Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-01 / 1. szám

„Ha dolgozhatom, SZÜLŐVÁROSOMNAK akkor boldog vagyok..." AJÁNLOM... Az utcáról bámész gyerekek lesik kerekre tágult szemmel a kert szob­rait. A szigorú kőarcokat, melyek a puhán leereszkedő alkonyaiban még megközelithetetlenebbnek tűnnek. A félhomály fokozza titokzatosságukat. Néma őrzői a háznak, ahol születtek: itt, a Népstadion mögötti műterem­ben dolgozik Kisfaludy-Strobl Zsig- mond szobrászművész. Mikor felkerestem éppen nem vé­sőt, hanem tollat tartott a, kezében: életrajzán dolgozott. Tetemes munkát jelenthet összerakosgatni, boncolgatni, visszaálmodni 82 év emlékeit, esemé­nyeit, kő helyett a szavak lágyabb és megfoghatatlanabb anyagából kifarag­ni a saját életét. Ez az élet nem szű­kölködött élményben, sikerben, abban az örömben, melyet a munka, a kielé­gített alkotói vágy adhat meg az em­bernek. — Boldog? — kérdem találomra és készakarva nem gondolok arra, hogy a megkérdezett nevét szerte a világon ismerik, már életében bebocsátást nyert oda, ahová sokan hasztalan vá­gyakoznak: a halhatatlanok közé. Mo­solyog, bölcsen és vásottan, ilyennek láthatták ifjan a Japán kávéház törzs­vendégei. Ilyennek rajzolta Pólya Ti­bor. Az évek nem apasztották el ben­ne az ifjúság pajzán vidámságát, mo­hó munkakedvét. Talán ezért maradt ősz fejjel, 82 évesen is — meglepően fiatal. — Ha dolgozhatom. akkor boldog vagyok. A munka adja meg azt az er­kölcsi és fizikai szabadságot, amely boldoggá teheti az embert. Nem pa­naszkodhatott!. munkám volt mindig. Most fejeztem be életem második leg­nagyobb művét, mellyel a végvári harcoknak kívánok emléket állítani. Témája egy kuruc, amint két török­kel verekszik. Nehéz, egyenlőtlen küz­delem, — de hiszen ellenfeleink min­dig is többen voltak, mint ml. A hatalmas. 10 méteres alkotást Egerben állítják fel. Félelmetes ará­nyait könnyen elképzelhetem, mert az egyik török gipszfigurája egymagában szinte teljesen betölti a tágas műter­met. A kétségbeesetten nyerítő, me­nekülni vágyó ló és a halálba ha­nyatló harcos még így, szimbólummá nagyítva és gipszbe merevítve is árasztja az élet-halál harc féktelensé­gét, zord fenségét, iszonyatát. Erő, szépség, szenvedély, történelmünk ne­mes hagyományainak mély átélése, rendkívüli kompozíciós biztonság — így jellemezhetnénk ezt az új szobrot — melyből a nemrég ittjárt Sosztako- vics „kihallotta” a zenét és le is kot- tázta, — de a többi, hasonló témájú alkotásokra is érvényes ez a megálla­pítás. — A művész csak akkor igazán al­kotó. ha ragaszkodik ahhoz, amit a benső énje kíván. Dolgozik, és a töb­bit rábízza az agyára, a szívére és a 1temperamentumára. Ez a három óriási energia vezényel, a kéz pedin enge­delmeskedik. A mi mesterségünkben az a gyönyörű, hogy ezek az élet­energiák együtt hatnak. Munkánk egyazon időben szellemi és fizikai. Múlandó, törékeny szépségeknek, önmagukat túlélő márvány- vagy érc­emléket állítani — győzni anyagon és időn — ez a szobrász küldetése. „Mű­vész csak az lehet. áld. már gyerek­korában. fanatikuson az” — mondja a mester. Később felfedezek egy raj­zot, mozgalmas csata jelenetet ábrázol, tíz és fél éves korában készítette. A kis falu tanítójának fia makacsul raj­zolt, puha kenyérbélből portrét min­tázott Petőfiről. Munka, tanulás, mun­ka — így lett a kis Zsiga gyerekből világhírű művész, akinek szobrai a vi­lág minden részén fellelhetők: Buda­pesten, Moszkvában , Leningrádban, Londonban, Párizsban, Indonéziában, Kalifor­niában. összeszámolni is sok: 2600 portrét készített, 54 szobra tereken áll, egy részüket múzeu­mok csendje öleli körül, más részüket a városi élet sebes száguldása. A dicsőség pálmaágát tartó Szabadság szobra a Gellérthegyen maga­sodik. Műterme olyan, mint a múzeum. A pol­cokon portrék: Munká­csy, Petőfi, Kossuth, a magyar történelem és művészet tisztelt nagy­jainak társaságában a személyesen is ismert híres férfiak: Néhány a sok közül: Shaw, Maugham, Görgey Arthúr, Ady Endre, Ko­dály Zoltán. Vorosilov marsall, akitől tegnap­előtt hozott a postás le­velet. És a korlátra kö­nyöklő, töprengő Lenin. „Így láttam sokszor, Párizsban. Persze, csak annyit tudtam, hogy ez a vöröses szakállú. kis ember orosz emigráns. Tíz évnek kellett el­telni. hogy megtudjam, kivel is hozott össze a sors ott Párizsban, véletlenül.” Bécs, Párizs, London, Moszkva, Le­ningrad — városok, arcok, sokan kö­zülük már végleg kiléptek az életé­ből. De egyéniségük varázsát őrzi a megmunkált anyag, s az alkotó sze­mében az emlékezés öröme bújkál, ha rájuk tekint. Történeteket említ, meny­nyit raktározott el belőlük! A vissza­emlékezés ismerős nevet csendít: Kecs­kemét. — Ott voltam a művésztelep meg­nyitásán. Mintáztam Kada Elek pol­gármestert. Nagyon sokat ültünk együtt Lechner Ödönnel, a városháza terve­zőjével. Nemrég keresztülutaztam Heo- csival a városon és örömmel fedeztem fel kezem nyomát, a 38-as Mollinary em­lékművet. Magamban idéztem jó Kada Eleket és a híres kecskeméti barack­pálinkát, mellyel ugyancsak megjár­tam. A felszabaduláskor ugyanis meg­kínáltam belőle a pincénkbe elsőnek belépő szovjet katonát. Fél óra múlva jöttek vissza tréfásan panaszkodva, hogy megmérgeztem őket, mert vihar­edzett katona létükre elszédültek et­től az italtól. Hát nem mondom, tüzes ital... Még egy kecskeméti emlék: Pólya Tibor rajza mulatozó kecskeméti nagy- gazdákról. És egy mondat, amely útra- való tanács lehetne.» a mesterek nyo­mába lépő ifjú nemzedékeknek: „Az alkotó fantáziáját ihlesse meg a múlt, szeme lássa meg a jelent és ameny- nyire lehet, vessen egy kis fényt a jö­vőre is.” Kisfaludy-Strobl Zsigmond gazdag, mozgalmas élete, a világ távoli tájain is maradandó emlékeket hagyó mun­kássága nem kis fényt vetett a jövőre. Nemcsak mint a Képzőművészeti Fő­iskola volt tanára, a Szovjet Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, számtalan kisplasztika! mű és monumentális szo­bor, emlékmű alkotója, de mint köz­életi férfiú is sokat tett, dolgozott ezért a jövőért. Amikor elköszöntem tőle, ismét tollat vett a kezébe. Hogy saját életéből ily módon minél többet megőrizzen tisz­telői, az utókor számára. A képen: műteremrészlet a ké- szttlű kuruc szabadságharcosok em­lékművével. Vadas Zsuzsa Hadd kezdem a végével, a tanul­sággal. Amiért érdemes elzarándo­kolni Hozzá. Mert — bár tiltakozna a nagy szavak ellen: ebben rejlik az örök ifjúság titka. — Az ember ne engedjen a kísér­tésnek — mondja. — Olvasni mindig kellemesebb, mint írni. De amikor itt a munka ideje, el kell végezni a ki­szabott penzumot... Az önmagának kiszabott penzumot. Nyolcvanöt éves fejjel még mindig napi négy-öt órát dolgozik! — Sajnos, már nemi megy úgy, mint régen. Tizenkét órát is, többet is el­bírtam, ha kellett,. akár éjjel is.... * * * Mátyásföld, Hársfa utca 3. Messziről szűrődik ide a forgalmas út zaja. Békés, nem kü­lönösebben nagy ház. Révay József szerény laíkrészben él a felesé­gével a belső oldalon. A szobában nehéz, egy­szerű bútorok. Köny­vespolcok a fal hosszá­ban, az ablak alatt zsú­folt íróasztal, közepén két szemüveg. Az egyik kéziratcsomó: nemrég kezdett hatalmas regé­nyének első fejezetei. — Ezt a másikat meg karácsonyra tán befe­jezhetem. „A kis tán­cosnő”. Ifjúsági regény, kisunokámnaik, Márti- kámnak írtam, pihente­tő volt a nagyobb mun­kák szünetében ... S ezzel már benne vagyunk a tervek, re­gényvázlatok és alkotói töprengések sűrűjében. — Constantinus és Ju- lianus után most Dioc- letianus sem hagy nyu­godni. Vele szemben még tartozásunk is van. Móra nagyon szép re­gényt írt róla, de... a nagy császárról adott képét helyre kell igazí­tani ... — Hamar elkerültem annak idején otthonról, rögtön érettségi után, és rit­kán vetődtem arra. Már' a rokonság is alaposan megfogyatkozott, a család nőtagjai élnek még, Révay néven már senki sincs. — De tudok Kecskemétről is majd­nem mindent, gyönyörködöm bennem amikor lejutok — mosolyog. — Tu­dom, hogy le lett bontva a szülő­házam, a Petőfi utca elejéin, a Nagy­templom mögötti rendezés során. Ügy hallom, gyönyörű nyolcemeletes házak lesznek ott... Mikor látjuk professzor urait újra