Petőfi Népe, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-18 / 298. szám
MM. december 18, vasárnap 5. oldal Tálfáji „fészek A tanyai reggel fagyos, acél- szürke fényei piros tetőcserepekre suhannak, friss ablak- szemekben nézegetik magukat, olajosán csillogó, csak az imént festett léckeretéken tükröződnek ... A megyeszékhely északi határán, a kecskeméti Törekvés Termelőszövetkezet majorközpontjától egy kőhajítás- nyira — új „honfoglalók” vesznek birtokukba rrtost, pár héttel az esztendő kapuzárása előtt tíz remekbeszabott családi fészket. Egy-egy lakásalapítás ma, szabad életünk harmadik évtizedének küszöbén, valljuk be, általában nemigen megy eseményszámba. Akkor, amikor évről évre bérpaloták, szövetkezeti, társas- és magánlakások tízezrei épülnek fel, ritkulnak az albérlők és szaporodnak a telekkönyvi bejegyzések ... A talfáji „kolónia” létrejötte azonban az otthont teremtésnek még ebben a monumentálisán szép „dömpingjében” is — külön szót érdemel. Hiszen valóságos regény — az emberi összefogásnak, az elvtársi segítőkészségnek és a vezetői szívósságnak izgalmas hősköltabb: mi késztette őket arra, hogy viaskodva a bürokráciával, utat törve a paragrafusok dzsungelében, mégis tető alá hozzák ezeket az annyiszor elparentált, már-már légvárnak hitt új otthonokat. Érv is, epizód is bőven van. S a kiindulópont: az ősztől tavaszelőig sárba, vízbe, hóba fulladó tanyavilág ... — Hogy miként éltek itt, s élnek még ma is számosán, azt csak az tudja, akinek közvetlen közelből, éveken keresztül nyílt alkalma ismerkedni a tanyák népével — kezdi. Kreol arcán a visszaemlékezés re- dőit lassan váltja fel beszélgetésünk során a célját ért ember derűje. — Errefelé a legfiatalabb épület életkora is közel jár a száz évhez; a vertfalú viskók —a betegség megannyi melegágya. A szövetkezetnek 1960. óta vagyok az elnöke: azóta érlelődött bennem és munkatársaimban a szándék, felszámolni a ma emberéhez méltatlan állapotot. A gyerekekkel együtt 700 lelket számol a tanyavilág. A gazdának, hazatérve nehéz, és nem éppen patikatisztaságú munkájából, jóformán tisztálkodási lehetősége sincs. Víz, villanyvilágítás: ismeretlen fogalmak, s a vályoglakásokba el 3-kor kell kelnie, hogy idejében a gépszínhez érjen. S ez a küzdelem az elemekkel — szinte egy napi munkával felér! Még embertelenebb az állat- tenyésztő dolga, aki jó ha este hétre hazatér, s már kevéssel éjfél után gyújtja is a petrót: kezdődik számára az új munkanap. Közülük a legközeleb- binek — másfél kilométerre van a tanyája a központtól. Ahogyan erősödött a közös, úgy gyarapodott a tagok jövedelme is. Az egyéni gazdálkodás „forgója” — lovat venni, vagy földbe fektetni a forintot — ma már nem járható út. A legkézenfekvőbb lehetőségnek* tűnt —, s egyben menekülést is jelentett a pusztáról: — házat venni a városban. így is tettek. Régebben a családtagokkal együtt öten-hatan dolgoztak a közösben. A városlakó gyermekeit azonban már felszippantotta az ipar, a gyár. A családfő még kijárogat dolgozni, de a család adta munkaerő az egyötödére, hatodára csökkent. Harcban az emberért A jószándék megvolt hát, s a terv is kezdett kialakulni a tsz-vezetőkben. A múlt év tavaszán végre tettre szánták magukat. Az első „közvéle«J .. • »-ír Ar Wm ' • wm * íé ' * 1 teménye — a „sztori”: amíg és ahogyan ezek a szövetkezeti gazdák házhoz jutottak. Puszták népe Szmolenszki Lászlót, a Törekvés elnökét „meséltetem”. Mondja el, mint a leghivatotsem is jutnak soha ... Ez a helyzet kihat a munka- körülményekre is. Nyáron még csak elkerékpározgat valahogyan a dűlőutakon a gazda. A téli félévben azonban — amikor a feneketlen sár, meg a kegyetlen hófúvás az úr — a traktorosnak például hajnalban ménykutatás” eredménye: harminc jelentkező volt. Ennyien kívántak megfelelő anyagiak birtokában, szakítani a tanyai életformával. De bizony acsüg- gedés, a maradi szemlélet csakhamar az egyharmadára apasztotta ezt a létszámot. Az elnök mégsem vált kedalkalomból Hitler azt mondta neki, „mindenki felelős azért, hogy megsemmisítse a saját testét, nehogy bármi maradjon utána, amiről felismerhetnék”. Április 27-e éjszakáján a birodalmi kancelláriára erős ágyútüzet zúdítottak. „A nehéz ágyúlövedékek robbanása és az összeomló épületek robaja közvetlenül az óvóhely fölött, mindenkiből olyan idegességet váltott ki, hogy néhol az ajtókon keresztül zokogást lehetett hallani.” Április 27-én tűnt el az óvóhelyről Borman barátja, Vöge- lein SS Obergruppführer, Himmler képviselője Hitler főhadiszállásán, aki Éva Braun nővérének a férje volt. Hitler megparancsolta, hogy kutassák fel és tartóztassák le Vögeleint. Berlini lakásán fogták el. Már polgári ruhába öltözött és menekülésre készülődött. Vögelien megkérte sógornőjét, hogy emeljen szót érdekében, de semmi sem segített rajta. Hitler rendelkezése értelmében az SS-ek a birodalmi kancellária kertjében agyonlőtték. Április 28-án éjszaka folytatódott és még nagyobb erővel zúdult az ágyútűz a birodalmi kancelláriára. ,,A lent tartózkodóknak feltűnt á becsapódások pontossága — mondotta Reitsch. — Úgy tűnt, mintha minden lövedék ugyanarra a helyre hullana, mint az előző, s a találatok középpontja a birodalmi kancellária volt. Minden pillanatban behatolhattak az oroszok és a führernél ösz- szegyűlt a második öngyilkos- sági tanácskozás.” Hűségeskük. beszédek és fogadkozások, hogy öngyilkossággal vetnek véget az életüknek. Végezetül — beszélte el Reitsch — „kimondták, hogy az SS-nek parancsot adnak, biztosítsák, hogy ne találjanak belőlük semmiféle maradványokat”. Április 28-án a külföldi rádiók adásából megtudták az óvóhelyen, hogy Himmler Svédországon keresztül különbéke megkötését javasolta az angol és amerikai hatóságoknak. Himmler, az SS vezére, a birodalom protektora — áruló. „Az összes férfiak és nők sírtak és kiabáltak a dühtől, a félelemtől és kétségbeeséstől” — beszélte el Reitsch, — „mindnyájan egyetlen eszelős görcsben kavarogtak”. Mindazokat, akikre itt Hitlerrel együtt az elkerülhetetlen pusztulás várt, vad hisztéria fogta el és a gyűlölet az ebből kisiklott Himmler iránt. Hitler — tanúsítja Reitsch — „tombolt, akár egy őrült. Arca kivörösödött és teljesen elváltozott. Aztán teljes apátiába zuhant.” Röviddel ezután az óvóhelyre megérkezett a hír, hogy a szovjet csapatok a Potsdamer Platzig nyomultak előre és előkészítik az állásokat a birodalmi kancellária elleni rohamra. Hitler parancsot adott a sebesült Greimnek és Reitschnek, hogy térjenek vissza Rechlinbe és haladéktalanul irányítsák ide, Berlinbe az összes megmaradt repülőgépet, hogy szétverjék az oroszok állásait. „A légierő segítségével ideér Wenck”, — újra Wencket emlegette. Greim második feladata a következő volt: keresse meg és tartóztassa le Himmlert. Nem szabad megengedni, hogy életben maradjon, elkerülje a bosz- szút és ő legyen a führer örököse. A bosszú érzése még alkalmas volt arra, hogy Hitlert felriassza. Bármennyire ecsetelte Greim és Reisch e feladat reménytelenségét, Hitler ragaszkodott hozzá. Az utolsó repülőgéppel a „Prado”-val repültek el, nehéz utat tettek meg, ami csak arra volt jó, hogy a saját szemükkel győződjenek meg a német haderő teljes összeomlásáról. (Folytatása következik) vevesztetté. Megkezdődött a harc szándékaik valóra váltásáért. Tanács, OTP, ÁFTH —paragrafusok, huza-vona — kisajátítás, térképezés, tervezés... Elvben csakhamar valamennyi fórum igent mondott, de „papír” még mindig nem volt a kezükben. Most egy éve már az összes építőanyag a tetthelyen volt, de, az „ámen” még váratott magára. A tényleges kezdésre csak idén májusban kerülhetett sor, amikor a városi tanács építőrészlege munkához látott. Már tető alatt voltak a házak, s ekkor jött a felsőbb „ukáz”: le kell bontani őket. Újabb kálváriajárás, magyarázkodás, érvelés kellett, hogy az otthonra áhitozók dicséretesen szép vágya mégiscsak testet ölthessen. „ Megszállottak“ — Engem már fantasztának tartottak azért, hogy ilyen kitartóan ragaszkodtam az elképzeléshez, még inkább, hogy bíztam is a sikerben — mosolyog Szmolenszki. — A gazdák is, de a „fejesek” is. Nekünk, megszállottaknak lett igazunk, Érdemes volt kilincselni, talpalni, győzködni le-föl, jobbra- balra. Pillanatnyilag