Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-08 / 7. szám
i oldal 1951. január 8. vasárnap Egy életen át... Dr. Bedő István — kedvencével, a legkisebb dédunokával. Neve: Rózsa Andrea... Az alapító... A doktor ** úrbc Pista bácsi lett Tiszakécs- kén, így szólít- ják-ismerik a tizenháromezer lakosú községben, a nagymamáktól az iskolás korú gyerekekig. Több mint négy évtized alatt a kécskei , generációknak szinte családtagjává vált Pista bácsi—, „hivatalosan” Dr. Bedő István, iskolaorvos. — Mesélik róla: A múltkoriban, amikor Pesten járt, hogy a Parlamentben átvegye az aranydiplomát (az elsőt 1916. május 24-én kapta az egyetemen), hazajött, odatette az okmányt a Munkaérdemérem és az Érdemes Orvos kitüntetése mellé, s mintha semmi sem történt volna, dolgozott tovább. A kécskeiek ismerik Pista bácsit: Tudják, szereti a társaságot, a jó hangulatot, de csak akkor, ha nem ő a központ, vagy az ünnepelt. Irtózik minden „felhajtástól”. — Ez így van, de mit tegyek, ha ilyen a természetem? — kérdi csendesen —, s legutóbb mégsem úsztam meg. Képzelje, tudtom nélkül, titokban készítették elő a dolgot a művelődési házban. Mindenki tudott róla a faluban, csak ón nem! Beállít hozzám néhány ismerő®, mondják, menjek már át, van valami esemény a kultúrház- ban, ők nem is tudják pontosan, hogy micsoda, és így tovább. De már csak én hiányzóm. Átmentünk. Azt a kelepcét! Ünneplőbe öltözött emberek, küldöttek a megyei szak- szervezettől, a község vezetői sorban, taps, virág, ajándékok, egykori betegeim, akiket gyerekkoruk óta kezeltem, gyógyítottam. Hát erre tényleg nem számítottam, és nem tagadom, nekem is kicsordult a könny a szememből... Olyan furcsa érzés volt, hogy most tőlem kérdezték: Hogy van, mi újság, hogy szolgál az egészségem? Illatos feketét tölt a por- ■ celáncsészébe a doktor úr élettársa, aki egyúttal asz- szisztensnője is. Átmegyünk a rendelőbe, al)ol közösen osztályozták katonás rendbe a kécskeiek kórlapjait. Itt még a nagyapák is elolvashatják, milyen betegségből gyógyította ki őket óvodás korukban a doktor úr, aki büszkén mutat egy másik polcon egy köteg sárguló kórlapköteget: — Fzek a volt szalkszent- mártoni betegeimről szóló feljegyzések. 1920-tól 25-ig ott dolgoztam. — Előtte? — Újpesten, a bőrklinikán kezdtem, 1925. január 25-én választottak meg Kécskén körzeti orvosnak. Mint látja: Életfogytiglan ... Pedig, sokszor, sokfelé hívták. A fővárosba, a minisztériumba, magasabb funkcióba. — Miért maradtam itt? Mert a falusi embernek is szüksége van az orvosra. Ma is, hiszen ha jól tudom, az ország lakosságának 65 százaléka falun, tanyán él. Kell a segítség. Mikor idejöttem, több mint 40 százalék volt a csecsemőhalandóság, ma 5—6 százalék. És még ez is sok. Kimentünk a tanyasi iskolákba, nemcsak azért, hogy beoltsuk a gyerekeket diftéria, szamárköhögés, tetanusz ellen. Hanem azért is, hogy egészség- ügyi előadásokat tartsunk a tisztaságról, a fertőzések megelőzéséről, mindenről, amire az embereknek szüksége volt és — a kétségtelen fejlődés ellenére —, szükségük van ma is. B elelendül a magyarázatba: — Emlékszem, mennyit kellett verekedni azért, hogy ^ a gyerekeket ne kampányszerűen, hanem testi fejlődésük, életkori sajátosságuknak megfelelően részesítsük védőoltásban. Fegyelmivel, elbocsájtással fenyegetőzött akkor a minisztérium. Elmosolyodik: — Aztán, ha nehezen 1®, de győzött az új. 1960 óta országszerte — a kampámyjelleg helyett —, folyamatosan végzik a gyerekeknél a védőoltást. Büszke vagyok, hogy én már pályám kezdetén így csináltam. A 74 éves orvos négy