Kecskeméten? — kockáztatom meg a kérdéssel a rábeszélést is. — Nem ígérhetek. Legutóbb, négy éve még tudtam előadást tartani. Ma már nagyon kifárasztana. Így aztán minek is hívnának?!... Minek? Hogy örülhessünk a viszont­látásnak. — Talán. Ha majd újra jó idő lesz; .. A szíves házigazda ilyenkor nem mozdulhat ki otthonról, de kisunokája, Márti karjára támaszkodva legalább az ajtóig kísér. S amikor persze szabad, kozom, még ő mondja: — Ritka ilyenkor mifelénk a vendég, meg kell becsülni. * * • A napokban levelet hozott a posta: „Rendezgetés közben előkerült egy 3 felvonásos vígjátékom. Ezt a darabot a Nemzeti Színház egy akkori pályá­zatára, a 30-as években írtam; termé­szetesen nem én vittem el a pálmát* hanem a kurzus egyik kegyeltje, a széles körben ismeretlen Galamb Sán­dor. Most. ennyi évtized után újra el­olvastam művemet — s bár témája nem munkásságom megszokott terüle­tén, az ókorban játszódik, hanem Má­tyás király korában — úgy vélem, hogy „szúmadképes”. Szeretett szülő­városom, Kecskemét szíves és őszinte érdeklődését kívánnám részben viszo­nozni azzal, hogy elsőnek az ottani Katona József Színháznak ajánlom fel előadásra — amennyiben a színház műsortervébe és elképzelésébe bele­fér ...” Azt hiszem, a színház és a város ne­vében mondhatjuk: — Örömest várjuk a művet! Mester László Révay József professzor úr belefe­ledkezik, mintha most is az egyetem katedrájáról magyarázná Diocletiánust és bonyolult korát. Ez a rabszolgából lett császár meg akarta fordítani a történelmet. Nagy horderejű reform­jai között emberileg talán a legma- gasztosabb az volt, hogy önként meg­osztotta a hatalmat, társcsászárokat vett maga mellé, s kötelezte magát velük együtt, hogy a zsarnokságot el­kerülendő, húsz év múlva önként le­mondanak mindhárman. De csak ő mondott le ...- Elgondolkodik: — Későn kezdtem a szépírást, nem is írónak készültem, hanem tudósnak. Az első tanulmányom megjelenése­kor alig múltam húsz éves, amikor pedig az első regényemet írtam, el­múltam 55. De közben óriási munkát végzett el. Hosszú listát tenne ki tanulmányai­nak, novelláinak, regényeinek és for­dításainak puszta felsorolása is. Nem ez a feladatom. A művek mö­gött az embert keresem, aki nyolcvan­hatodik életévében több évre szóló új munkába fogott. Aki a Tanácsköztár­saság leverése után, már majd negy­venévesen, derékba tört pályával, a katedráról kitiltva, a közéletből mind­örökre kiközösítettem, mert a proletár- diktatúra alatt szerepet vállalt: a köz­oktatási népbiztosság középiskolai ügy­osztályának vezetője volt. S volt ereje ilyen reménytelen helyzetben is új életet kezdeni. Bölcs derűvel mondja: — Sohase tudni: mi, mire jó. Majd­nem tíz évig névtelenül, visszavonul­tan ... Rengeteget tanultam, fordítot­tam, írtam. A fordítás és a népszerű­sítés volt az egyetlen terület, ahol el­fogadták a munkámat. Vagyis: a kény­szer vitt rá, de ma végeredményben én vagyok az egyetlen az írók között, aki „otthon van” az ókorban. A törté­nelmi regényre egész életen át kell készülni. Ha jól meggondolom, az El­hagytál Helioist ötven évig írtam. Most újra kiadják a műveit. Az idén megjelent líélios második kiadása már a nyomdában van. Nemsokára meg­jelenik 30 évvel ezelőtti első regénye, A költő és a császár. Az egyik legked­vesebb, az Aranygyűrű már összesen 260 ezer példányban látott napvilágot. A mából a múltba, s megint vissza a jelenbe kalandozik Révay József le­nyűgöző könnyedséggel és széles hori­zontokat felölelő érdeklődéssel. Már nehezen jár, lábát tönkretette az érszűkület. Ha Pestre bemegy nagy néha, mint november végén, amikor Aczél György művelődési miniszter- helyettes látta vendégül 85. születés­napján — „Abban az épületben, ahol tizenkilencben dolgoztam a közoktatási népbiztosságon” — oda kell állni a taxinak a kapuba. Gyalog már a busz­megállóig sem jut. Ilyenkor, esős idő­ben meg a taxi nem tud bejönni az utcába. „De azért az újságokból tudok mindent. S látom, mekkorát változott Budapest.” Kecskemét? A szülőváros? I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents