Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 25. szám
A népművészet ihletett mestere Nem mindennapi élet volt. Rideg valóságok és színes mesevilágok között ingadozott. Mire az ember végighallgatja, szeme elhomályosul. Ha író lennék, novellát írnék. Ha nagy író lennék, szépségesszép mesét mondanék. Mesélnék arról a virágos kalocsai bölcsőbe tévedt kis tündérleányról, aki mellé a sors elfelejtette odatenni a tündérországot Elmondanám, hogy mikor nagyobbacska lett, virágok között szeretett volna fut- kározni, de minduntalan göröngyökre lépett. Mikor kitárta szívét szerelemre, az emberek megvérezték. Boldog asszonyként, szép meleg nyárban szeretett volna élni és deres mezőkön kellett járkálnia. « Király Ilus néni 1886- ban született Kalocsán. Tizennégyen voltak testvérek. Feltűnően szép kishalba volt. A bába néni kijelentette: „Ennél a Tündér Ilona sem lehetett szebb. Ennek a kislánynak csak Ilona lehet a neve!” Pedig akkoriban ez a név egyáltalán nem volt használatos a kalocsai parasztság körében. De a bába kierőszakolta, hogy így nevezzék. Talán 6 volt a kalocsai paraszt kislányok első lluskája. Szülei nem voltak szegények, de élt bennük az ősök földszeretete. Látástól vakulásig dolgoztak és a szerzési vágytól hajtva, no meg édesapjuk jószívűsége miatt is, sokszor nagyon kellett takarékosod- niok. Ezek abban az időben nagyszerű paraszti erények voltak, de a családba tévedt művészkislány ilyen kemény életkörülmények között nemigen ért rá álmodozni. Már iskolás korában sokat dolgozott, ázott-fázott Mint nagylány, nem mehetett ahhoz, akit szeretett. Mint újasszony rideg, szívtelen emberek közé került menyecskének. Otthagyták férje családját és önálló életet kezdtek élni. Nehéz munkával összekuporgatott pénzecskéjüket betétkönyvbe helyezték eL Férje édesanyja követelte, térjenek haza, adják oda neki a betétkönyvet és azt közös szerzésre használják fel. A férje az édesanyja oldalára állt és pörre került a sor. Az egyedül maradt, kétségbeesett fiatal anya kisbabáját kalocsai ingecskébe öltöztette, hímzett pólyába takarta, a pántlikás pólyakötő alá odatette a sovány kis betétkönyvet, és úgy ment el a tárgyalásra. Mikor a tárgyalás megkezdődött, odalépett a bíró asztalához, letette elé a kis pólyásbabát éa elmondotta: Nem akar porolni. Itt van a baba is, a betétkönyv is. Ha elveszik tőle keservesen megszolgált pénzecskéjét, vegyék el tőle a kisbabát is. Miből fogja ezt az apróságot ne- velgetni? ... Keservesen sírni kezdett. A bíró ránézett a cifra- pólyás kisbabára, a pólyapántlika alatt lapuló takarékkönyvre, a zokogástól fuldokló menyecskére, aztán ítélkezett: •— Tied a kisbaba is, meg a betétkönyv is. Neveld csak fel szépen. Menj Isten hírével!,.. Ilus néni fel is nevelte, mégpedig nagyon szépen. A cifra- pólyás kisbaba most is itt él közöttünk. * Király Ilus néni már az első világháborút megelőzőleg ismert íróasszony volt. A két háború között szinte divatossá vált. Művészi kvalitására jellemző, hogy Gábor Lajos festőművész, a kalocsai népművészet lelkes propagálója, könyvében már az 1930-as évek elején a legkiválóbb íróasszonyok közé sorolja. Ennek értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az. hogy az itt felsoroltak a későbbi idők folyamán majdnem teljes számban a népművészet mesterei lettek. A Népművészeti és Háziipari Szövetkezet újjászervezése után Király Ilus néni a szövetkezet élenjáró íróasszonya lett. Mint ilyen, 1953. augusztus 20-án — az első tíz között az országban — elnyerte a Népművészet Mesmódjának minden lehetősége. Mint a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet élenjáró íróasszonyának, egészen kivételes alkalma nyílt ennek a tehetségének érvényesítésére. Hiszen a szövetkezet több, mint 900 féle cikket hozott forgalomba. Mivel itt már az alkalmazott népműtere címet. Lassankint országos vészetre került sor, gazdag fanhírnévre tett szert. Számos di- táziájának szabadon engedésécsérő oklevelet kapott, különböző kultúrházak népművészeti tanácsadója és országos bíráló bizottságok tagja is lett. 1964-ben megkapta azt a díKovács László: Király Ilus néni, ■ népművészet mestere. Jat is, amely csak a legkiválóbbaknak jut osztályrészül: a Kis Jankó Bori országos népművészeti pályázaton első dijat nyert Az elmúlt nyáron, 80 éves korában helyezték örök nyugalomra Kalocsa temetőjében. Az általános nyelvhasználat a népművészeti hímzések előraj- zolóját íróasszonynak nevezi. Ez alatt olyan paraszfasszonyo- kat kell érteni, akik paraszti munkájuk mellett „kiírni” is szoktak. Persze leginkább akkor, ha egy kicsit ráértek. Kalocsán és a szállásokon sokan tudtak írni. írtak maguknak, írtak rokonaiknak, és néha másoknak is, csupán kedvtelésből. Voltak azonban vérbeli író- asszonyok is, akik sokat írtak. Még a paraszti munka rovására is. Akkor is, ha nem is igen értek rá, mert a pompás viseletű parasztlányok és menyecskék folyton a nyakukra jártak. Ekkor már az írás jelentős kereseti forrássá vált Kalocsán, feltehetően 1840 körül művészkedő parasztságunk már hímzést is alkalmazott díszítésre. Bus néni több, mint 60 éven keresztül, mint egyre híresebbé váló íróasszony, erőteljesen kivette részét ebből a népművészeti munkából. Ki tudná összeszedni azt a száz és száz, talán ezer és ezer kiírott darabot, amely az ő kezenyo- mát viseli? De ki tudná ezekről pontosan megállapítani azt, hogy ezek valóban az 6 írásai? Hiszen a népművészet, a sajátos formavilágán belül, kölcsönös hatásokon alapuló kollektív művészet. Ha teljes mértékben össze is tudnánk állítani a kalocsai hímzés motívumkincsét, amelyet biztosan gazdagított, színezési skáláját, amelyhez biztosan hozzáadott, térkitöltési formáit, ahol szintén voltak kitalálásai, akkor is csak azt mondhatnánk, hogy ezt és ezt használta Ilus néni a legszívesebben. Király Bus néni kétségtelenül kiváló íróasszonyi képessége abban nyilvánult meg, hogy 6 is, mint minden nagy íróasszony. kitünően ismerte, mondhatjuk a vérében volt a kalocsai népi hímzés forma- és színvilága és ezek alkalmazási vei, a kalocsai népművészet talaján állva, egyéni elképzeléseit is módjában volt megvalósítani. Érdekes, hogy az utóbbi időben, mint a festők, címet is adott tervezéseinek. Egyik, jellegzetesen egyéni, erőteljesen naturalista irányzatot mutató kézimunkájának, amelyet exportra tervezett, „Aratókoszorú” címet adta. Valóban, ez a munkája a régi paraszti világ júniusi búzatábláinak dűlővégeit juttatja