Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
t ka varga tanyi csendesen 0 ta a kávéját. Egyedül ült a belső sarokasztalnál. Nem messze tőle szerelmesek, összebújva, odébb pedig két fiú. Régi-régi ismerősei. Következetesen és tüntetőén nem néztek felé. Kati, a kis cukrászda vezetője és egyetlen beosztottja a presszógépnek támaszkodva figyelte az üvegajtót. Hiába, nehéz olyankor forgalmat csinálni, amikor a moziban . jó filmet vetítenek. Nem csoda, ha széles mosollyal fogadta az újabb betérőt. — A Hosszúhajúhoz ül... — súgott össze a két fiú. S csak nézték, csak nézték, csodálkozva, amint az új vendég az üres asztalokat, székeket kerülgetve a sarok felé közelített. — Feri bácsi... — csak eny- nyit tudott mondani hirtelen a fiú. Meglepődést, boldog izgalmat, örömet takart ez a két szó. Talán ezt is: köszönöm. Mert nagy dolog az, ha Feri bácsi valakihez odaül a falu presszónak becézett cukrászdájában. Szerette, becsülte mindenki, de kicsit zárkózottnak ismerték, nehezen barátkozó- nak. Nagyon sokat tett a faluért, de külön-külön nem nagyon barátkozott senkivel. Kevesen dicsekedhettek azzal, hogy együtt söröztek, kávéztak, vagy hosszabban elbeszélgettek vele. Nem haragudtak érte. Ezt mondták: „Ilyen a természete.’’ Vagy így emlegették: „Tartja magát.” Már Sanyi személye miatt is meglepő volt a dolog. Sanyira a háta mögött mutogattak, csúfolódó megjegyzések kísérik. Legutóbb a táncmulatságra sem engedték be. Ami igaz, az igaz: a fiú kihívta a falu haragját maga ellen. Hosszú hajat növesztett. Messziről: akár egy lány. Göndör haja a nyakába lóg. Ezért nevezték így már régóta: a Hosszúhajú, Jferi bácsit nem zavarta a nyolc szem kíváncsi pász- ázása. Nyugodtan elfogyasztott íét linzert, és megitta dupláját. Lesöpörte térdéről a morcát, s kényemesen rágyújtott. — A hajnalival mégy vissza? — kérdezte végül. — Azzal. Délutános leszek a övő héten. Az öreg elgondolkozva fújta i füstöt. — Aztán jó ez így? Ez a nászkálás? Sanyi nem felelt. Lehajtott fejjel, szótlanul ült. Lényegében ez is válasz volt. — Nem jó ez így fiam — kezdte a szót ismét az öreg. — Mert mi lesz így belőled? Ez a hosszú haj... Ezt tanultad csak Pesten. Fogadom, színházba nem jársz, még egyetlen múzeumba se mentél el. — A hajam ne bántsa, Feri bácsi — szakította félbe hirtelen a fiú. — Ehhez nekem jogom van! Igenis, emberi jogom akkorára növeszteni, amekkorára akarom. Ez elvi kérdés... Az öreg elmosolyodott, A Hosszúhajú — Hát most jól figyelj ide, Sanyi! Én megveszem a hajadat! — Megveszi? A hajamat? — Azt bizony ... Sanyi meglepődve nézett, nem értette. — Mit ad érte? — kérdezte végül. — Beveszlek a csapatba. Melege lett a fiúnak. Minél jobban érteni kezdte, annál jobban átjárta testét a forróság. Mert a „csapat” fogalom volt a falujában. Ezt a kis brigádot Feri bácsi szervezte és vezette. Tataroztak, gazdasági épületeket építettek, javítottak. A szakmába kóstolt eljárókból, hetente ingázókból, helyesebben: azok legjavából alakította. Egész évben volt munkájuk a faluban és szépen kerestek. Feri bácsi csapatában dolgozni nagy kitüntetés és szerencse volt. Fel szeretett volna ugrani, kirohanni az utcára, és teli torokból kiabálni, hogy sokan, nagyon sokan hallják, mindenki tudja meg: „Feri bácsi bevesz a csapatba! A csapatába!” — Biztos ez? — tört elő az aggodalom. — Ha azt mondtam, akkor azt mondtam. — Mer bennem bízni? Hogy be válók majd? — Bízom, fiam — nyugtatta az öreg. — Ismerem az édesapádat. Az egész családodat. Téged is. Mostanában kicsit elkapott ez az ízé... Ez a hóbortoskodás. Kinövöd, elhasvod. Olyan az ember, tudod, mint a környezete, a társai, a barátai. A fiú csak hallgatta.-Y elünk dolgozol, és kiszasz nekünk. Mi meg kicsi* vidámodunk, fiatalodunk mc.- letted. Jó lesz? Már hogyne lett volna jó! K őzben Kati bekapcsolta rádiót. Forró dél-ameri kai zene áradt a hangszóróból. A szomszéd asztalnál ülő pái felállt. Táncolni kezdtek. — Akár Pesten ... — jegyezte meg Sanyi. — Jól mondod! — csillant fel Feri bácsi szeme. — Tudod, páran összedugtuk a fejünket. Kispekuláltuk: lehozzuk ide Pestet... Lassan lettek modem üzleteink, fényes kirakatokkal. Járdákat építettünk, Neont a főutca fölé. Cukrászdát, presz- szógéppel. Az új szélesvásznú mozi... Övoda... Évről évre egyre több a kereset is. Mi kell még? Maholnap minden lesz, ha kicsiben is, mint Pesten. Jönnek is ám haza! Egyre többen. — Én pedig a csapatba kerülök! — Oda, fiam, a csapatba — mondta az öreg és hozzátette: — Remélem, egyikünk sem bánja meg a vásárt! — Nem bánjuk meg — fo- gadkozott a fiú. Keményen, határozottan. És egy cseppet sem sajnálta a hosszú hajat. Érezte, tudta: igaz baráti szívet kap érte cserébe. Fazekas Tiborc SZILVESZTER Illan az év, hogy rohannak a napok; ezüstlik hajam, már-már öreg vagyok. Azelőtt — hej —, a legtöbb ember éppen, akár szülőm lehetett volna nékem; most meg, most meg — tűnődöm el sóhajtva - mindegyre többnek én lehetnék apja. Vihar Béla 14 óra 5 pere tükrös vizek fölött a nap kigyulladt a délután boglyák tövébe dűlt mint furcsa szép halott feküdt az árnyék és várta, hogy az este érte küld belepte sárga füst a vézna rétet szekérbe fogva szelídült a tél varjak zuhantak lomha károgással szárnyak alá húzódzkodott a tér kútakba bámult minden arrajáró és csodálkozva nézte meg magit kerék gurult a lejtőn eltűnődve s a vízparton kinyújtózott a gát Becsey Tóth György Tiéd e zúzmarás világ... Az ablakon bekopogott a tél. Kis lámpa felizzó köreinél kitártad az új reggel ablakát amelyen át a téli fénytelen-fény ék özönfe zúzmara-csipkéje-fátyla köszönt s e tündéri világ néked adta magát, mint a vers. ami született, köszönteni és örülni Veled, nem is: hogyan? hanem: miért? be. Ha oka van. vagy sempiiért. e perc is hozzánk tartozik, mint a szótalan-szó. amit kimondatlan is egyre jobban értünk,, íme. ez az eléd tűnt zúzmara-csipkés-gyöngy fátyol-világ kísérjen mindig, mikor télen át jársz utadon, ösvényeden, nyúlj utánam, s fogd erősen kezeml Antulfy István csit a barátunk is le szel. Komolyodsz. Megvan meg a gitárod? Na, látod. Néha ját<4 festészet öröme Bornemisza László kiállításáról DECEMBER 16-án nyílt meg Bornemisza László festőművész kiállítása Budapesten, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének bemutató termében. A terem — mondani sem kell — zsúfolásig megtelt. Borsos Miklós, Kos- suth-díjas szobrászművész azzal zárta be baráti hangú megnyitó beszédét, hogy Bornemisza László új, rendkívül erőteljes színnel gazdagítja a magyar piktúrát. Ezzel át is adta a szót a képeknek. Hát igen, ezek a képek — beszélni tudnak. És gondolkodtatni. Zavarbaejtően bölcsek és bölcsen vidámak. Kihívóan vonzzák