Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-22 / 19. szám

Munka és boldogság — AZ ELSŐ NAPON hétssás darabot teljesítettünk a kon­zervgyárban. Mondták a felnőt­tek, hogy az övék legalább más ­félszer annyi... Mi is képesek leszünk rá! — mondtuk ..; — Először 24 forintot keres­tünk, végül harminckettőt... — Milyen jó érzés volt. Pe­dig nem is kaptuk kézhez a pénzt, mert az osztály úgy ha­tározott, hogy az egészet egy­ben félretesszük. Másrészt viszont ezt hallom: — A felnőttek mindig azt mondják: nektek még jó, nem kell dolgoznotok, csak tanultok. Hol az igazság? — kérdezik. Az olvasottak, hallottak. ta­pasztaltak, példák és élmények tömegéből hogyan válassza ki a fiatal ember az igazat, ami­kor még csak készül az életre, még csak álmodozik arról, hogy milyen is lesz az, ha majd ő dolgozni fog és keres. TIZFNHóT-tizennyolc éves középiskolásokkal, a Kecskemé­ti Berkes Ferenc Kollégium diákjaival beszélgettem erről. Közgazdasági technikumi ta­nulók. Ez némiképp egyszerűsíti a dolgunkat. Ezek a fiatalok ugyanis már választottak pá­lyát. \ Az iskolai végbizonyít­vány alapján könyvelő, sta­tisztikus, felvásárló, bolti el­adó, továbbá gépíró lehet be­lőlük. Zárójelben: azért mondom, hogy „némiképp", mert egy ré­szük — nem is elhanyagolha­tóan kis hányaduk — már most más pályára kívánkozik. Egy­részt azért, mert nem sikerül mindenkivel megszerettetni az iskolában „a szakmát”. Az is­kola ugyan igyekszik megtenni annyit, amennyi a jelenlegi ok­tatási viszonyok között telik tőle. de az oktatásügy még nem tart ott, hogy kellőképpen tel­jesíthesse a pályaválasztás, és a pálya megszerettetésének kö­vetelményeit. (Az óvatos meg­fogalmazásba tessék beleérteni a tanműhelyek hiányától a ta­nárok túlzottan „oktatáscentri­kus” beállítottságáig és lekö­töttségéig valamennyi akadályt és hibát.) Másrészt pedig azért kívánkozik a tanulók egy része más oá!vára, mert a tizennégy évesek többnyire még túlságo­san gyerekek a pályaválasztás­hoz, Csak igen kevesen éreznek közülük elhivatottságot akkor, amikor középiskolába jelentkez­nek. Azt mondtam az Imént: egy­szerűsíti a dolgunkat, hogy ezek a fiatalok már választottak pá­lyát. Egyszersmind azonban bo­nyolítja is a témát. Mert ők az ágyban. Tántorgó léptek za­ja hallatszott, a dörömbölés megszűnt. — A keserves istenit. Micso­da állat! — szűrte fogai között a káromkodást Barát. Mintha csak az ő káromkodására felel­ne, odakint felhangzott az or­dítás: — Űgyis elkaplak, az anyád... — A dobogás elhal­kult s a hang lassan eltávolo­dott, míg teliesen elfoszlott az éjszaka csendjében. — Te Jóska! — Na, mi van? — kérdezte a férfi ingerülten, bár maga sem tudta, kire haragszik. — Te. nem kellett Volna mégis beengedni, vagy legalább a gye­rekeket áthozni? — Hallgass már. Üffyse tudsz rajtuk segíteni. Minden este nem alhatnak itt... Aludj. — De ő sem tudott aludni. A szomszédból még egyre hallat­szott a gyereksírás: Édes- anyáááám ... * í”1 sak nincs valami baj ezzel a lánnyal? — kérdezi Kissné a kanapén ülő tanár urat, aki családlátogatás­ra ment ki Masdiékhoz. __ — Sajnos, éppen azért jöttem. Nehezen mesv neki a tanúié“; órákon nem figyel, a leckéjét legtöbbször nem csinálja meg. Sok panasz van rá. most már nehezebben nyer- gelhetnek át más pályára, ha ez nem tetszenék. (Megint csak zárójelben kell elmondanom, hogy elvileg az érettségi után ők is jelentkez­hetnek bármelyik egyetemre vagy főiskolára. Gyakorlatilag azonban meglehetősen nehéz a dolga annak, aki nem akar megmaradni a közgazdasági pá­lyán. Mert a technikumi tan­anyagban a szaktárgyak többé- kevésbé „elszívják a levegőt” a közismereti tárgyak elől. A jelentkezőnek tehát pótolni kel­lene négy év gimnázium anya­gát, hogy megfelelhessen a fel­vételin. Nem könnyű!) De lássuk tovább: Az a tény, hogy már nincs, vagy kevésbé van meg a lehetőségük a válasz­tásra, nagyon súlyosan esik lat­ba, amikor azt vizsgáljuk, hogy nekik a munka öröm lesz-e, vagy csupán eszköze a boldogu­lásnak, szükséglet-», vagy pedig amolyan „muszáj”. A KOT.T.ÉGTUM tágas tár­salgójában mindegy negyvenen gyűltek össze erre a beszélge­tésre. Ügy is mondhatnám: próbára teszem őket. (Maid mindjárt meglátjuk, mire volt ez jó.) Fel­olvasok egy idézetet: „...a kommunista munka, a szó szűkebb és szorosabb értel­mében, ingyenes munka a tár­sadalom javára.... önkéntes munlza. diiazásra nem számító, díjazási feltétel nélküli mun­ka... az egészséges szervezet szükségleteként végzett mun­ka ..Lenin szavai — teszem hozzá. Ahogyan számítottam, néhány „hivatalos felszólalás" követke­zett. Bizonyára azt gondolták: ilyen bevezető után jót kell mondanunk. Elmondták tehát, amit tanultak, hallottak, olvas­tak itt, ott. Szép is, helyes is volt, de „papír ízű”. De hát lássuk csak, saját ta­pasztalataik még egyáltalán nincsenek? Ekkor hangzottak el a beve­zetőben idézett szavak a kon­zervgyári üzemi gyakorlatról. JÓ VOLNA teljes terjedel­mében bemutatni ezt a csak­nem kétórás beszélgetést. De annyi oktatási és szakmai vo­natkozású megjegyzés, javaslat is elhangzott ott — ez termé­szetes, hiszen legtöbbjüket ér­dekli leendő munkája, s egyéb­ként is, éppen azért gyűltünk ____/-----------------------------­— Én már nem is tudom, ta­nár bácsi, hogy mit csináljak vele. Annyit verem, hogy ma­gam is sokallom, de nem hasz­nál. — Ne verje, nincs annak semmi értelme. Nagy lány már, megérti ő, hogy tanulni kell. Próbáltam én is szép szóval, de egyelőre nem sikerült. Csak a vállát húzogatja. — Hát erre nevellek én, ezért gürcölök rátok, hogy ti csak a vállatokat rángassátok — tör ki Kissné s az ajtó mellett álló Magdára emeli a kezét, de hir­telen észbe kapva a tanárhoz fordul. — Lássa, nem bírok az ide­geimmel, csak az apjától tart, de hát az apja, az meg örökö­sen ... — s elharapja a mon­danivalót. Aztán meggondolja és elmondja, ami a szívét nyomja. — A férjem állandóan iszik, a munkából haza sem jön. Ha pedig mégis hazajön, már messziről hallom, hogy ré­szeg, hogy menekülni kell. Hányszor szaladtunk ide Bará- tékhoz a szomszédba egyszál ingben!... — Hangja elcsuklik, s a panasz fájdalmasan, halkan ömlik belőle. Az ajtó mellett Hítulva tör fel a sírás Magdi­ból. — De hát nem próbálkoztak valamivel... beszélni vele, vagy egybe, hogy erről beszéljünk —, hogy felesleges volna velük fárasztani az olvasót.' Szorít­kozzunk tehát témánkra. a munka és a boldogság kapcso­latára: — A felnőttek azt mondják: nekünk könnyű? Miért, talán a munka teher? Hiszen nekünk az ellenkezőjét tanítják! — for- tyan fel valaki hátul. — Az üzemi gyakorlaton mit látunk? Hogy sokan, ahol csak lehet, lógnak. — A szüleim panaszkodnak: dolgozni kell!... Csáki kell? Én bizony nem látom, hogy sok felnőttnek különösebb örö­me telne bele. — Mi öröm lehet az olyan munkában, amit például mi is csinálunk az irodai gyakorla­ton? Kimutatások, táblázatok, a végtelenségig. — Néha azt se tudja az em­ber, mire való amit rásóztak. Mert akik ott dolgoznak, igye­keznek kihasználni a „po+va munkaerőt” (a tanulókat). Én bizony nem találok benne sem­mi örömet. Kulimunka. ÉS MOST MEGSZÓLAL egy égőszemű, barna kislány. Érez­ni, hogy indulatos, de vissza­fogja a hangját: — Az édesapám a múltkor nagy halom munkát hozott ha­za. Három éiiel dolgozott. Egy torint 80 fillér után kutatott. Igazán nem azért, mintha saj­nálta volna betenni a kasszába azt az egynyolcvanat... A panaszkodók meghökken­nek. De azért akad még ellen­vetés: — Lehet. Én becsülöm is a lelkiismeretességet. Hanem egész életemben könyvelni, rubrikákat kitölteni, számoszlo­pokat összeadni?... Ki lehet bírni, de minek? Én azt hú- 6zem, érdekesebb pályát vá­lasztok. — Igazad van. Csak az ma­radjon meg, akinek kedve van hozzá. Mert amihez kedve van az embernek, abban örömét leli, ha valójában munlca is. Gondolj a barkácsolásra... KÖZBESZÓLOK, Az annak idején nagy feltűnést keltett Szolzsenyicin-könyvet, az Iván Gyenyiszovics egy napját em­lítem. Olvasták? Van benne egy döbbehetes részlet. Az éhező, fázó, az őröktől zaklatott és elvonókúrára vitetni — kérdezi tapintattal a tanár. — Nem lehet azzal ilyesmiről beszélni. Azt mondja, hogy nem élné túl a szégyent hogy őt el- vonóra vigyék. Mondtam már neki, hogy itthagyom, de meg­fenyegetett, hogy kiirt bennün­ket. Ez képes rá. Meg. hogy nem tudna nélkülünk élni és mért fáj nekem, ha ő iszik egy keveset Ügy, ahogy megva­gyunk az én fizetésemből, de- hát ez nem élet már így... — A hangja elcsuklik, de kimon­datlanul is igazat ad neki a tanár. — Azzal még nem próbálko­zott, hogv. hogy talán a válla­latnál szólni kellene. .Ök köte­lezhetnék elvonókúrára. — Nem hiszek én már sem­miben. Kétszer ott is berúgva jelent meg, de nem csináltak vele egyebet, csak levontak a fizetéséből.. — Talán mégis meg kellene próbálni — mondta a tanár el­menőben s gondolkozva lépett ki az egyre sűrűsödő éjszakába. * a várj csak. Szóval följelentettél, bemen­téi a vállalathoz. Ügy. már árulkodunk is, nem volt még elég, nem tanultál — b^ftentek fel a séroim“k Kiscből, amint részegen hazafelé tántorgott. A / emberszámba se vett rabokat elfogja az építkezésen a munka láza. Egy órával előbb még a melegre igyekezett áld csak te­hette, lógott, bújt, aki csak ki tudta kerülni a munkavezető éber figyelmét. S most egyszer- csak kezdett nőni a fal a ke­zük alatt. S minél erősebben dolgoztak, annál inkább nőtt, s minél gyorsabban nőtt, annál megszállottabban dolgoztak. Valósággal megejtette őket a munka varázsa. Amikor elér­kezett a „fájront” és letehették volna végre a targoncát meg a malteros kanalat, még akkor is alig akarták abbahagyni. Ma­radtak az utolsó pillanatig. Leg­alább a befejezetlen sort végig­rakták. Kockáztatva, hogy az őrök még meg is verik őket, ha lekésik a sorakozót. A könyv olvasói ennél a résznél talán hitetlenkedtek és a fejüket csóválták: micsoda erőltetett helyzet! Naiv írói fogás, kitalálás. Ilyen mun­kába igy belemerülni, még hozzá ilyen helyzetben?!... Ám aki csak egyszer is Örö­met talált a munkában, az el­hiszi, tudja, hogy Szolzsenyicin igazat irt. Igen, lehetséges az ilyen megszállott munkába révü­lés, még a legmostohább körül­mények között és ellenére is, amikor pedig nemcsak az em­ber .természetes” kényelmes­sége, hanem a józan ész is azt diktálná, hogy takarékoskodni kell a nagyon is szűkös erővel. Nem a több pénzért, kenyérért dolgozik, még csak nem is a di­cséretért. A tett, az alkotás öröméért. OTT. A KLUBSZOBÁBAN talán nem fejeztem ki magam ilyen választékosán, de a gye­rekek azért figyeltek. Aztán megint megszólalt valaki. — A könyvelésről beszéltünk, ugye? Hogy a könyvelés unal­mas munka... Én azt hiszem, hogy ahol az embernek felada­tai vannak, ahol problémákat kell megoldania, felelősséggel, ott nem unatkozik. — Az én apám 15 éve sta­tisztikus. ö miért tudja még ma is szíwel-lélekkel csinálni? — Mégis azt mondom: hiába jelent a munka, ugye, boldog­ságot, ha folyton csak ugyanazt teszi az ember, egyhangúvá vá­lik, unalmas lesz minden. Ettől fogva kétfelé ágazik a vita fonala. Az egyik irány: Mi az egy­hangúság? Egy lány tején ta­lálja a szöget: — Valamelyik „száraz” óra, mondjuk a számtan. Kevesen szeretik. De ha dolgozatíráskor, az óra vége felé végignéz az ember az arcokon, itt is, ott is mosolygó, elégedett tekinteteket lát. Erről tudni meg, hogy ki­nek sikerült a dolgozata. A másik kérdéscsoport: El­kerülhetetlen-e az egyhangú­ság? íme: — A munkája mellett min­denkinek van valami „hobby”- ja. Gyűjt, barkácsol, utazik, sportol... És persze, olvas, színházba, moziba jár stb. Mert ezek egyrészt felüdítik, másrészt pedig nem is mehet emberek közé az, aki mást se tud, csak annyit, hogy mint megy a köny­velés „efemeszéknél”,. 5 — Művelődni mindenkinek kötelessége. Mi pedig némi­képp kultűrmunkások is le­szünk falun, ahol minden ta­nult emberre fokozottabban szükség van, s ahol a földmű­vesszövetkezetek anyagilag is segíteni tudják a kultúrát. ÉRDEKLŐDŐK, őszinték ás okosak ezek a gyerekek. Nem állítom persze, hogy aki nem tudott közülük eddig jó szívvel gondolni a szakmájára, ezután majd rózsaszínben látja. De azt hiszem, hogy sikerült őket is meggyőznünk ott nekünk, töb­bieknek, hogyha nem is érez az ember épnen elhivatottságot valamely pályához, attól még boldogulhat — kettős értelem­ben is boldogulhat — rajta. Az ember nem csupán egyetlen pá­lyára született. A kivételes te­hetségektől eltekintve, a leg­többen jó néhány szakterületen megállhatjuk a helyünket, tel­jes értékű munkát végezhe­tünk. A Lenin megfogalmazta esz­ménytől persze még messze va­gyunk. De a munka — ennyit mindenki könnyen belát — a létfenntartás nélkülözhetetlen eszköze. Am szörnyű lenne az élet. ha csak enniti volna a munka. Ha nem volna életszükséglet olvan értelemben is, hogy nélkülöz­hetetlen az ember önbecsülése számára, hogy forrása a ..meg­teltem, ami tőlem telt” jó érzés­nek, s annak, hogv elmondhas­sa ki-ki önmagáról: nem éltem hiába. A BOLDOGSÁG kérdése az élet értelmének a kérdése. Ezek a fiatalok valameny- nyien szeretnének értelmesen élni. Ez pedig szilárd kiinduló­pont. Mester László járókelők nagy ívben elkerül­ték. Egyre jobban belelovalta magát a méregbe, s főleg az dühítette, hogy társai a kocs­mában már tudtak erről és rö­högtek rajta: Mi az koma. félsz az asszonytól? Majd most ránc­ba leszel szedve... — Följelentett a gané! — üvöltötte az utca csendjébe s mikor hazaért, lábbal belökte a kaput és elordította magát: — Hun vagy, te rohadt ca­fat? — A konyhaajtón szinte beesett, be sem csukta maga után. Megállt az asztal előtt irrtbolyogva és merőn, vérbe- forgó szemmel nézett az asz- szonyra. Az hátrahőkölve az iszonyattól, rémülten állt fel a székről. A csend súlvos kő­tömbként meredt közöttük. — Na ugve most hallgatsz, büdös ringyó. Pedig máma na­gyon is tudtad-járatni a pofá­dat odabent. De most szétver­lek — ugrott felé. Az asszony Ijedten kapta kariéit a feje fö­lé és lángra gyűlt szemekkel várta az ütést. Az elsőre fel- sikoltott, aztán csak tompán nyögött a részeg káromkodá­soktól kísért zuhogó sok alatt. Magdi és öccse a szobában sír­tak rémületükben. Később az utcáról emberek iött"k be. azok vették ki a doh^nq-ő emb°r ke­zéből a félholt asszonyt A ré­szeg kimerülve omlott le a konyhai heverőre és ruhástól elaludt. * agdi ütést várva rántotta vállai közé a fejét, mi­kor gondolataiból egy kéz érin­tése riasztotta, fel. Felnézett és kissé megkönnyebbülve látta, hogy a tanár néni áll mögötte. A következő pillanatban azon­ban eszébe jutott üres dolgozat­füzete, lehajtotta a fejét és hal­kan sírni kezdett. — Jól van no, kislányom! — nyugtatta meg vigasztaló han­gon a tanárnő, aki csak most döbbent rá hibájára: két címet kellett volna felírnom — gon­dolta magában. Szegény kis­lány. Hát persze. Hiszen nem­régiben halt meg az apja. Üze­mi baleset érte. Megint részeg volt. Hogy is nem jutott ez ne­kem előbb eszembe? ( Becsukta, majd felvette Mag­da füzetét. — Ne sírj no! — mondta halkan s egy darabig még ott állt a kislány mellett, majd lassan az asztalhoz ment. Letette a füzetet, órájára pil­lantott, majd az osztály felé fordult: — Felelősök szedjék össze a füzeteket — mondta határozott hangon s ebben a pillanatban felharsant az óra végét jelző csengetés ... Szalonra! György

Next

/
Thumbnails
Contents