Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

i oldal 1951. január 8. vasárnap Egy életen át... Dr. Bedő István — kedvencével, a legkisebb dédunokával. Neve: Rózsa Andrea... Az alapító... A doktor ** úrbc Pista bácsi lett Tiszakécs- kén, így szólít- ják-ismerik a tizenháromezer lakosú község­ben, a nagy­mamáktól az iskolás korú gyerekekig. Több mint négy évtized alatt a kécskei , generációknak szinte család­tagjává vált Pista bácsi—, „hivatalosan” Dr. Bedő Ist­ván, iskola­orvos. — Me­sélik róla: A múltkoriban, amikor Pesten járt, hogy a Parlamentben átvegye az aranydiplomát (az elsőt 1916. május 24-én kapta az egye­temen), haza­jött, odatette az okmányt a Munkaérdem­érem és az Ér­demes Orvos kitüntetése mellé, s mintha semmi sem történt volna, dolgozott tovább. A kécskeiek ismerik Pista bácsit: Tudják, szereti a társaságot, a jó han­gulatot, de csak akkor, ha nem ő a központ, vagy az ünnepelt. Irtózik minden „felhajtástól”. — Ez így van, de mit tegyek, ha ilyen a természetem? — kérdi csendesen —, s legutóbb mégsem úsztam meg. Képzelje, tudtom nélkül, titokban készí­tették elő a dolgot a művelődé­si házban. Mindenki tudott ró­la a faluban, csak ón nem! Be­állít hozzám néhány ismerő®, mondják, menjek már át, van valami esemény a kultúrház- ban, ők nem is tudják ponto­san, hogy micsoda, és így to­vább. De már csak én hiány­zóm. Átmentünk. Azt a kelep­cét! Ünneplőbe öltözött embe­rek, küldöttek a megyei szak- szervezettől, a község vezetői sorban, taps, virág, ajándékok, egykori betegeim, akiket gye­rekkoruk óta kezeltem, gyógyí­tottam. Hát erre tényleg nem számítottam, és nem tagadom, nekem is kicsordult a könny a szememből... Olyan furcsa érzés volt, hogy most tőlem kérdezték: Hogy van, mi újság, hogy szolgál az egészségem? Illatos feketét tölt a por- ■ celáncsészébe a doktor úr élettársa, aki egyúttal asz- szisztensnője is. Átmegyünk a rendelőbe, al)ol közösen osztá­lyozták katonás rendbe a kécs­keiek kórlapjait. Itt még a nagyapák is elolvashatják, mi­lyen betegségből gyógyította ki őket óvodás korukban a doktor úr, aki büszkén mutat egy má­sik polcon egy köteg sárguló kórlapköteget: — Fzek a volt szalkszent- mártoni betegeimről szóló fel­jegyzések. 1920-tól 25-ig ott dolgoztam. — Előtte? — Újpesten, a bőrklinikán kezdtem, 1925. január 25-én vá­lasztottak meg Kécskén körzeti orvosnak. Mint látja: Életfogy­tiglan ... Pedig, sokszor, sokfelé hívták. A fővárosba, a minisztériumba, magasabb funkcióba. — Miért maradtam itt? Mert a falusi embernek is szüksége van az orvosra. Ma is, hiszen ha jól tudom, az ország lakos­ságának 65 százaléka falun, ta­nyán él. Kell a segítség. Mikor idejöttem, több mint 40 száza­lék volt a csecsemőhalandóság, ma 5—6 százalék. És még ez is sok. Kimentünk a tanyasi isko­lákba, nemcsak azért, hogy be­oltsuk a gyerekeket diftéria, szamárköhögés, tetanusz ellen. Hanem azért is, hogy egészség- ügyi előadásokat tartsunk a tisztaságról, a fertőzések meg­előzéséről, mindenről, amire az embereknek szüksége volt és — a kétségtelen fejlődés ellenére —, szükségük van ma is. B elelendül a magyarázat­ba: — Emlékszem, mennyit kel­lett verekedni azért, hogy ^ a gyerekeket ne kampányszerűen, hanem testi fejlődésük, életkori sajátosságuknak megfelelően részesítsük védőoltásban. Fe­gyelmivel, elbocsájtással fenye­getőzött akkor a minisztérium. Elmosolyodik: — Aztán, ha nehezen 1®, de győzött az új. 1960 óta ország­szerte — a kampámyjelleg he­lyett —, folyamatosan végzik a gyerekeknél a védőoltást. Büsz­ke vagyok, hogy én már pá­lyám kezdetén így csináltam. A 74 éves orvos négy évvel ezelőtt