az összehasonlítást: Klee, Dufy, Chagall? — aztán bájos fintorral mutatnak szamárfület: sem az egyik, sem a másik. Mindenik stílussal rokonságban vannak, de igazában egyikre sem hasonlítanak. Egyéni jellegük kétségbevonhatatlan. Kicsit meghatottan arra gondolok. hogy tulajdonképpen a kecskeméti művésztelepen érlelődött, külföldi sikereken erősödött ez a maga nemében szinte páratlan festői megnyilvánulás. De, ami Kecskeméten sokat ígérő kísérlet volt, az most beérett. kiteljesült. Az ottani ‘kiállítás inkább csak sejtetni engedte mindazt, amit ez a mostani már felmutatott, mint igazolást. Mi ragadja meg a nézőt, mit fedez fel a szem első látásra Bornemisza László képein? A játékosságot, a mesét, a mézsárgán csóróé, pirosán izzó derűt. Csak ennyit? Ezt a „csákót” már a képek mondatják, mert amíg a szemet fogva tartja a játékosság, az értelem már jelez: sokkal többről van szó. OLYAN EZ, mint a varázslat. Hipp-hopp. előttünk terem egy mesevilág, hát persze, hogy nem akarunk hinni a szemünknek, de azért elfogadjuk, mert csilloaó és mert szokatlan. Belépünk ebbe a furcsa, elvarázsolt világba, mint az Andersen mese kisfiúja, aki rálépett a festett ösvényre, s ■ az vitte új tájak, új csodák felé. Hová, meddig vezet ez az út, amely fölött narancsszínű korona lángol? És egyáltalán, a színeknek miféle tombolása ez? „Mediterrán táj”: a fény őrjöngése. Mintha a nap önmaga hevétől szétrobbant volna és most tikkasztó sárgán, pokoli forrón szétömlene a világon. „A festészet öröme”: vörös káp- rázat. Démon. Félelmetes, gyönyörű lángolás. Tűz. Öröm. „Copfos”: álombéli tájak kéksége. Itt bolyong a nagyszemű gyereklány. Ébren az álmai foglalkoztatják, éjjel önmagáról álmodik. Ártatlan és kacér, gyönyörű és rút, incselkedő és hozzáférhetetlen. Tapasztalatlan és titokzatos, mint az ifjúság. Van még egy érdekes sajátossága Bornemisza László fes- tésmódiának. Az epikus jelleg, amely felfűzi a mesék miniatűr részeit, kihallatszik a színek mögül. A festő szeme és az író mesélökedve szab irányt a vásznakon kibontakozó foltoknak, figuráknak: minden egyes arc találó jellemzés, s valamennyi kép filozófikus mélységű költemény, elbeszélés, szatirikus töltetű kisnovella. — irodalom ez is, csak az arány fordított. Az olvasottakról elképzeléseink lehetnek, itt az elképzeléssel találjuk magunkat szemközt. A mese már réa elillant, amit látunk, az gyilkosán igaz, vásotton őszinte vallomás. Óriási zsibvásár, ahol a nagy felfordulásban elkallódik az igazi érték, tébolyító a zűrzavar. az ablakokban romlottság könyököl leplezetlenül. BORNEMISZA László mégsem a kiábrándultság festője. Jól megfigyelte a világot ltáliá- tól az északi országokig és megfestette olyannak, amilyennek. látta. Ez a kép néha kegyetlenül torz, főleg ha összehasonlítjuk azokkal a képekkel, melyek Olaszországból csak a napfényt, a skandináv országokból csak a fölényes anyagi jólétet tudják láttatni. Bornemisza képei leásnak a csontig, akár pszichológiai elemzésnek is megfelelnének egy betegesen elváltozott társadalomról. De miközben ítéletet mond arról, amit rossznak, léleknyo- morítónak tart. megcsillantja a reményt is: derű lengi körül a sötét víziókat, ami az előbb aggasztóan baljós volt. most úav csillog-villog káprázó szemünk előtt, mint az emberi élet szépséges, nagy ecseri lakodalmasa. Vadas Zsuzsa
