Petőfi Népe, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-18 / 298. szám

/

\ öreg nyomdász megköJ szörülte a torkát, mélyet sóha't.t;, s beszélni kezdett. A .-n, ahol csupa fiatal, 14— ,) c- es diáivgyerek szorongott, Oiu.; a zsibongás. Az öreg csak nézett fel jegyzeteiből, ;n. .ükként a nagy létszámú na gatóság láttán, s akaratlanul is .elemelte a hangját. A mel.e ülő tanár biztatóan nézett reá, mintha azt mondaná a tekintetével: „Csak bátran! Nem kell félni ezektől a vad csikókéi. Most még feszengenék, de ha elkapják a beszéd fonalát...” Az öreg pedig magában ezt gondolta: Könnyű neked, öcsém, e naponta órákat bajlódsz velük. ismered még a gondolataikat is. De én hogy lássak beléjük? Ott van például az a nemtelen kis fitosorrú az első or ban, milyen flegma képpel bámul rám. Mintha azt mondaiá magában: „No, rajta csak apafejosz, vágd ki a rezet, aztán hagyj bennünket békén. Tán azt hiszed, hogy a kedvedért jöttünk ide ennyien? Ha lezavartad a sódert, utána csörögni fogunk. Az ám a klassz, nem úgy, mint a te unalmas hadovád!” Vagy az a borzas üstökű, amelyik éppen a füle- tövét vakarja és közben nagyokat ásít, mintha máris unná a dolgot.

„Jobb lett volna lemondani az egészet!” — villant át az öreg vendég agyán egy pillanatra, de aztán nem ért rá ilyesmin töprengeni. Beszélnie kellett, s ez magával ragadta, nem tudott mpsra figyelni többé. Szinte észre sem vette, hogy gondolatban megfiatalodott, egyidős lett ezekkel a gyerekekkel, s mintha társainak mesélne, könnyedén fűzte egymásba a szót.

Oont olyan korú voltam, mint ti most. A különbség csak az lehetett volna közöttünk, hogy én nyomdában dolgoztam. Nyomdászinas lettem, mert szerettem a könyveket, a betűket, és azt hittem, hogy ezzel teljesül is minden kívánságom. Nem sokat tévedtem. Megkedveltem a szakmát, habár elsőéves inasként többet , dolgoztam a főnök udvarán, meg szőlőjében, mint a szedő- teremben. De aztán megváltozott ez is. Az első világháború rengeteg embert szólított el családja, munkahelye mellől. Egymásután indultak a frontra a katonavonatok. A fiatalabb nyomdászsegédek után lassan az öregebbekre is sor került Nagy becsülete lett az inasoknak, önálló munkát kaptunk rövidesen, és dolgozhattunk a szakmában látástól vakulásig. Néha csak este tíz óra tájon vetődtem haza. Apám a fronton volt, két kisebb testvéremmel együtt Banyánk nevelt bennünket. Milyen boldog volt amikor az első keresetem, amit a túlmunkáért kaptam, hazaadtam. De nem is erről akartam én beszélni nektek. Most nem rólam van szó. Az én életemben nem volt semmi nevezetes. Ha csak az nem, hogy ez az egész, amit itt most elmesélek, lassan már mind történelem.

A tanár bólogatott, hogy úgy van, a lányok az első sorban még mindig fészkeüőd- tek, de a csendes pusmogás lassan elült

