Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 25. szám
Félrevezető szavak John Steinbeck, az am«, rikai irodalom büszkesége, No- bel-díjas — a kaliforniai kisemmizettek, elnyomottak megrendítő ábrázolásával kezdte pályáját. Az agrárproletárok keserű sorsának művészi megjelenítésével tanította hazája népének, s a világ más tájain élő olvasóinak, hogy a szegények harcos szenvedései mélyén — náluk is, mindenütt — „Érik a gyümölcs.” Tollának robosztus erejével küzdött a fasizmus feletti győzelemért .: . Mégis — most John Steinbeck, az Egerek és emberek megalkotója, a spanyol—indián —mexikói keveredésű „kedves csavargók” felejthetetlen portréinak markánsan bohó, szellemes, csupaszív festője a Piszkos Ügy szolgálatába szegődött. 65 evesen elment haditudósítónak. Dél-Vietnamba utazott, hogy frontleveleivel igazolja az agresszort. Idillt fest a borzalomról, szinte vikendezésnek, kedélyes kirándulásnak szépíti első két levelében. Groteszk az a csaknem gyerekes lelkendezés, amellyel a helikopteren tett száguldozásait kíséri. A helikopter — „a kerék* óta a legnagyobb találmány” — írja. örül, hogy így napok alatt akkora területeket járhatott be, amilyeneket — gyalog, hónapok alatt sem tudott volna. S persze, onnan a magasból, madártávlatból igazán nem láthatja, hogy nőkre, gyerekekre, öregekre céloznának agresszor honfitársai vagy a dél-vietnami csatlósok. Ezért szólította fel a Komszo- molszkaja Pravda munkatársait, amikor az első tudósítását ért szovjet bírálatra válaszolt, olyan hetvenkedő, gúnyos, nyers modorban: jöjjenek ki Dél-Vietnamba, s altkor saját szemükkel győződhetnek meg róla, milyen korrekt háborút folytat ott Amerika. Mint gyerek a csokoládénak, ügy örül az ágyúlövedék hüvelyének, amit emlékül nekiajándékoznak. Hogyne, hiszen megtisztelték azzal, hogy az első sorozatot ó lője ki a helikopter négyes ágyújából, amikor odalent gyanús mozgolódást észleltek. Büszke ezért a kitüntetésért. Alig várja, hogy aznap délután ismerkedni induljon — a „kisfegyverekkel”. No és temészetesen az is roppant megtisztelő, amellett az amerikai hadvezetés nyíltságára, úriemberségére vall, hogy például ott lehet a Collins tábornoknál tartott katonai megbeszélésen. Sőt meg is írhatja levelében a New York Herald Tribune-Wash ing ton Post-nak — közlésre! —, hogy a helyzet elemzésében szó volt a halottakról, sebesültekről, sírokról, a szembenálló fél veszteségeiről, s az értesülésekről, melyeket az egészségügyi felszerelésekben mutatkozó hiányról, a foglyoktól kiszedtek. Így hát mégiscsak , találkozott a „háborúval” John Steinbeck. Fent, a helikopter biztonságában, amerre éppen repítették, s lent a tábornok hadiszállásán, ahol „sajtóba szelídített” tájékoztatást hallhatott. Járt 6 másik tábornoknál is. Vinh Lock-nál, aki talán a legmagasabb rangú a dél-vietnami hadsereg főtisztjei között, és hercegi címet visel. „Elbűvölő, igen hozzáértő” tábornok — áradozik róla Steinbeck. Hogyne, hiszen „palotaszerű és igen szép” főhadiszállásán társaloghattak. A fotelos, bársonyos, selymes, pezsgős szalon hangulatát idézik az író szavai, pedig főhadiszállásról beszél: „Azt hiszem, aligha iszom még egyszer olyan nagyszerű teát, mint amilyennel megkínált.” Felejthetetlen ízű tea, kellemes eszmecsere a palotában. Kultúrlények a háború viharában is kultúrlények. Egy csésze tea elegendő ahhoz, hogy „felülemelkedjenek” a szörnyűségeken. Annyira, hogy a népirtás vértől dagadt folyama legfeljebb csak a lábukat mossa. Egy korty „fűszerezett” tea; — talán épp abban a pillanatban omlik össze utcasor Észak- Vietnamban, egy szőnyegbombázástól. A teagőz illata