Petőfi Népe, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 13. szám
Jegyzetek a téli tárlatról Tizenkilenc művész mintegy hatvan festménye és grafikája látható a Kecskeméti Katona József Múzeum téli tárlatán. Hiányzik ugyan egy-két név a várt résztvevők közül, a tárlat mégis jellemző csokrot válogat össze megyénk festőinek munkásságó bál. Kiegyensúlyozott, hangulatos. Ez a két jelző ötlik önkéntelenül eszünkbe végigjárván a három termet. Tizenkilenc művész: tizenki- : lene egyéniség. Sablonok alig kísértenek. Annál inkább a hagyományok. Csupa nemes hagyomány: a posztimpresszionizmus és a huszadik századi magyar festészet gazdag öröksége, témában, kompozíciób'an, színekben egyaránt. Ez lehet az oka, hogy az egyéni eszközökre való szembeszökő törekvés néhány kivételtől eltekintve a maga külön kitaposott ösvényét találta meg csupán. A kísérletező kedvet legalább annyira hiányoljuk, amennyire örülünk az egyensúlynak. (Bodor Miklóstól többet kellene látnunk, hogy eldönthessük, valóban különös-e különösség-keresése.) A kiállítás egy részét a megyei tanács házasságkötő termek díszítésére kiírt pályázatának képei alkotják. (A megyebelieken kívül itt két szolnoki alkotó, Chiovini Ferenc és Palics József is szerepel.) A három díjnyertes mű közül Palicz József táblaképe ragadta meg legsikeresebben, egyszersmind legegyszerűbben a legszebb emberi kapcsolatok képpé fogalmazását követelő témát. A bizánciasan arany háttér síkjában a karcsú, egymást figyelő-óvó szerelmespár alakja tiszta, komoly szeretethimnusz. B. Mikii Ferenc többet akart. A küzdelmek vállalását is belesűríteni a szerelmespár egymástakarásába. De elvétette a mértéket. A pár két bizonytalan, magányos emberré hasadt. Der- kovits hatása is nyilvánvaló. A pályamű elmarad B. Mikii többi képe mögött. Chiovini Ferenc egy téli lakodalmasmenetet ábrázoló festményéért kapott díjat. Kedélyes falusi életkép, megkapóan különös lilásszürke alaptónusa. Kár, hogy ellepi a robbanó jókedvet, amit joggal elvárnánk ettől a témától. Érthetetlen, miért nem került a díjazottak közé két anya és gyermeke-kompozíció, Noel Ö. Gábor és Palkó Józsefé. Különösen az előbbi szobrászian plasztikus, életörömet sugárzó, nagy vászna megragadó. Palkó Józsefé inkább kedves; széles ecsetvonások, meleg színek érzékeltetik a mennyegző-re készülődés izgalmát, derűjét. A tárlat egyéb témái természeti tájak, város- és falurészletek, csendéletek, egy-két alakos kompozíció. A művészek többnyire belefeledkeznek a formák és színek élvezetébe, hangulatot teremtenek. Kellemes hangulatot. Bozsó János két csendélete és Tyúkól című fénydús vászna sikerült legjobban az ilyen szándékú képekből (kisszállást tájai kedvetlenebbek), valamint Kun István friss, barbizoni ihletésű bajai szioetrészlete, Udvardi Gyula vastagkontúros városképe és csendélete. Külön kell szólni három festőről: B. Mikii Ferencről, Noel ö. Gáborról és Weintrager Adolfról. Az ő bemutatott munkáik képviselik leginkább az egyéni karaktert, túl a formai jegyeken abban is, hogy képeiket mindig gondolat, felajzott érzelem telíti. (Éber Sándorra, Goór Imrére is vonatkozik ez, kár hogy kettőjüktől mindössze három festmény szerepel a kiállításon.) B. Mikii finom és lírai. Halvány bontott színű akvarelljein magányos alakjai iránti szánalom tükröződik. Különösen szép a Reggel és a Magány. Ugyanezt vetíti egészen más eszközökkel a Temetőben című kép gyászoló parasztasszonya is. Noel határozott, erőteljes. Látványát kemény kézzel fogja össze. Módszerére talán legjobb példa az Alkony. Néhány mértani formába parancsolt szalmakazal csupán, tompa színek. Mégis feszült. A szalmatömbök szinte árasztják az egész nap elnyelt forróságot és a véghezvitt munka diadalérzetét. Weintrager sötét színeibe drámai erő tömörül. Az Elhagyott ház talán az egész kiállítás legjobb képe. A roskadó parasztviskóra bukó súlyos lombok, a burjánzó bozót: szuggesztív Ítélet eny letűnt életforma fölött. És részvét. Szinte illusztrációja lehetne Nagy László Zöld angyalának. Sa;nálafo*, hogy a kiállítás grafikai részének helyhiány miatt inkább csak afféle „töl- teléK’-szerep jutott. Önálló tárlatot kellene rendezni művészeink grafikáinak is. Goór Imre, Marostordai Anna, Palkó József metszetei azt bizonyítják, érdemes lenne. Szabó János Mint a hegyek... Távoli hangok... tán egy ismeretlen erdő mélyéről, vagy. szökőkutak zöldszínű csobogása. Retten a fáradt szív e szürkületben, s kutat, kutat, kutat, valamit, ami szép és jó volt, (mint hegytetőre vezető utak fenyőövezte szerpentinje), mit azóta semmise pótolt. 