adta át helyét utódjának a körzetében. Azóta „csak” az iskolaorvosi teendőket látja el. Nem tud, nem akar pihenni. — A gyerekek mindig meg­fiatalítanak — mondja —, de nemcsak a kétezer-háromszáz iskolásom. Négy unokám közül hármat mi neveltünk fel a fe­leségemmel, apjukat elveszítet­ték a második világháborúban. Három dédunokánk van. és „útban” a negyedik. Ebben a lakásban megszokott a gyerek­zsivaj és senkit nem zavar —, még a pihenésben sem. A doktor úr szabad idejében olvas, zenét hallgat, utazik. — Most jöttem haza Pécsről, leszaladtam egy pár napra — újságolta legutóbbi kirándulá­sának élményeit, de hozzátette —: Azért az igazi mégis csak a Tisza ... A lig várom a melegebb időt — mondta nosz­talgiával —, tudja, egyre ké­nyes vagyok: Hogy a Tiszán tavasszal az első, ősszel pedig a legutolsó strandoló én legyek. Mert Hippokratész, az ókor nagy orvosának nézetét én is osztom: Az orvos kezel, de a természet — gyógyít... Bubor Gyula A kis tanya olyan közel van a majorközponthoz, hogy első pillantásra odatartozónak látszik. Nádtetős, udvara beke­rítetten. négy fala kitárva a négy égtáj változó széljárásá­nak. Sárközi Jánossal, a lajosmi- zsei Sallai Tsz főagromómuséval nagy vízfoltokat, keréknyomok mentén feltüremlett sái-vonula- tokat kerülgetünk. Mögötte ha­ladok. arja ügyelve, hogy cipőm el ne merüljön a sárban — nagy a becsülete ilyenkor a csizmának —, s túlzottan nem is figyelemreméltó köröttem a látvány, a majorság megszokott élete zajlik ezen a téli kora dél­utánon. Megyünk a tanya félé. Ott lakik a szövetkezet egyik leg­idősebb tehenésze. — Hogy hívják? — kérdem a főagronómustól. — Sárközi János. — Rokonok talán? — Esetleg nagyon távolról. Sok Sárközi van Lajosmdzsén. A tehenészt otthon találjuk. Kilép a konyhaajtón a haragvó puli csah olására. Ötvenötéves, szikár, csontos ember. A közös gazdaság egyik alapító tagja. — Kerüljenek beljebb — szó­lal meg, s közben leinti a ku­tyát — A délutáni műszak kez­detéig még van időnk beszél­getni Sárköziné a konyhában mosásihoz készülődik. Beszélni kezd a házigazda. A tsz 1949- ben alakult, akkor lépett be. Azelőtt nincstelen cselédember volt, majdnem tíz évig az egyik környékbeli uradalom szőlőjé­ben dolgozott. A belépéskor egyedül csak ő vállalta a tehe­nészetet. S végül máig ebben a munkakörben maradt Az alapí­tó tagok legtöbbje már nyugdí­jas, öten vagy hatan dolgozhat­nák még közülük. — Volt nekünk mindenfajta évünk, jó is. meg rossz is — so­rolja. — Az első esztendőben csak pár mázsa termény jutott. Aztán mindig jobb lett a jö­vedelem. Hat-hét. évvel ezelőtt már csinos summát kaptam év végén. De akkor iött az átszer­vezés, megnőtt a tsz háromszo­rosára, s megint visszaestünk. Tíz vagy tizenegy forint volt a Az olvasó alighanem velem együtt hitetlenkedik: Ugyan, nyolcvanéves? Legfeljebb ha 60—65-nek látszik ... Pedig bi­zony már el is múlt nyolcvan Kopemiczky Kornél, a hartai könyvtár vezetője. Igazán nem gondoltam volna ennyi idősnek, mondom, de csak legyint és félhangosan idéz valami szólás-mondásfélét arról, hogy akkor öreg csak az ember, ha nem vár már sem­mit, ő pedig igenis vár, várja, hogy legyen végre művelődési ház Hartán, s akkor lesz majd méltóbb, de főleg tágasabb he­lye a könyvtárnak is... Erre aztán később is újra meg újra visszatér. Hát csakugyan, egyetlen pil­lantás meggyőzhet róla bárkit, hogy a könyvtár bizony alapo­san kinőtte a „ruháját”. A két szobácska valamikor talán meg­tette, de ma már a korszerű­ség követelményeinek nem fe­lel meg, s nem felelne meg akkor sem, ha az állomány maga változatlan maradna. Mert itt legfeljebb csak köl­csönözni lehet, de olvasásra nevelni nem igen. Hiába van berendezve az egyik szobácska „olvasóterem­nek”. Mert egyrészt nem ott­honos. Másrészt pedig nincs hozzá elég hely, hogy kirakják a könyveket a tágas polcokra: Tessék csak kedves olvasó, vá­logasson, böngésszen, ha nem munkaegység. És látja, ezen is túl vagyunk. Az utóbbi három évben már megint helyrebil­lentünk. — Most mennyi volt a jöve­delem? — Havi 1800 körül alakúi — feleli rögvest, s a főmezőgaz­dász is rábólint. Majd az asz- szony előhozza a legutolsó havi bérszalagot, mint amilyet a vál­lalatnál is adnak. Novemberben 1981 forintot kapott — állapít­juk meg. S elmagyarázzák, hogy az összegnek 60 százalékát kap­ják meg készpénzben, a többit természetben váltják meg. Sárközi János 15 tehenet gon­doz. Literenként 40 fillért Kap. s azonfelül gondozói díjat, az utóbbit külön a borjak után is, választási kori*. A tehenenkén- ti tejhozam az idén 3000 liter körüli lesz. Kormánykitünitetésben Is ré­szesült A szövetkezet állatte­nyésztési eredményeit pedig a kecskeméti járásban a legjob­baknak minősítették. Mennyit kell dolgoznia na­ponta? — Reggel fél négykor kelek. Vagyis inkább hajnalban. Négy­kor már az istállóban vagyok. Tart a munka nyolcig. Délután háromkor kezdünk. És mire ha­zatérek. bizony elmúlik hét óra is. Kérem, ez így megy nap nap után, legyen bár karácsony vagy újév. Nyáron, ha a háztájiban kell dolgoznom, szabadnapot ve­szek ki. A házkörüli állatokat az asz- szony gondozza. Van jelenleg egy tehén, két hízó, két koca. s az aprójószágok. Szerződésük nincs egyikre sem, a piacon süldőt szoktak eladni. — Mennyit hoz a konyhára a háztáji? —Az attól függ, milyen a ku­korica — válaszol Sárköziné el­gondolkodva. — Ha mindent összeszámítunk, évente megvan az ötezer. Jónéhány bútordarabot vet­tek már, mióta a házigazda a tsz főgulyása. Legközelebb is ilyesmit vásárolnak. Mert ha ütött-koipott is kívülről a tanya, belül kényelmesnek kell tennie, s némiképp mutatósnak is. A konyhaszekrényen ládányi nagy világvevő terpeszkedik. Televí­tetszik tegye vissza, s csak azt vigye haza, amire kedve szoty- tyant elejétől végig elolvasni!.» Na persze, jól tudom én, zió? Van a központban, pár száz méter az egész, itthon csak a szemüket fárasztanák vele. A két fiú és a két lány meg­nősült. illetve férjhezment. Ket­ten maradtak. János, az idő­sebbik, itt dolgozik a Sallaiban. Traktoros. A másik. Béla, a kecskeméti Petőfi Tsz tagja, a segédüzem alkalmazottja. A lá­nyok közül az egyik a tsz-ben maradt, a férjével együtt, a másik a főváros egyik varrodá­jában dolgozik. A házigazda az apró, rozzant tsz-istállóig kísér bennünket. Éppen elfér benne az általa gondozott 15 tehén. Itt bizony meg kell fogni a villa nyelét, s az itató vödröt is. De száz méterrel odébb már épül az új 96 férőhelyes istálló. Ott majd könnyebb lesz a munka, ebben reménykedik mindkét Sárközi János. Távolról úgy tűnik, mint­ha a tanya lassan kiemelkedne a sárból, a vizek szürke tócsái­1)01 Hatvani Dániel zés. De az olvasó szempontjá­ból mégiscsak így fest a dolog. Akkor is, ha gyakorlott, könyv­tárhoz szokott, sokat „fogyasz­tó” olvasó. Akkor pedig kivált­kép jó a szabadpolcos rend­szer, ha az olvasótábor bizony jobbára még határozatlan, a A kevésbé forgalmas délelőtti órákból futja a nyilvántartásra is. hogy ez így igencsak leegysze- böngészés, tallózás esetlegessé- rűsített rajza annak, amit a geire, a „mealátni és megsze- „könyvtáros szakmában” úgy retni” véletlenjeire bízza ma­hívnak: szabadpolcos kölcsön- gát Vagyis, ha még csak most DCön ijiu k közö tt

Next

/
Thumbnails
Contents