Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

A népművészet ihletett mestere Nem mindennapi élet volt. Rideg valóságok és színes me­sevilágok között ingadozott. Mi­re az ember végighallgatja, sze­me elhomályosul. Ha író lennék, novellát írnék. Ha nagy író lennék, szépséges­szép mesét mondanék. Mesél­nék arról a virágos kalocsai bölcsőbe tévedt kis tündér­leányról, aki mellé a sors el­felejtette odatenni a tündér­országot Elmondanám, hogy mikor nagyobbacska lett, virá­gok között szeretett volna fut- kározni, de minduntalan görön­gyökre lépett. Mikor kitár­ta szívét szerelemre, az emberek megvérezték. Bol­dog asszonyként, szép meleg nyárban szeretett volna élni és deres mező­kön kellett járkálnia. « Király Ilus néni 1886- ban született Kalocsán. Ti­zennégyen voltak testvé­rek. Feltűnően szép kis­halba volt. A bába néni ki­jelentette: „Ennél a Tün­dér Ilona sem lehetett szebb. Ennek a kislánynak csak Ilona lehet a neve!” Pedig akkoriban ez a név egyáltalán nem volt hasz­nálatos a kalocsai paraszt­ság körében. De a bába kierőszakolta, hogy így ne­vezzék. Talán 6 volt a ka­locsai paraszt kislányok első lluskája. Szülei nem voltak szegé­nyek, de élt bennük az ősök földszeretete. Látástól vakulásig dolgoztak és a szerzési vágytól hajtva, no meg édesapjuk jószívűsé­ge miatt is, sokszor na­gyon kellett takarékosod- niok. Ezek abban az idő­ben nagyszerű paraszti eré­nyek voltak, de a családba té­vedt művészkislány ilyen ke­mény életkörülmények között nemigen ért rá álmodozni. Már iskolás korában sokat dolgozott, ázott-fázott Mint nagylány, nem mehetett ahhoz, akit szeretett. Mint újasszony rideg, szívtelen emberek közé került menyecskének. Otthagyták férje családját és önálló életet kezdtek élni. Ne­héz munkával összekuporgatott pénzecskéjüket betétkönyvbe helyezték eL Férje édesanyja követelte, térjenek haza, adják oda neki a betétkönyvet és azt közös szerzésre használják fel. A férje az édesanyja oldalára állt és pörre került a sor. Az egyedül maradt, kétségbe­esett fiatal anya kisbabáját ka­locsai ingecskébe öltöztette, hímzett pólyába takarta, a pántlikás pólyakötő alá odatette a sovány kis betétkönyvet, és úgy ment el a tárgyalásra. Mi­kor a tárgyalás megkezdődött, odalépett a bíró asztalához, le­tette elé a kis pólyásbabát éa elmondotta: Nem akar porolni. Itt van a baba is, a betétkönyv is. Ha elveszik tőle keservesen megszolgált pénzecskéjét, ve­gyék el tőle a kisbabát is. Mi­ből fogja ezt az apróságot ne- velgetni? ... Keservesen sírni kezdett. A bíró ránézett a cifra- pólyás kisbabára, a pólyapánt­lika alatt lapuló takarékkönyv­re, a zokogástól fuldokló me­nyecskére, aztán ítélkezett: •— Tied a kisbaba is, meg a betétkönyv is. Neveld csak fel szépen. Menj Isten hírével!,.. Ilus néni fel is nevelte, még­pedig nagyon szépen. A cifra- pólyás kisbaba most is itt él közöttünk. * Király Ilus néni már az első világháborút megelőzőleg ismert íróasszony volt. A két háború között szinte divatossá vált. Mű­vészi kvalitására jellemző, hogy Gábor Lajos festőművész, a ka­locsai népművészet lelkes pro­pagálója, könyvében már az 1930-as évek elején a legkivá­lóbb íróasszonyok közé sorolja. Ennek értékét mi sem bizonyít­ja jobban, mint az. hogy az itt felsoroltak a későbbi idők fo­lyamán majdnem teljes szám­ban a népművészet mesterei lettek. A Népművészeti és Háziipari Szövetkezet újjászervezése után Király Ilus néni a szövetkezet élenjáró íróasszonya lett. Mint ilyen, 1953. augusztus 20-án — az első tíz között az országban — elnyerte a Népművészet Mes­módjának minden lehetősége. Mint a Népművészeti és Há­ziipari Szövetkezet élenjáró író­asszonyának, egészen kivételes alkalma nyílt ennek a tehetsé­gének érvényesítésére. Hiszen a szövetkezet több, mint 900 féle cikket hozott forgalomba. Mivel itt már az alkalmazott népmű­tere címet. Lassankint országos vészetre került sor, gazdag fan­hírnévre tett szert. Számos di- táziájának szabadon engedésé­csérő oklevelet kapott, különbö­ző kultúrházak népművészeti tanácsadója és országos bíráló bizottságok tagja is lett. 1964-ben megkapta azt a dí­Kovács László: Király Ilus néni, ■ népművészet mestere. Jat is, amely csak a legkiválób­baknak jut osztályrészül: a Kis Jankó Bori országos népművé­szeti pályázaton első dijat nyert Az elmúlt nyáron, 80 éves korában helyezték örök nyuga­lomra Kalocsa temetőjében. Az általános nyelvhasználat a népművészeti hímzések előraj- zolóját íróasszonynak nevezi. Ez alatt olyan paraszfasszonyo- kat kell érteni, akik paraszti munkájuk mellett „kiírni” is szoktak. Persze leginkább ak­kor, ha egy kicsit ráértek. Ka­locsán és a szállásokon sokan tudtak írni. írtak maguknak, írtak rokonaiknak, és néha má­soknak is, csupán kedvtelésből. Voltak azonban vérbeli író- asszonyok is, akik sokat írtak. Még a paraszti munka rovására is. Akkor is, ha nem is igen értek rá, mert a pompás vise­letű parasztlányok és menyecs­kék folyton a nyakukra jártak. Ekkor már az írás jelentős ke­reseti forrássá vált Kalocsán, feltehetően 1840 kö­rül művészkedő parasztságunk már hímzést is alkalmazott dí­szítésre. Bus néni több, mint 60 éven keresztül, mint egyre híresebbé váló íróasszony, erő­teljesen kivette részét ebből a népművészeti munkából. Ki tudná összeszedni azt a száz és száz, talán ezer és ezer kiírott darabot, amely az ő kezenyo- mát viseli? De ki tudná ezekről pontosan megállapítani azt, hogy ezek valóban az 6 írásai? Hiszen a népművészet, a sajátos formavilágán belül, kölcsönös hatásokon alapuló kollektív művészet. Ha teljes mértékben össze is tudnánk állítani a ka­locsai hímzés motívumkincsét, amelyet biztosan gazdagított, színezési skáláját, amelyhez biz­tosan hozzáadott, térkitöltési formáit, ahol szintén voltak ki­találásai, akkor is csak azt mondhatnánk, hogy ezt és ezt használta Ilus néni a legszíve­sebben. Király Bus néni kétségtele­nül kiváló íróasszonyi képessé­ge abban nyilvánult meg, hogy 6 is, mint minden nagy író­asszony. kitünően ismerte, mondhatjuk a vérében volt a kalocsai népi hímzés forma- és színvilága és ezek alkalmazási vei, a kalocsai népművészet ta­laján állva, egyéni elképzeléseit is módjában volt megvalósítani. Érdekes, hogy az utóbbi idő­ben, mint a festők, címet is adott tervezéseinek. Egyik, jellegzetesen egyéni, erő­teljesen naturalista irány­zatot mutató kézimunkájá­nak, amelyet exportra ter­vezett, „Aratókoszorú” cí­met adta. Valóban, ez a munkája a régi paraszti világ júniusi búzatáblái­nak dűlővégeit juttatja eszünkbe, tarkálló virágai­val és szőkülő búzakalá­szaival. Íme, lehet mondanivalója a népi hímzésnek is! * Bus néninek szíve fáj­dalma volt, hogy családjá­ból senki sem fogja foly­tatná a művészetét. Érthe­tően, minden családtagja szerette a földet, és legin­kább a paraszti munkák érdekelték. Mintha megis­métlődött volna Gábor La­jos följegyzése Peak Pőre néniről, aki egy álom után, egyik napról a másikra csodálatos forma- és szín- gazdagsággal paraszti dí­szítőművész lett. Ez történt Mártával, az unokával Is. Elkezdett írni és máról hol­napra, öreganyja nagy-nagy örömére; népművészi örökébe lépett Hát kétségbe lehet-e vonni, hogy Kalocsa népe művészi te­hetséggel van megáldva?! Szin­te nap-nap után föl-fölbukkan egy-egy paraszti d iszitőművészi tehetség. Nem szabad engedni, hogy elkallódjanak, utat kell nyitni számukra! Pécsiné Ács Sarolta múzeumi gazgató Huszonöt évvel ezelőtt... (Az újvidéki fasiszta tö- meggyilkosság.) Vaskó Popa Szerh űpemlék Vttalan pusztaságban égnek tartott kéz, tenyerén lázadás. S ujja. sugárként világítanak. Ez szabadította meg egykor ősi napunkat, melyet hozzákötöttek kegyetlenül idegen lovak farkához. És ma feldúlja a titok-barlangot, melyet a sötétség ásott bele lelkem kő-szövetébe. Égnek tartott kéz ' úttalan pusztaságban szótlanul köszöntjük egymást s te mutatod nekem az Utat. Fordította: Bán Ervin, Vaskó Popa 1922-ben szüle­tett, az egyik legjelesebb élő jugoszláv költő, nevét hazánk­ban is jól ismerik. QYASZ Amikor a szív alábbhagy, fény-tagadni gyűlnek árnyak, árnyat fogni szemek zárnak. Kiszámoltak, elkészülnek. Mélye liallgat öblös fülnek, csendbarlangja nyílik szájnak: amikor a szív aiább hagy. Es a tetem mozdulatlan. Valami súly, ős-adósság merevfUi teljes hosszát. Kőkoponyát zárni néma két fül guggol gyűrt karéjba, csak a/ orr nő: tudni még egy földbe térő tisztességet. Mert ha vakon, ha szotalan, elszámolni csak sora van: előbb melyik szövet éje »üdüljön meg zöngicsélve, >nzatérön, végül vissza *vndt földet gazdagítva... Táfc orrlyukon majd a gázok átszűrt sora elszivárog — Még miinek Is nagy sora van, ha a.i ember már odavan. IfOjtos kínba süppedt testek egy lepedőn terítkeznek. Sziromp^tyek kézre szállva, bőm!adóiak kék-lilára, s'zederkömök ibolyásan nyílnak a gyász magosában. Halfaj Sarolta A köd fátyol mögül is... Nem a madarak röptét siratom, és nem az éjszakai város csendje biztat, kitalálni e pár sort. Könnyű lemosni a nap rám rakódott szennyét és az utcai port, a sár fröccsemését autókerekekről, De nem könnyű belepihenni az éjszakába, csak, mert eljött. Kedves-jó szavaid, s a szemed nevetese még a ködfátyöl mögül is az adott ma megint ragyogást. . 2 S alvó városom, és alvó te! ilyenkor térek vissza veled, vissza, magamhoz! Antalfy István nn Levetkeztek már a fák, a Vallató-domb tetején néhány varjú károg tar akácokon. Könnyezik, az ég, mintha sírna, kegyetlenül vág a november végi szél. Kutyakímélő idő, mondják, mert ilyenkor még az ebet is fedél alá hívja a tisz­tességes ember. Mint ahogy Bá­lint bácsi is, az éjjeliőr. Vasárnap reggel van, azaz már délelőtt. Az öreg ott kászá­lódik kis szobájában, alighogy megrakta a kályhát Vacak, a puli a sarokban piszmog egy csonttal, amit este kapott a raktárostól. Sonkacsont napokig lehet vele bajlódni. Most délig ráér, elébb tették le ugyanis a hivatalt, körüljárták a gazdasá­got, nincs-e valami baj. Byen- kor az éjjeli szolgálat megnyú­lik, átmegy nappalra is, ha va­sárnap van. Csendes a major, különösen ilyen rút időben. Kint a földön ugyan most is folyik a munka. Kicsit elkéstek a cukorrépával a közösben. Do­hog is Bálint bácsi: A nemjóját, lusták az emberek. Lennék csak én is ott köztük, majd megmu­tatnám! De nem lehet... öt éve, hogy eltört egyik lába, az­óta, csak arra jó a vén sánta, hogy a házat kerülje. Hogy sil- bakoljon ... Hát élet ez, élet az ilyen? Ráadásul párja is meghalt immár két éve. Senki mellette támaszték. Hétköznapokon a közkonyhára megy ételért, va­sárnap pedig kotyvaszt, nem is annyira magának, mint Vacak­nak. Ö maga meglenne száraz koszton is. Igen, a magányosság. Ha az eső nem zuhogna úgy, kimenne kicsit beszélgetni a répaszedőkhöz. Elázik a gúnya, úgyis kevés van belőle. Így hát marad és nekikészülődik az ebédkészítésnek. — Mi legyen a menázsi, Va­cak? — fordul a kutyához. Nem mintha választ várna, hanem hogy hangot halljon ebben a rideg kuckóban. Ha mást nem, a saját hangját. A csikókályhát már fellobbantotta, vígan duru­zsol benne a csutkatűz. Langy- meleg terjeng már. — Hát akkor lebbencsleves lesz, kutyám! — dörmög az eb felé. Lyukra teszi a bográcsot, bele zsírt, hagymát, paprikát. A rá­öntött víz olyat sistereg, hogy a puli is megriad a sarokban. Aztán a lábasban elnyugszik a készülő étel, majd lassan rotyo- gásba kezd. Krumpli és tészta kerül bele, meg pár darab apró szalonna. Az ételillat befűszerezi a szo­bát. Bálint bácsi szelni kezdi a kenyeret. Az esőtől alig látni ki az ablakon. Ahogy a menázsi végére ér­tek, akkor hajtott be bennünket a szükség. Tengelytörés, ahogy mondani szokták. Még jó, hogy emberközelben, legalább sgít- ség után nézhettünk. így ismer­tük meg Bálint bácsit. A zsíros lábas már a hellén, a polcon. Csak az ételszag átil- kodott. Vacak már félig leráy a a sonkabunkót, a velő utui iparkodott rajta. Ahogy beku szöntünk, Bálint bácsi a vaks ablak előtt ült és iparosho: méltó buzgalommal faragott égj deszkafélén. Még a köszönésre sem figyelt fel, csak szemével célozta, vizs­gálta a fadarabot, jobbra tette — balra vette, mint a puska irányzékára, úgy nézett rá. Az­tán vette az éles bicskát. Haj­szálvékony forgács perdült le a fáról. Percekig álltunk mögötte, mígnem észrevett. — Milyen? — kérdezte, ami­kor leparoláztunk. Nem magya­rázott semmit, nem tudakolt, csak annyit kérdett: — Milyen? — Szép — mondottuk. A félig kialakult kép valóban szép. Fészkéről felröppenő ma­dár vonalai bontakoztak ki, ma­dáré, amelyet talán vadász­kutya szimata zavart meg. Az első riadalom az arcán, az izom feszülése szárnyában, ez látszott már a képből. Még félig se kész pedig. Aztán visszavette Bálint bácsi és nézte Ismét szakértő szem­mel, ránk ügyet sem vetve. Bicskájával igazítva itt-ott, pi­ciny forgácsokkal lemetszve a fölösleget a fából. Nem mondhatjuk, hogy vala­mi barátságosan fogadott az öreg. Újólag belemerült a fara­gásba és csak hümmögve vála­szolt arra, hogy honnan telefo­nálhatnánk segítségért. Mivel azonban az eső változatlanul esett és a segítség csak órák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents