozhatja az ifjú életében. SOK SZÜLŐ csak értelmiségi, szellemi pályán tudja gyermeke jövőjét elképzelni. Elgondolkoztató, hogy számosán közülük maguk is fizikai dolgozók voltak, s alkalomadtán szép szavakkal tudnak szólni a fizikai munka szépségéről. De ha saját gyermekükről van szó, megváltozik a véleményük. A szó és a tett különbsége! Ellentmondás, a kispolgári nézetek beékelődése, továbbélése jelenünkben. Hazánkban a munkaerőgazdálkodást is a terv- szerűség jellemzi. Nincs létbizonytalanság, mindenki számára van és lesz munkahely. Az ís igaz, hogy a társadalmi munkaerő-szükségletek csak elvileg teszik lehetővé, hogy mindenkiból az legyen, ami akar — gyakorlatilag ez még sokáig lehetetlen lesz. A tehetség azonban érvényesülhet és egyre inkább érvényesül is. A középfokú oktatás egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy a tehetséget segítse felszínre kerülni, kibontakoztatni és felkészíteni a felsőoktatásra. No és a többiek? ök talán kevésbé értékes emberek? Nem. A munka értékét nem csupán aszerint mérik, hogy valaki fizikai, vagy szellemi tevékenységet végez-e? Különben is a fizikai munka, a fizikai pályán való elhelyezkedés a fiatalok többsége számára korántsem olyan „szörnyű” mint azt néhány szülő saját téveszméit tükrözve hangoztatja. Számtalan foglalkozási ág van, amely mind munkásra vár, s egész embert igényel. Esetenként elhangzik az a demagóg követelés, hogy mindenkit, aki jelentkezik, vegyenek fel a felsőoktatásba. Ez volna ám csak a felelőtlenség! Államunk nem rendezkedhet be arra, hogy intézményesen termelje az elégedetlen emberek ezreit, akiknek az egyetem, főiskola elvégzése után nem tudnánk szakképzettségüknek megfe lelő helyet biztosítani. Mellesleg ez igen drága mulatság is lenne. Könnyen kiszámítható, hogy egy adott időszakban a népgazdaságnak például mennyi új mérnökre van szüksége és a mérnökképzés létszámát ehhez kell igazítani. Meghatározott számú orvost, pedagógust, színművészt lehet kiképezni, mert csak ennyire van szükség. A többiekre a népgazdaság más területein, mint lakatosokra, esztergályosokra, tv- vagy autószerelőkre stb-re van szükség. HAZÁNKBAN az 1966—07-es tanévben valamivel több, mint 52 ezer tanuló érettségizik. Előreláthatólag ezeknek mintegy fele a felső- oktatásban kíván tovább tanulni. Felsőoktatási intézményeink azonban összesen Í3 ezer jelentkezőt tudnak befogadni. Nagy lesz tehát a „kon- kurrencia”, bizonyos intézménytípusoknál különösen nagy. De ha jól meggondoljuk, nem is baj, hogy minden helyért egyre keményebben meg keil küzdeni. Ám mi lesz a többiekkel, az elutasított jelentkezőkkel? Megannyi derékba tört pálya? Szó sincs róla, hiszen várja őket az ipar, a mező- gazdaság és a népgazdaság más ágai. Aki pedig nagyon akar tanulni, az később levelező úton is elvégezheti az egyetemet, főiskolát. A fentieket azért is szükségesnek tartottam elmondani, mert nemsokára — március 1 és 15 között — zajlanak le a jelentkezések a továbbtanulásra. Szülőknek, gyermekeknek egyaránt alaposan meg kell gondolniuk, hogy ki hová jelentkezik, vagy egyáltalán jelentkezik-e felső- oktatási intézménybe továbbtanulásra. Messzemenően vegyük figyelembe a fiatal érdeklődési körét, képességét, pályaalkalmasságát. Legyen több alternatíva is. Senki ne állítsa be egyetlen lehetőségként a továbbtanulást, mert az esetleges kudarc — ha nem is tragédia — felesleges csalódást okozhat SYÓNI LAJOS