bársonyos legyintéssel csiklandozza az orrukat; — talán épp akkor tépd le egy Vietnami anya karját az USA-gránát, s egy pillanat múlva holtan hever a földön, mellette véresen, iszony tágította szemmel jajgat a kicsije ... Egy a sok tízezer vietnami közül, aki — a dúsgazdag Amerika jóvoltából — még csak vért, szétszaggatott testeket, félelmet, rettenetét látott, jajszót, bambarobbanást hallott, mióta rövidke életét éli a földön ... Meg a nagyobbacskák közül egy, akiknek hiába mondaná valaki, hogy: béke... El se tudja képzelni, mi az? Jolin Steinbeck, a nyomorultak sorsának művészi ábrázolója, az amerikai szegények egykor forró szívű szószólója egy csésze tea mellett el tudja felejteni, hogy a háború: szenvedés, gyilkolás; rombolása mindannak, amit az ember kezével, eszével létrehozott? Hajlandó tízezrek, százezrek halálát, megkínzatását, nyomorékká válását, a mérgesgázok minden életet pusztító felhőit, a pokol tüzeben megfeketedett lakóházak, kórházak, Iskolák ezreit, az életet jelentő rizsparcellák, kutak agyongázo- lását feledtetni: egy sajátkezű ágyúsorozatért, egy lövedékhüvelyért, herceg-tábornok, agresz- szár-főparancsnok rendkívül kiszámított udvariasságáért! A szavak, csodálatos szavak erejét cinkosságra, figyelemelterelésre képes bevetni. Hányszor kiált fel frontlevelében: „Fantasztikus!” Akkor is ezt mondja, mikor a helikopter — csodálatos „véletlenképpen” — pont egy új falu 30 házának felavatásához repíti el. „Fantasztikus!” A házak cementjére az alabamai Gadsden lakossága küldte a pénzt... Micsoda fantasztikus vakság kell ahhoz, hogy valaki 30 propagandaházacskáért, melynek ajtói, ablakkeretei lőszerládákból készültek, — feledni tudja az amerikaiak háborújában feldúlt vietnami otthonok számtalan, megszenesedett csontvázát. De lehet-e naivitást, vakságot emlegetni, mikor egyenesen 6 közli tudósításában, hogy nem akar „balek” lenni? „Nem akarok holtsúly lenni... Ha szükséges, bűnös szemlélődő leszek.” Ö ne tudná, mi a háború, aki haditudósítóként Angliát, Afrikát, Olaszországot bejárta, és írói tehetségét a fasizmus elleni harcban csillogtatta? Hogy lehet az, hogy ő, az elnyomottak súlyos szavú társa — egykor —, ma nem hajlandó meglátni, észrevenni Vietnamban, amit ugyanakkor egy másik amerikai tudósító, Harrison E. Salisbury leplez le a kon- kurrens tőkés lapban, a The New York Times-ban: hogyan irtják az amerikaiak Észak- Vietnamban a polgári lakosságot is, hogyan rombolják a földig az igazán nem katonai célpont városnegyedeket, falvakat, gátakat, oktatási, egészségügyi intézményeket. Ohosxa most Észak-Viet- nam „messze” van. De miként lehetséges az, hogy ugyanezekben a napokban, az egyáltalán nem baloldali nyugatnémet Süddeutsche Zeitungban egészen más hangvételű tudósításokat közölnek Thilo Bode újságírótól? ö megírja, hogy Saigon lakói a Vietoong elleni harcot nem kívánatos amerikai ügynek tekintik. ír az éjjelente világító rakétákról, a bármely órában hallható robbanásokról. Nem hallgatja el, milyen gyakran kezd „lágyan ringani” a szálló, a város, melynek lakói tudják, hogy ezt nem földrengés okozza, hanem a B—52-es bombázók szőnyegei. Valahol Saigon szomszédságában szántják a dzsungelt, az újabb és újabb erdóré- 6zeket... John Steinbeck füle nem figyelt fel a Saigonban élő sok száz amerikai kereskedő, vállalkozó, ipari megbízott beszélgetéseire. Thilo Bode említi: „Amikor egy alkalommal valaki asztaltársaságában a háború esetleges kompromisszumos megoldásáról beszélt, a kamara tagjainak egyike kétség- beesetten kérdezte: És mi lesz az üzletekkéL?” Nem, Steinbeck — eddig — nem szállt le a helikopterről. Most még krónikása az agresz- sziónak. Büszke rá, hogy fia, John is annak a szennyes ügynek a katonája. Hogy is írta? Mikor leszállt vele a sugárhajtású gép a katonai repülőtér betonjára, — „katonai munkazubbonyban, sáros csizmában, vállán fegyverével, mellyel szinte eljegyezte magát, az álmatlanságtól szürkén, nyúzottan várt ránk fiunk és örökösünk, John.” Büszke. Talán hazája presztízsének elveszítését látja abban, ha abbahagyná a vietnami háborút. De hát nem ez az igazi hazafiúi lelkiismeret. Hanem az ellenkezője: küzdeni mindaz ellen, ami besározza ezt a ha- zaíiúi lelkiismeretet. Amerikában mind többen vannak, munkások, diákok, háborús veteránok, tudósok, művészek, akik a vietnami háború befejezéséért harcolnak, ök igazi amerikai hazafiak, mert a vietnamiak hazájáért is felemelik szavukat Internacionalisták ... Steinbeck nem akar ilyen „balek” lenni. Mert ő ezeknek tartja az otthoni tüntetőket, akik feliratokra, táblákra, felvonulásokra* pazarolják a pénzt, energiát, holott... S mindezeket a „fantasztikus” látszatakció, a 30 ház avatásának ürügyén mondja el... Nehéz követni az emberi lélek útját. A szegények íróját* Steinbecket is lefegyverezték a kapitalista társadalom retrográd erői? Az egykori „belevaló fickó”, a küzdő ember elmerült a siker, az „amerikai erő”, az anyagi hatalom adta magabiztosság langyos vizébe. Hátat fordított a szenvedőknek, akiknek a „hátán” csúcsra ért. Ütja már könnyű. A nyomor elleni lázadás, izgatás, az Erős Amerika leleplezése nem kifizetődő. Sokkal célravezetőbb azoknak az „erős amerikaiaknak” —* amolyan rág'ógumis kedélyességgel beszámolni, milyen is ez a vietnami kiruccanás: „Önöket elbájolná egyenruhám. Szeretem túlméretezett katonai zubbonyomat ... egyetlen öltözetem, amelynek elegendő zsebe van ... Ügy nézek ki, mint egy zöld szilváspudding, amelyet villámcsapás is megtépázott. Lehetséges, hogy ez tulajdonképpen titkos fegyver, azt hiszem Ugyanis, egy orvlövész is elnevetné magát, ha megpillantaná.” Fantaxztíhus mondjuk mi most őhelyette. A szavak,. a csodálatos szavak, a hatáskeltő, „művészi” fogások milyen emberellenesek tudnak lenni — egy „bűnös szemlélődő” szájából. Cinkosságra, bűnrészességre csábítanak... Tóth István múlva jött, maradtunk az öreg éjjeliőr kuckójában. Nézelődve, csendesen. Szerény hajlék ez, bizony. Ágy a sarokban, rajta átvetett suba. Csikókályha a szobácska közepén. Asztal és szék. És még egy kis asztal, ez a „műhely” tulajdonképpen, rajta a fészkéről felröppenő madár — számúján változatban. Szobrászkodik az öreg? Néma érdeklődéssel néztük a műveket. Észre is vette és jelentősen ránk nézve így szólt: — A madár felkél a fészkéről. Elrepül. De aztán a madár vissza is tér a fészkére. Nem így van? Ugye, hogy így van? A madár szereti a fészkét... És ahogy ezt mondta, különös fényben égett az arca. Tömzsi fehér bajuszára a szürkület vetett árnyékot. Faragott tovább.. I 3. 1 Bementünk az irodába, hogy segítséget kérjünk a városból. Ott mondta a szolgálatos agro- nómus: — Az öregnél voltak, az öreg bolondnál? Aztán tovább beszélt: — Bolond az öreg, eszelős. A fia után van oda. Pedig nem érdemel az egy könnyet se. Hogy mit csinál? Jó nevű építészmérnök, igaz, még csak harminc éves. Hivatalosan kiment nyugatra és nem jött vissza. El sem búcsúzott a szüleitől. Négy éve már. Az öregasszony is abba halt bele. Itt voltak támasz, vigasztalás nélkül. Ahogy meghalt az asszony, akkor kezdett ilyen különös lenni az öreg. Unokája már három éves, neki faragja azóta a madarat „Babának”, ahogy ő becézi. Munkáját elvégzi, de napokig nem szól senkihez, csak a kutyájával beszélget. Az ólomszürke, kövér esőcseppek ügy paskolták az ablakot hogy majd kettéhasadt a tábla. Vigasztalan, szomorú világ. Az öreg kuckójától nincs messze a szérűskert, a varjak már odafelé húzódtak be. A kazlak mögött surján erdő, ott éjszakáznak, ha elcsitul az eső. — És a fiú? — Egyszer írt mindössze. Jó állást kapott. Mondják, nem is annyira ő a hibás, inkább az asszony, a flanc vitte. Pedig itthon is megbecsülték. A tervezőknél volt, szépen ment előre. Szegény öreg, hiába várja a levelet. Akkor írt, mikor az unoka megszületett. Odakint. Azóta várja az öreg az unokát haza. „Meglátjátok, karácsonyra hazajön a Baba...” És faragja a madarat, amint felröppen a fészkéről. Ki tudja, hányadikat már .1. Az agronőmus — maga is fiatalember, Innen a harmincon — úgy beszél az öregről: „Bolond”. Szinte mindenki, aki körülötte él, elkönyvelte már annak, így vettük ki a szavaiból. Bolond-e valójában? ;.. A segítség még nem érkezett meg a városból, aligha is várhatjuk órákon belül. Itt kell tehát rostokolnunk. Mit tegyünk? A fiatalember nem őriz bennünket az irodában, meg aztán itt ordító hideg is van. Menjünk vissza az öreghez. Jó, barátságos ott a levegő. Nézzük, hogy készül a mű. Hogy harcol az öreg lelke csendes viharával. Várni kellett rá, mert este előtt még egyszer kiment, körülnézni a birtokon. Nagy terület a major, jó félóra múlva került csak vissza vizesen, sárosán. A puli szőréről is csurgott a sér és a viz. m — Ugye, hazajön karácsonyra? szögezte nekünk a kérdést váratlanul az öreg. Fürkész —- Arra, a s*öszke kis angyalra. Arra gondolok. Messzire nézett, szinte a semmibe. Valójában pedig elfutott a tekintete túl a Stájer Alpokon, egy városba, annak egy fényes házába, ahol pompás lakásban három ember él. Látja, hogy ott is délután van, estébe hajló délután, jó meleg szobában. A délceg, bajuszos fiatalember éppen most lép oda a szőke asszonykához, lágyan wvji jjijuua Weintrager Adolf rajza. szemekkel nézett arcunkba, be mélyen a homlokunk mögé, vagy még azon is belül, oda, ahol az igazmondás fészkel. Mit mondjunk? — Bizonyára hazajön. „Babára” gondol, ugye? megcsókolja, neki: — Viszem a levelet a postára, hadd kapja meg időben apám. Aztán kimegy az ajtón. Az asszonyka pedig rakja a bőröndökéit, odamegy a kiságyhoz nem, éppen most ébredt fel és azt mondja neki anyuka: — Megyünk haza, nagypapához.. Sokáig néz az öreg így mesz- sze távolba valami különös szemmel. Savó színű a szem; apró piros hajszálerek futják keresztül. Mély gödrökben Ülnek a szemek és szinte a vesékig látnak. Az ember hideget érez, ha rávillan ez a szem* amelyben vád és lelkiismereti messzenéző vágy és téli alkonynyal dacoló haldoklás. Bolond volna az öreg? . s. Lassan, leül a kisebbik asztalkához és kezébe veszi a félig , kész domborművet. Ismét méricskéli, beleváj leheletfinoman a bicskájával: a madárka szárnya nem akar sikerülni. Valahogy túlságosan sovány, keszeg a szárny és úgy áll, mintha éppen lepihenni készülne. Lehet ezen segíteni? Faragja, faragja* de ez a szárny már... Leteszi a fadarabot az asztalra, hosszasan néz ki az ablakon, amely mögött ott ólálkodik a tömény sötétség. Előveszi a petróleumlámpát és meggyújtja. A sárga láng kísérteteket rajzol a falra, ahogy az imbolygó levegő mozgatja a lángot, úgy mozognak az árnyak a piszkos falon. Néz Bálint bácsi kifelé az ablakon, ahol semmit sem lát, mert sötétre vált ott kívül a kőd. De nem is azt nézi. Mesz- és azt mondja szebbre lát. A Stájer Alpokon túlra, ahol haragosan tombol bizonyára a vihar. Lehet, hogy a vasutat is befújja a hó? — Hiszen akkor Baba nem jöhet haza karácsonyra... Balogh József