ugyancsak néhányak, de végső soron mégiscsak a közös jobblótéért Hiszen az előre mutató folyamat megindult: tűnnek a tanyák, növekszik, fejlődik, épül az új. — El tudod képzelni — fordul felém, felgyűlő tekintetted —, mit jelent az, hogy ezek az emberek korszerű, közművesített otthont mondhatnak a magukénak? A vizet a majorközpontból kapják, s a meleget cserép-, de nem egy otthonban olaj kályha ontja. Száz- húszezer forint — két szoba, összkomfort: — sorsforduló ez Talfáján! Boldog* emberek Az új háztulajdonosok.. Van köztük állatgondozó, traktoros, kovács, brigádvezető... Csapó Lászlóval, Kecskemét legboldogabb értékkönyvelőjével — az új háztulajdonosok egyikévéi — indulunk el, szemrevételezni a „villanegyedet”. Még sár, hulladék fogad a környéken, de a tavasz első szele söpri majd ezt is. A lényeg egyelőre, hogy Ludá- nyiék — de, mint később hallottam, másik két család is — karácsony előtt már birtokba veszik az új otthonukat. Imitt-amott a parkettázók végzik az utolsó simításokat, de az üres szobákban már duruzsolnak a kályhák. A barátságos enyheség, az átható festékszag, a rendre helyükre illeszkedő ablakszárnyak —, mindez egyetlen szóra rímel: otthoni. ... Puha, hamvaskék takaróként hull a talfáji határra az alkony. Sokfelé honol még a sötét, mégis gyullad már a fény. Nemcsak a korszerű, impozáns tanyaközpontban, de szerte a .tudatban is. És nem csupán itt, hiszen a városkörnyéki tsz-ek gazdái közül mind többen tekintenek már egészséges, ébredő kíváncsisággal a Törekvés felé. Ami itt sikerült, miért ne valósulhatna meg náluk is? A muszájszülte városi ba igyekvés — úgy hisszük lassuló folyamatnak bizonyul. Hogy mikor fordul végleg a visszájára: ez talán nem is sokára válaszra lelő kérdés. A tanyavilágból kinőtt házsorok minden esetre csalogatnak, biztatnak, reményt és szándékot ébresztenék. S ahol ilyen szívós, töretlen az akarat, ott nem várathat magára sokáig a nap, amikor a homokból a tájba szökkennek majd a talfáji ,,h'z ház” piroscserepes ikertestvérei! Jóba Tibor A telefonszám (27-13) tárcsázása után derűs asszony hang jelentkezik a vonal túlsó végén: „Itt Anyatejgyűjtő Állomás. Kelemen Lás zí óné vagyok, az állomás vezetője.” Tíz perc múlva itt ülök a kecskeméti Jókai u. 10. szám alatti ház udvarának a sarkában megbúvó intézmény aprócska irodájában. Az állomás többi közt olyan esetekben juttat anyatejet újszülötteknek, ha az anya meghalt, vagy nem tudja megfelelően táplálni gyermekét, vagy a csecsemő koraszülött, s az édesanyjának nincs elég teje stb. Dr. Kúthy István városi főorvos szervezésével hat és fél évvel ezelőtt rendeztette be a városi tanács vb a Bem utcában az állomást, 1963. őszén, onnan költöztették jelenlegi helyére. Hogy mennyire szükség van rá, két esztendő adatai bizonyítják. Négy éve 308, tavaly viszont már 496 csecsemő kapott — átlag három hónapon át — összesen 2500, illetve 5740 liter anyatejet — teljesen ingyen, SZTK-kiutalásra. Ezenkívül a megyei kórház az utóbbi időben 3, a csecsemőotthon pedig egy-két literrel visz el naponta. Ahogy beszerzik az éltető tejet, e munkát dicséretes szervezéssel és rendkívüli körültekintéssel végzik. A kórház szü- iőosztályáról egy védőnő tájékoztatja az állomást, hogy melyik anyának van a gyermeke táplálásához szükségesnél több, azaz felesleges teje. Az ilyen anyákat felkérik a segítségadásra, s ha megvan a szándék (sohasem hiányzik), sokrétű orvosi vizsgálatnak és később is állandó ellenőrzésnek vetik alá őket. Az állomásra tehát — megfelelő pénzbeli ellenszolgáltatásért — egészséges anyától származó tej kerül, de még így is forralással sterilizálják, majd hűtőszekrényben tárolják. Nem kötelező szabály, de Kelemen Lászlómé arra is ügyel, hogy egy-egy csecsemő általában ugyanannak az anyának a tejéhez jusson. S a társadalmunk minden rétegéből való pótédesanyák száma egyre sokasodik: 1962-től az elmúlt évig 281-ről 353-ra nőtt, s az idén is növekedett. Kétségtelenül hálával gondolnak rájuk a csecsemőjükért aggódó szülők (de mi is. mindannyian) amikor tárcsázzák ezt a fontos és kedves teflon számot. Tarján István