évvel ezelőtt adta át helyét utódjának a körzetében. Azóta „csak” az iskolaorvosi teendőket látja el. Nem tud, nem akar pihenni. — A gyerekek mindig megfiatalítanak — mondja —, de nemcsak a kétezer-háromszáz iskolásom. Négy unokám közül hármat mi neveltünk fel a feleségemmel, apjukat elveszítették a második világháborúban. Három dédunokánk van. és „útban” a negyedik. Ebben a lakásban megszokott a gyerekzsivaj és senkit nem zavar —, még a pihenésben sem. A doktor úr szabad idejében olvas, zenét hallgat, utazik. — Most jöttem haza Pécsről, leszaladtam egy pár napra — újságolta legutóbbi kirándulásának élményeit, de hozzátette —: Azért az igazi mégis csak a Tisza ... A lig várom a melegebb időt — mondta nosztalgiával —, tudja, egyre kényes vagyok: Hogy a Tiszán tavasszal az első, ősszel pedig a legutolsó strandoló én legyek. Mert Hippokratész, az ókor nagy orvosának nézetét én is osztom: Az orvos kezel, de a természet — gyógyít... Bubor Gyula A kis tanya olyan közel van a majorközponthoz, hogy első pillantásra odatartozónak látszik. Nádtetős, udvara bekerítetten. négy fala kitárva a négy égtáj változó széljárásának. Sárközi Jánossal, a lajosmi- zsei Sallai Tsz főagromómuséval nagy vízfoltokat, keréknyomok mentén feltüremlett sái-vonula- tokat kerülgetünk. Mögötte haladok. arja ügyelve, hogy cipőm el ne merüljön a sárban — nagy a becsülete ilyenkor a csizmának —, s túlzottan nem is figyelemreméltó köröttem a látvány, a majorság megszokott élete zajlik ezen a téli kora délutánon. Megyünk a tanya félé. Ott lakik a szövetkezet egyik legidősebb tehenésze. — Hogy hívják? — kérdem a főagronómustól. — Sárközi János. — Rokonok talán? — Esetleg nagyon távolról. Sok Sárközi van Lajosmdzsén. A tehenészt otthon találjuk. Kilép a konyhaajtón a haragvó puli csah olására. Ötvenötéves, szikár, csontos ember. A közös gazdaság egyik alapító tagja. — Kerüljenek beljebb — szólal meg, s közben leinti a kutyát — A délutáni műszak kezdetéig még van időnk beszélgetni Sárköziné a konyhában mosásihoz készülődik. Beszélni kezd a házigazda. A tsz 1949- ben alakult, akkor lépett be. Azelőtt nincstelen cselédember volt, majdnem tíz évig az egyik környékbeli uradalom szőlőjében dolgozott. A belépéskor egyedül csak ő vállalta a tehenészetet. S végül máig ebben a munkakörben maradt Az alapító tagok legtöbbje már nyugdíjas, öten vagy hatan dolgozhatnák még közülük. — Volt nekünk mindenfajta évünk, jó is. meg rossz is — sorolja. — Az első esztendőben csak pár mázsa termény jutott. Aztán mindig jobb lett a jövedelem. Hat-hét. évvel ezelőtt már csinos summát kaptam év végén. De akkor iött az átszervezés, megnőtt a tsz háromszorosára, s megint visszaestünk. Tíz vagy tizenegy forint volt a Az olvasó alighanem velem együtt hitetlenkedik: Ugyan, nyolcvanéves? Legfeljebb ha 60—65-nek látszik ... Pedig bizony már el is múlt nyolcvan Kopemiczky Kornél, a hartai könyvtár vezetője. Igazán nem gondoltam volna ennyi idősnek, mondom, de csak legyint és félhangosan idéz valami szólás-mondásfélét arról, hogy akkor öreg csak az ember, ha nem vár már semmit, ő pedig igenis vár, várja, hogy legyen végre művelődési ház Hartán, s akkor lesz majd méltóbb, de főleg tágasabb helye a könyvtárnak is... Erre aztán később is újra meg újra visszatér. Hát csakugyan, egyetlen pillantás meggyőzhet róla bárkit, hogy a könyvtár bizony alaposan kinőtte a „ruháját”. A két szobácska valamikor talán megtette, de ma már a korszerűség követelményeinek nem felel meg, s nem felelne meg akkor sem, ha az állomány maga változatlan maradna. Mert