— Félig gyerek voltam még. Játszani szerettem volna, futkosni, labdát rúgni, dobálni, de erre nem jutott idő. Különösen, mikor megtudtuk, hogy apám elesett az olasz fronton. Pedig akkor már özönlöttek haza a frontkatonák. Hogy vártuk mi is haza apánkat! De csak egy papír jött helyette, hogy meghalt. Én lettem hát a család- fönttartó. Akkor már segéd voltam, a legfiatalabb segéd a nyomdában, de mégis önálló ember. Szinte roskadoztam a felelősség súlya alatt. Kint akkor már forrongott a világ. A nyomor, az elkeseredés a tetőfokára hágott. Nem volt élelem, ruhanemű. Koj-pakenyeret ettünk, nyúlós, ragacsos volt, szakajtóban hordtuk haza, de még tízért is sorba álltak az emberek. A nők papírkötényt hordtak, a cipőnk talpa is kéregpapírból volt, a háború, mint falánk tigris nyelt el embert és anyagot egyaránt. Egy reggelre az asszonyok, akik legtöbbet szenvedtek a háborús hiány miatt, beverték a kirakatokat és széthordták, amit ott találtak. A rendőrök puskatussal verték szét őket. A hazatért katonák a védelmükre kelDe akkor még reménykedtünk. A családtagok ebédet is vihettek be nekik. Vártuk a tárgyalást, amelyre minket, nyomdászokat is beidéztek tanúnak. Készültünk rá, hogy egy rossz szót sem mondunk, hisz nem is mondhatunk róla. Aztán a tárgyalás elmaradt, pedig közben elmúlt a tavasz is és jött a nyár. Egy este jajveszékelés, sítek. Délután néhány puskalövés is eldördült. Mi éppen rendre és nyugalomra intő plakátokat nyomtunk a jegyző úr kívánságára, amikor néhány fegyveres, karszalagos katona kíséretében egy soványarcú, bajuszos, drótkeretes szemüvegű fiatalember nyitott be a szedőterembe. Megállt a hátam mögött, nézte, hogyan dolgozom, aztán kis idő múlva megszólalt:

— Üjságot nem volna kedve csinálni?

Ránéztem csodálkozva, mire ő, mintha csipkelődni akarna, elmosolyodott:

— Mi az, csak nem fél az ilyen munkától?

Tudjátok, minden valamirevaló nyomdász álma az újság- csinálás. Én addig csak plakátokat, nyomtatványokat, meghívókat szedtem, de titokban mindég az újságkészítés járt az eszemben.

— Jöjjön csak! — hívott félre, és szép, kézzel írott szöveget tett elébem. — Mennyi időbe tellene ennek a kiszedése?

Alig lehetett két újságoldal az a szöveg, s én fogadkoztam, hogy még aznap végzek vele. Persze csak úgy, ha van engedélye, meg a főnök is kiadja a munkát.

— Azt csak bízza rám! — mondta, és már ment is az irodafülkébe.

TM ásnap megjelent az utcán a Proletár, ez volt a neve annak a kis újságnak, amit azután minden héten, később pedig naponta elkészítettünk, majd négy hónapon át. Az a fiatal elvtárs volt a szerkesztője. A nevét már ki is találtátok biztosan. Igen, ő volt az, a KISZ-szervezetetek névadója. Tanár ember volt különben, mint később megismertem. Latin és történelem szakos. Sosem fitogtatta a tudását, pedig jól képzett ember volt. Akkor már mi is hallgattuk az előadásait a munkásotthonban. Szónoknak is kiváló volt, magával tudta ragadni a hallgatóságát, s erre nagy szükség is volt abban az időben. Egyébként a szociális és kulturális ügyek intézője is ő volt. Folyton lótott, futott. Elhagyott és árván maradt gyermekek elhelyezése, élelmezése, az óvoda megnyitása ügyében szaladgált. Megszervezte az iskolások, munkásgyerekek nyaralását. Az utcán mindig kisérte valaki, vagy egy lakáskérelmező, vagy munkáért, segélyért könyörgő édesanya. Nem is tudom elképzelni, mikor juthatott ideje az újságírásra, biztosan éjszaka. Es micsoda cikkek voltak azok! Emlékszem, ml nyomdászok mé° kéziratban felolvastuk, azokon nevelődtünk. Szinte gyújtott az a paoír. Elhoztam néhányat azokból az újságokból, úgy őrzöm. mint a szemem világát. De nektek azért megmutatom maid. ha érdekéi benneteket.

A z öreg nyomdász végigné- zett a termen, a csendesen figyelő fiatalokon. Töprengett, mintha tétovázna, foly- tassa-e. Aztán mégis rászánta magát.

— Ami azután következett, arról nem szívesen beszélek. Nem vagyok gyönge szívű ember, de még ma Is elszorul a torkom, ha arra gondolok, ami azon az őszön és a rákövetkező hónapokban történt. A karácsony már a börtönben, vagv ahogy akkor hívták azt az épületet, a sárga házban érte őket,

koltozás verte fel a környéket. Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály bandája tört rá a városra. A rabok, a politikai elítéltek egy részét megölték, másrészét elhurcolták. Öt összekaszabolt testtel a szegényházba vitték, de orvost nem engedtek a közelébe .Elvérzett hamarosan. Ügy földelték el jeltelen sírban. Három év múlva az egyik börtönből szabadult elvtárs kutatta fel a temetőcsősz segítségévek Fejfát faragott neki és vörös szalagos csokrot rakott a sírra. Ez volt ráírva a fejfára: Mártír! Másnap a horthysta rendőrkopók összedíbolták ' a sírt és azt a derék jó elvtársat újra internálták.

— A múltkor kint sétáltam a temetőben. Ha öregszik az ember, nem idegenkedik a temető csendjétől. Mennyi ismerős, jóbarát nyugszik ott. A mártírok sírját is felkerestem, örültem a szép síremléknek. És annak is, hogy gondozzátok, nem feledkeztek el róla.

Az öreg nyomdász elhallgatott. A tanár várt egy kicsit, hátha folytatja még, aztán megköszönte az emlékezést, meg azt, hogy elfáradt ide a vendég, s berekesztette a gyűlést.

Az arcok ekkor már figyelmesek, a tekintetek elgondol- kozóak voltak. Páran közrefogták az előadót és érdeklődve nézegették, forgatták az elsárgult úiságlapokat, mások mesz- sziről figyelték, s úgy bámultak rá, mint valami történelmi tablóra.

¥¥ átül már zörögtek, dübö- rögtek a táncoslábúak, hordták, cipelték a padokat a sarokba, s a zenekar is hangolt. A vendég tétován ácsorgóit még egy keveset a terem egyik szögletében, megnézte a faliújságot, melyen a névadó ismert fényképe volt elhelyezve, az egyetlen kép, ami fennmaradt róla. Sovány, szemüveges fiatalembert ábrázolt, rövidre nyírt hajjal, komoly tekintettel, tanárosan. Az öreg rámcsoly- gott a képre, mintha üdvözölné, s búcsúzna tőle, aztán a kijárat felé indult.

Még sokáig dobolt fülében a tánczene idegesítő, furcsa ritmusa.

F. Tóth Pál

Bodóczky István: Fekete-fehér.

CrZifta iMáPtony históriája

HOGY manapság olyan kapósak a betyár- históriáfc. annalk egyes-egyedül az idő az oka. Pedig ahogyan nekem néhány évvel ezelőtt Baksay Györgyné, Kis Robota Juca elmesélte, hát bizony még azok a híres Bogarak se voltak mások, mint közönséges útonállók. Azaz, hogy útonállóknak netn is olyan közönségesek. A hír- hedett betyárok fél országot is rettegésben tartották, míg végül balladává váltak.

Hát persze, ahhoz, hogy a szegénylegény nagy hírre verődjék, nagy betyárrá kellett válnia. Nem sikerült az minden ágrólszakadtnak. Lám a halasi Czifra Mártonyból se lett ballada, csak bélyeges papiros a halasi irattárban, meg szabadsághős az édesanyja jóemlékezetében.

Ügy sodródott el. veszett bele Mártony a já- zovai határba, mint késő őszi éjbe a nyárfalevél.

Még a nagy rebellió előtt történt, 1844-ben, hogy Szentgyörgy napját be se várva, azzal búcsúzott el a Marci gyerek apjától, anyjától, szeretőjétől, hogy neki bizony szűk ez a halasi határ, nekivág a világnak, szerencsét próbálni. Azon a nyáron kaptak tőle egy levelet — valami zöldmező jegyzővel írathatta —, abban tudatta, hogy Szajányon szegődött el, bizonyos Mihályfy Pálhoz, jól megy sora, amit a szüléknek is kíván, a Maris meg ne ríjjon. mert ha esztendőre hazajön, olyan selyemkendőt hoz neki. amilyet Halason a bíró lánya se látott.

A SZÜLÉK aztán várták a Marcit, a Maris meg a kendőt. De Marci nem jött, nem is írt többet. Eltelt egy esztendő, kettő, három... Az öreg Czifra csak legyintett, ha a gyereket emlegették: Rossz pénz nem vész el... Maris elunta a kendőre való várakozást, hozzáment egy becsületes asztaloslegényhez. Aztán kitört a szabadság is. Annyi emberi vitt el, hogy egy- gyel több, vagy kevesebb, nem számítódott. Év ment év után. Csák egy valaki nem feledkezett meg Marciról, az édesanyja. Hogy megözvegyült, végre felmerészkedett a városházára az urak elé, instálta őket tisztességgel, keresnék meg a legkedvesebb szivemagzatját.

— Hát aztán, mikor tűnt el?

— Van annak már úgy tizenöt esztendeje.

— Merre keressük a semmirekelőt?

— Utoljára Szajányról küldött hirt, a lelkem.

Az urak levelet menesztettek Szt^jányra.

A választ mondja el a szajányi bélyeges papiros:

„ALULÍROTT ezennel bizonyítoiin, s ha kt- vántatand, hitem letételét is ajánlom, hogy bizonyos Czifra Mártonyt. ki helybéli Pénzes, igazánba Mihályfy Pál csikósnál bojtárképp tizenöt évekkel ezelőtt szolgált, gazdájának hazulról történt eltávozása alkalmával Jázován lólopás közben megfogták, s legott agyonverték. — Ezt annál is inkább hitelesen bizonyíthatom, minthogy az én tulajdon lovamon, mely a ménesben őrzésére bízva volt. ment éli mely lovamat később a tekintetes szolgabírói hivatalnál tulajdonossági jogom bebizonyítása után kaphattam csak meg.

Kelt Szajány, 1859. máj. 19.

Tanúként:

Bezdán Mihály ' Keszéa Istvány

bíró szajányi lakos

Németh Pál esküdt”

Legalól középen pedig Szajány község pecsétje. Semmi kétség, hiteles az írás. — No bizoúy. ezért kár volt levelezni. Már most ki mondja meg ezt az öreg Czifránénak? Mondja csaik meg bíró uram!

VAKARTA fejét a bíró. kinek ibsz jó ez az igazság, az anyjának bizonyosan pem. Mikor másnap a hívásra bekopogott hozbp. az öreg Czifráné. odatartotta elébe az írási:

— Hát aztán tud-e kend olvasni?

— Nem tudok én, ahhoz kérem.

— No. akkor majd csak én magpm mondom el, hogy mi áll a papíron. Az áll benne, hogy a Marci elesett még negyvennyolcban, merthogy beállt a Kossuth-hoz honvédnek, de ezzel most még nem tanácsos dicsekedni,

Nem is dicsekedett az öreg szüle, csak elsiratta a Marcit, olyan szívből, olyan igazán, ahogy az egy honvéd hősi halottnak kijár, ki a drága magyar hazáért meg a szabadságért ontotta ki vérét.

A SZAJÁNYRÖL küldött írás meg belekerült a halasi városi irattárba, hátán a bíró megjegyzésével: Tulajdon édesanyja úgy értesült. hogy Szenttamásnál esett el.

VORAK JÓZSEF