1. És te itt vagy mellettem, és úgy vagyunk, mint a hegyek széljárta ormáig ködbe veszve is megmaradnak útján magányos csillagoknak, s tudunk kitartani... Antalfy István órára. Kissnének majd minden délután sikerült valami okkal- móddal bejutni az urához. Könyveket hozott, keresztrejtvényt, sakkot, s mindig kedveskedett valami ritka csemegefélével. Narancsot, ringlit, apró ropogós perecet rakott az éjjeliszekrényére. Egy délután Kissnével eljött a fiuk is. Vonásról vonásra apja mása, csak élénk barna szeme volt olyan, mint az anyjáé. A fiú b*tor volt, szelíd és közvetlen. Soós ismét elcsodálkozott: Lehetséges, hogy az ilyen- féle emberednek ilyen gyerekük van? Hirtelen elszégyelte magát. Aniára gondolt, anyjára, aztán önmagára. — Te mi szeretnél lenni? — kérdezte beszélgetés közben a gyerektől. — Reoülő! Berepülő pilóta, olyan, aki először száll fel az új gépekkel. Kiss és Kissné egyszerre meredtek rá a gyerekre. — Hát ezt meg honnan szedted? — barátságtalankod ott az apja. — De Lajcsi, kisfiam, hogy is juthat ilyesmi az eszedbe? — De higgyétek el. Előbb mindig könyvelő szerettem volna lenni, mint apa. azután vasutas, de meggondoltam. Repülni szeretnék, csak nektek még elfelejtettem mondani. — Nagyon gyerek vagy még, kisfiam — mondta Kiss. — Verd ki a fejedből ezeket a szamárságokat! 3. Mikor magukra maradtak, Soós neki támadt Kissnek: — Miért nem engeded. hogy a fiad repüljön? — Én engedném, dehát ez képtelenség! — Micsoda képtelenség, az, hogy repülni akar? — Jobb kiverni a fejéből, az ilyesmi nem a mi fajtánknak való. — Mi nem való a fajtátoknak, és kinek nem való? Neked, vagy a fiadnak? De hisz ha én az apámra hallgatok, böllér lettem volna, vagy ná- dazó. ö egyre azt hajtogatta, hogy ilyesmi való nekünk, nem a gép. Cseléd volt, aztán alkalmi fuvaros, aztán elitta az eszét. Anyánk négyünket nevelt. Egyik néném szülésznő lett, a másik falusi fodrász, a bátyám paraszt maradt, én meg bolondultam a gépekért, hát szerelő lettem. Arról álmodoztam. hogy olyan masinákat csinálok, amelyek senkinek még csak eszébe se jutottak. Megtanultam a mesterségem, többet is megtanultam belőle mint a többiek. Gépkarbantartó lettem, brigádvezető az állomáson. Ma se tettem le róla, hogy azokat a masinákat én fogom megcsinálni. Lehet, hogy sohase lesz belőle semmi, de nem mondhatok le róluk. Lehet, hogy a fiad se fog sohase repülni, de nem nyirbálhatod le a szárnyait, mielőtt kipróbálta volna őket. ( Kiss sokáig nézte a plafont: — Én sohase értettem a gépekhez. Biciklizni tudok, de sohase mertem szétszedni a biciklimet, féltem, hogy nem tudom majd összerakni. A fiam pedig repülni akar. Nem furcsa ez? — Nem, ez így van jól. — Lehet, bizonyosan, de akiben nincs elég bátorság, az nem tehet róla. Te más vagy, bátrabb. vállalkozóbb. — Látod. Balázs! Ez a te bajod! Azt hiszed, hogy egyes- egyedül te vagy kétballábas, s ettől csak még jobban botladozol. Mondtam már, hogy apám elnyűtte anyánkat. Ügy éltek, mint a kutya, meg a macska. Paraszt bátyámat egy sofőrért hagyta ott az asszonya. Mióta fölszabadultam, a magam embere vagyok. Anyánkhoz olykor hazanézek, segítem Is, de olyan egyedül állok, mint a kisuljam. Senkim sincs. Pedig volna, akinek jó volnék, és mikor kérni kéne. úgy vagyok vele, mint te a motorral. Aztán mikor az ember olvanokat lát, mint ti vagytok, tudja, hogy \ „Él Kegyed, kit e fiú megdicsőített...” Szigligeti Ede és Katona József Katona József és Szigligeti Ede látszólag más vágányokon futó életsorsában az irodalom- történészek eddig a megkülönböztető, az eltérő vonásokat hangsúlyozták. Ám a figyelmes vizsgáló nagyívű pályájukon bőven talál lelki rokonságra, azonos magatartásra utaló mozzanatokat. A színházat mindketten „magyarokat képező intézetnek” tekintették, a nemzeti öntudatot ébresztették, a demokratikus erőket serkentették. Buzgalmukat, tehetségüket az „ugyarurünek”, a „jóvolteddigis”, a „bajunklehetbelőle” honfiak sorvasztották; lobogó fényüket a körülményekben megnyugvó tunyaság sápasztotta, fojtogatta. A percemberkék mocskolódásai- ban élő, a képmutatáshoz és a taktizásnak nevezett megalkuváshoz alkalmatlan Szigligeti korán fölismerte a nagy pályatárs múlhatatlan érdemeit. Tiszteletét a nagyközönség előtt mindmáig ismeretlen, Katona József édesanyjához 1845- ben írt, tudomásunk szerint edgyámoltalanság, ostobaság így élni, ahogy élek. Kiss felnyögött. Időnként még mindig erős fájdalmai voltak. 1— A doktor azt mondja, semmit sem tudhat előre, csúnya törés volt. Lehet, hogy sánta maradok. De ha lábra is állok, még sokáig kímélnem kell magam, hogy fogok munkába járni, hogy fogok kijárni az üzemegységekhez? Ha vennék egy olyan kis piros motort, tudod olyant, amihez nem kell csak KRESZ-vizsga, amivel olyan szép komótosan el lehetne kocogni, megtanítanál rá, hogy kell elvezetni? — Meg, Balázs, meg. — Ha te tanítgatnál, bizonyosan nem félnék tőle, tudom, hogy akkor soha le nem dobna. • Soós mindössze két hétig volt a kórházban, Kiss majd négy hétig. Akkor taxival vitte haza a felesége, mert a még mindig begöngyölt jobb lábát felhúzva, egy lábon, mankóval bicegett. Vasárnap délután elment hozzájuk Soós. Egy KRESZ-t vitt Kissnek. Mikor átadta, karikagyűrű villant meg az ujján. Aztán Lajcsinak is kezébe nyomott egy könyvet. A gyereknek még a lélegzete is elállt örömében: A repülés története volt. Vécsei József dig nyomtatásban nem publikált levele is tanúsítja. A fogalmazványt az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi. „Tisztelt Asszonyság! Kegyed fiának, „Bánk bán’* halhatatlan szerzőjének érdemei vem szállottak vele a sírba, mert mint lángész „minden homályon keresztültörő sugárokkal phőnix gyanánt repül fel hanu vaiból” említett költeménye, szellemi szárnyain, s mindnyájunknak csak az fáj, hogy legközelebbi diadala repkényeit a nemzeti színpadról csak sírjára tűzhetjük. De él Kegyed, kit e fiú megdicsőített, ellentétben azokkal, kik fényüket csak őseik érdemének bágyadt oisszsugará- ból nyerek. S én igen szerencsésnek érzem magamat, hogy az itteni közönség közrészvéte és lelkesedése gyümölcseit as ide zárt jegyzék szerint kegyednek és megboldogult szerző nővéréneic ezennel megküldhe- tem, kit kegyed szíves lesz anyai szeretete sugallatától követve egy részével megörvendeztetni. Nem a csekély öszveg, de azon közelösmerés, melly a korán hunyt költő érdemeit jelenleg koszonízza, enyhítse a kegyetek fájdalmát, s törölje le utána oly méltón folyó konyáikét; mert a kegyetek fia él a— Hír örök oszlopcsarnokában — ő halhatatlan ... őszinte jóakarója Szigligeti Ede’’ Megértéséhez tudnunk kell, hogy a vármegyei hivatalnokdilettánsok vezetése alól kiszabaduló Nemzeti Színház pompás lendülettel fejlődött a múlt század negyvenes éveiben. Hosz- szabb szünet után műsorra tűzték a -Bánk bánt Is. „Még egy pesti zsemle sem fért volna el a nézőtéren, noha ennél kisebbet aligha képzelhetni” — írták a „példás” bemutatóról. A „halottak országából visszatért óriási szellem” műve és sorsa a közfigyelem tárgyává vált. Az előadást négyszer ismételték meg! A sajtó unszolására, Nyári Pál haladó politikus javaslataira a színház igazgatósága „tett- leg intézkedett” és az 1845. november 29-én tartott előadás tiszta féljövedelmét az elszegé- nyült özvegy támogatására Kecskemétre küldte. A kísérőlevelet Szigligeti Ede, a Játékszíni Választmány tagja írta, a hivatali kötelezettségen túlmutató tisztelettel és rokonszenwel. Hella! Nándor