eszünkbe, tarkálló virágaival és szőkülő búzakalászaival. Íme, lehet mondanivalója a népi hímzésnek is! * Bus néninek szíve fájdalma volt, hogy családjából senki sem fogja folytatná a művészetét. Érthetően, minden családtagja szerette a földet, és leginkább a paraszti munkák érdekelték. Mintha megismétlődött volna Gábor Lajos följegyzése Peak Pőre néniről, aki egy álom után, egyik napról a másikra csodálatos forma- és szín- gazdagsággal paraszti díszítőművész lett. Ez történt Mártával, az unokával Is. Elkezdett írni és máról holnapra, öreganyja nagy-nagy örömére; népművészi örökébe lépett Hát kétségbe lehet-e vonni, hogy Kalocsa népe művészi tehetséggel van megáldva?! Szinte nap-nap után föl-fölbukkan egy-egy paraszti d iszitőművészi tehetség. Nem szabad engedni, hogy elkallódjanak, utat kell nyitni számukra! Pécsiné Ács Sarolta múzeumi gazgató Huszonöt évvel ezelőtt... (Az újvidéki fasiszta tö- meggyilkosság.) Vaskó Popa Szerh űpemlék Vttalan pusztaságban égnek tartott kéz, tenyerén lázadás. S ujja. sugárként világítanak. Ez szabadította meg egykor ősi napunkat, melyet hozzákötöttek kegyetlenül idegen lovak farkához. És ma feldúlja a titok-barlangot, melyet a sötétség ásott bele lelkem kő-szövetébe. Égnek tartott kéz ' úttalan pusztaságban szótlanul köszöntjük egymást s te mutatod nekem az Utat. Fordította: Bán Ervin, Vaskó Popa 1922-ben született, az egyik legjelesebb élő jugoszláv költő, nevét hazánkban is jól ismerik. QYASZ Amikor a szív alábbhagy, fény-tagadni gyűlnek árnyak, árnyat fogni szemek zárnak. Kiszámoltak, elkészülnek. Mélye liallgat öblös fülnek, csendbarlangja nyílik szájnak: amikor a szív aiább hagy. Es a tetem mozdulatlan. Valami súly, ős-adósság merevfUi teljes hosszát. Kőkoponyát zárni néma két fül guggol gyűrt karéjba, csak a/ orr nő: tudni még egy földbe térő tisztességet. Mert ha vakon, ha szotalan, elszámolni csak sora van: előbb melyik szövet éje »üdüljön meg zöngicsélve, >nzatérön, végül vissza *vndt földet gazdagítva... Táfc orrlyukon majd a gázok átszűrt sora elszivárog — Még miinek Is nagy sora van, ha a.i ember már odavan. IfOjtos kínba süppedt testek egy lepedőn terítkeznek. Sziromp^tyek kézre szállva, bőm!adóiak kék-lilára, s'zederkömök ibolyásan nyílnak a gyász magosában. Halfaj Sarolta A köd fátyol mögül is... Nem a madarak röptét siratom, és nem az éjszakai város csendje biztat, kitalálni e pár sort. Könnyű lemosni a nap rám rakódott szennyét és az utcai port, a sár fröccsemését autókerekekről, De nem könnyű belepihenni az éjszakába, csak, mert eljött. Kedves-jó szavaid, s a szemed nevetese még a ködfátyöl mögül is az adott ma megint ragyogást. . 2 S alvó városom, és alvó te! ilyenkor térek vissza veled, vissza, magamhoz! Antalfy István nn Levetkeztek már a fák, a Vallató-domb tetején néhány varjú károg tar akácokon. Könnyezik, az ég, mintha sírna, kegyetlenül vág a november végi szél. Kutyakímélő idő, mondják, mert ilyenkor még az ebet is fedél alá hívja a tisztességes ember. Mint ahogy Bálint bácsi is, az éjjeliőr. Vasárnap reggel van, azaz már délelőtt. Az öreg ott kászálódik kis szobájában, alighogy megrakta a kályhát Vacak, a puli a sarokban piszmog egy csonttal, amit este kapott a raktárostól. Sonkacsont napokig lehet vele bajlódni. Most délig ráér, elébb tették le ugyanis a hivatalt, körüljárták a gazdaságot, nincs-e valami baj. Byen- kor az éjjeli szolgálat megnyúlik, átmegy nappalra is, ha vasárnap van. Csendes a major, különösen ilyen rút időben. Kint a földön ugyan most is folyik a munka. Kicsit elkéstek a cukorrépával a közösben. Dohog is Bálint bácsi: A nemjóját, lusták az emberek. Lennék csak én is ott köztük, majd megmutatnám! De nem lehet... öt éve, hogy eltört egyik lába, azóta, csak arra jó a vén sánta, hogy a házat kerülje. Hogy sil- bakoljon ... Hát élet ez, élet az ilyen? Ráadásul párja is meghalt immár két éve. Senki mellette támaszték. Hétköznapokon a közkonyhára megy ételért, vasárnap pedig kotyvaszt, nem is annyira magának, mint Vacaknak. Ö maga meglenne száraz koszton is. Igen, a magányosság. Ha az eső nem zuhogna úgy, kimenne kicsit beszélgetni a répaszedőkhöz. Elázik a gúnya, úgyis kevés van belőle. Így hát marad és nekikészülődik az ebédkészítésnek. — Mi legyen a menázsi, Vacak? — fordul a kutyához. Nem mintha választ várna, hanem hogy hangot halljon ebben a rideg kuckóban. Ha mást nem, a saját hangját. A csikókályhát már fellobbantotta, vígan duruzsol benne a csutkatűz. Langy- meleg terjeng már. — Hát akkor lebbencsleves lesz, kutyám! — dörmög az eb felé. Lyukra teszi a bográcsot, bele zsírt, hagymát, paprikát. A ráöntött víz olyat sistereg, hogy a puli is megriad a sarokban. Aztán a lábasban elnyugszik a készülő étel, majd lassan rotyo- gásba kezd. Krumpli és tészta kerül bele, meg pár darab apró szalonna. Az ételillat befűszerezi a szobát. Bálint bácsi szelni kezdi a kenyeret. Az esőtől alig látni ki az ablakon. Ahogy a menázsi végére értek, akkor hajtott be bennünket a szükség. Tengelytörés, ahogy mondani szokták. Még jó, hogy emberközelben, legalább sgít- ség után nézhettünk. így ismertük meg Bálint bácsit. A zsíros lábas már a hellén, a polcon. Csak az ételszag átil- kodott. Vacak már félig leráy a a sonkabunkót, a velő utui iparkodott rajta. Ahogy beku szöntünk, Bálint bácsi a vaks ablak előtt ült és iparosho: méltó buzgalommal faragott égj deszkafélén. Még a köszönésre sem figyelt fel, csak szemével célozta, vizsgálta a fadarabot, jobbra tette — balra vette, mint a puska irányzékára, úgy nézett rá. Aztán vette az éles bicskát. Hajszálvékony forgács perdült le a fáról. Percekig álltunk mögötte, mígnem észrevett. — Milyen? — kérdezte, amikor leparoláztunk. Nem magyarázott semmit, nem tudakolt, csak annyit kérdett: — Milyen? — Szép — mondottuk. A félig kialakult kép valóban szép. Fészkéről felröppenő madár vonalai bontakoztak ki, madáré, amelyet talán vadászkutya szimata zavart meg. Az első riadalom az arcán, az izom feszülése szárnyában, ez látszott már a képből. Még félig se kész pedig. Aztán visszavette Bálint bácsi és nézte Ismét szakértő szemmel, ránk ügyet sem vetve. Bicskájával igazítva itt-ott, piciny forgácsokkal lemetszve a fölösleget a fából. Nem mondhatjuk, hogy valami barátságosan fogadott az öreg. Újólag belemerült a faragásba és csak hümmögve válaszolt arra, hogy honnan telefonálhatnánk segítségért. Mivel azonban az eső változatlanul esett és a segítség csak órák