itt legfeljebb csak kölcsönözni lehet, de olvasásra nevelni nem igen. Hiába van berendezve az egyik szobácska „olvasóteremnek”. Mert egyrészt nem otthonos. Másrészt pedig nincs hozzá elég hely, hogy kirakják a könyveket a tágas polcokra: Tessék csak kedves olvasó, válogasson, böngésszen, ha nem munkaegység. És látja, ezen is túl vagyunk. Az utóbbi három évben már megint helyrebillentünk. — Most mennyi volt a jövedelem? — Havi 1800 körül alakúi — feleli rögvest, s a főmezőgazdász is rábólint. Majd az asz- szony előhozza a legutolsó havi bérszalagot, mint amilyet a vállalatnál is adnak. Novemberben 1981 forintot kapott — állapítjuk meg. S elmagyarázzák, hogy az összegnek 60 százalékát kapják meg készpénzben, a többit természetben váltják meg. Sárközi János 15 tehenet gondoz. Literenként 40 fillért Kap. s azonfelül gondozói díjat, az utóbbit külön a borjak után is, választási kori*. A tehenenkén- ti tejhozam az idén 3000 liter körüli lesz. Kormánykitünitetésben Is részesült A szövetkezet állattenyésztési eredményeit pedig a kecskeméti járásban a legjobbaknak minősítették. Mennyit kell dolgoznia naponta? — Reggel fél négykor kelek. Vagyis inkább hajnalban. Négykor már az istállóban vagyok. Tart a munka nyolcig. Délután háromkor kezdünk. És mire hazatérek. bizony elmúlik hét óra is. Kérem, ez így megy nap nap után, legyen bár karácsony vagy újév. Nyáron, ha a háztájiban kell dolgoznom, szabadnapot veszek ki. A házkörüli állatokat az asz- szony gondozza. Van jelenleg egy tehén, két hízó, két koca. s az aprójószágok. Szerződésük nincs egyikre sem, a piacon süldőt szoktak eladni. — Mennyit hoz a konyhára a háztáji? —Az attól függ, milyen a kukorica — válaszol Sárköziné elgondolkodva. — Ha mindent összeszámítunk, évente megvan az ötezer. Jónéhány bútordarabot vettek már, mióta a házigazda a tsz főgulyása. Legközelebb is ilyesmit vásárolnak. Mert ha ütött-koipott is kívülről a tanya, belül kényelmesnek kell tennie, s némiképp mutatósnak is. A konyhaszekrényen ládányi nagy világvevő terpeszkedik. Televítetszik tegye vissza, s csak azt vigye haza, amire kedve szoty- tyant elejétől végig elolvasni!.» Na persze, jól tudom én, zió? Van a központban, pár száz méter az egész, itthon csak a szemüket fárasztanák vele. A két fiú és a két lány megnősült. illetve férjhezment. Ketten maradtak. János, az idősebbik, itt dolgozik a Sallaiban. Traktoros. A másik. Béla, a kecskeméti Petőfi Tsz tagja, a segédüzem alkalmazottja. A lányok közül az egyik a tsz-ben maradt, a férjével együtt, a másik a főváros egyik varrodájában dolgozik. A házigazda az apró, rozzant tsz-istállóig kísér bennünket. Éppen elfér benne az általa gondozott 15 tehén. Itt bizony meg kell fogni a villa nyelét, s az itató vödröt is. De száz méterrel odébb már épül az új 96 férőhelyes istálló. Ott majd könnyebb lesz a munka, ebben reménykedik mindkét Sárközi János. Távolról úgy tűnik, mintha a tanya lassan kiemelkedne a sárból, a vizek szürke tócsái1)01 Hatvani Dániel zés. De az olvasó szempontjából mégiscsak így fest a dolog. Akkor is, ha gyakorlott, könyvtárhoz szokott, sokat „fogyasztó” olvasó. Akkor pedig kiváltkép jó a szabadpolcos rendszer, ha az olvasótábor bizony jobbára még határozatlan, a A kevésbé forgalmas délelőtti órákból futja a nyilvántartásra is. hogy ez így igencsak leegysze- böngészés, tallózás esetlegessé- rűsített rajza annak, amit a geire, a „mealátni és megsze- „könyvtáros szakmában” úgy retni” véletlenjeire bízza mahívnak: szabadpolcos kölcsön- gát Vagyis, ha még csak most DCön ijiu k közö tt
