Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
Kézfogások — Apám kezet is fogott Leninnel! — büszkélkedett egyszer barátom, és most faggatom az öreget, de csak szabódik egyre, látom. — Az úgy volt, hogy csak hallottam a katonákhoz beszélt éppen —■ sosem felejtem — szállt a hangja és visszhangzott a Vörös téren. Közrefogtuk aztán, és zúgott a lelkesült kiáltás szerte — s akkor Lenin két kezét fölénk egymást kulcsolva fölemelte. — Zsongott ott vagy tízezer ember, ''ha nem több annál, számozatlan, majd összeroppant az a gyűrű, mit köré fontunk — kart a karban. Mégis igazi kézfogás volt... tízezrünkkel ott gondolatban kezet szorított Lenin akkor — s folyt a könnyem, mit is tagadjam. — És még hány ilyen kézfogás volt, hidd el fiam, egy sem hazugság, míg a világon millióan velem együtt esküvel mondják: — Az a kézfogás őriz minket és az a hang, a Lenin hangja, mely bennünk él, jobban mint máskor s visszhangozva szárnyal magasba. F. Tóth Pál S917. NOVEMBER 7. (Szőnyi Gyula rajza.) MÁR NEM JÓSLAT Tántorgó Föld, még megalkot az ember a maga képére és hasonlatosságára, s megszelídül, akár az istenek. És hiába már az erőszakos idő hatalma, évszakok lezúgó áradása, itt napról napra fiatalabbak a halálnál fiaink: most lépnek ki a fényre. S mind, akiket táguló világunk szom ja elragadott, a birtoklás igézetével a szánkban átkarolhatjuk égy öleléssel! Ö mohó kezek szentsége, elmék bizonyossága! Az igazság kitárt ajtóink előtt áll. Figyeljetek az utolsó eselvetésre: ne szűnjön lüktetve lobogni a szív, ahol a legtömörebb sötét poffeszkedik, átsütve bőrét, mint a csillagolt. Neményi László Egyszerű csodák előtt Vézna giliszták sóvárogtak a napba a dombok térdre rogytak arccal fordult keletnek minden hegyóriás a tábla szélén autók tutultak kérődzőit még a délelőttön a nappal a vállamra tollászkodni ült meg egy messziről jövő kiáltás és kifésültem a mezők füvéből minden játékos gyermekláncfüvet Tudjátok van ez néha így amikor egy csudátlan csuda folytán minden megáll egy pillanatra még a dühünk is csitultan hökken s mire az ember észreveszi magát ott térdel a térdre rogyott dombok előtt társként a vézna gilisztákkal autókkal és hegvóriással s önfeledten cirógatja a füvet s közben észre sem veszi hogy ívben hajló tarkóját asszonykéz-meleggel babusgatja a nap j Becsey Tóth György Falusi ballada Megint pityókás Mihály gazdal ma utcahosszat énekel — párját hiába szólogatja: dacol az asszony. Nem felel. Hátraszegett, sápadt nyakáig csókkal, marokkal ■érjen el? Nem szólal az. No, majd elválik... dacol az asszony. Nem felel. A test, a konyha egy latyakban, vdnnyog a feldőlt vas ve der... — Szomszéd, ide, ha istened van! Dacol az asszony. Nem felel. Raffai Sarolta Fájt már a P ultz Balázs felkelt. Mászkált az eresz alatt, majd kiment az utcára, s a kaput csendesen becsukta. A csillagok, mintegy helyben vergődő aranymadarak vibráltak az égen és a Hold félkaréja sunnyogva nézett, mintha kacsingatna, vagy álmosan pislogna, s kérdezgetné Balázst: „Öcsémuram. kit keres kigyel- med az utcán?” Váltogatva, hol az egyik, hol a másik tenyerét tette jobbfelől ábrázatára. Az a nyavalyás fog nem hagyta nyugton, annyira fájt! Az ördög vinné el! A nyelve hasogatott, foga többször, de ilyen veszettül még soha... Legalább akadna otthon egy kis itóka! De míg volt néhány liter, mindig jött valaki — és kínálni kellett. Sára néni, a felesége, akinek az idő fehérre festette a haját, zsörtölődött is a pitarban: — Meglátod, ha nem lesz pájinkád, nem- lesz vendég... — Nem a fészkes fenét. — legyintett ilyenkor az öreg Pultz. Különösen Csekmő Gábor szokott oda. amíg italt érzett... Már korán reggel megzörgette a kaput. — Biztos Csekmő komád van itt már megint, — hallom, zörget. — Azt hittem, még alszol édes komám. — kiáltotta, mikor meglátta Balázs ábrázatát az eresz alatt. — Egészségedre az éjszakai nyugodalmat. — köszönt, és mint alki ismeri már a járást, tartott a pitar felé. Belépett. Rögvest közölte óhaját: most bizony jól esne egy kis pájinka! Sára néninek lett igaza. Azóta ha arra vetődik is. csak a kerítésen köszön be: — Jónapot komaasszony.:: Sára néni nem szól, legyint, mintha mondaná: „Eregyj a fenébe... Ugye. nem jössz be, mert elfogyott.” De jó volna most abból a jó-» fajta kisüstiből féldecit, vagy ha tetszik, egy decit szájban tartani. Hadd zsibbadjon az a nyomorult fog... Elfáradt a mászkálásban. újra lefeküdt, de a fog nem hagyta pihenni. Nyögött, nyöször- gött. Sára néni hiába kérdezgette: „Mi bajod Balázs?” — hümmögött, nem szólt. Hogy szólhatott volna, hiszen a nyelve a fogán volt... Mondhatják hogy akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét! — nem ér az semmit. Sára néni sőt. korpát melegített, az sem használt. .. Legalább az a Pété: nyitna korábban. Olyan hosszúnak tűnt az éjszaka, mintha ö’ nőtt volna egybe.., Nem bírta tovább a fekvést, újra felöltözött — csendesen hagyta el az udvart, pihenjen a felesége, reggel hozzák az unokákat, egész nap lesz kivel bajlódnia. Odaért a Földművesszövetkezet kocsmájához. Ügy tűnt, mintha nyitva volna az ajtó. De keresztvas is volt rajta, s azon irgalmatlan nagy lakat. Nem lehet bemenni! dehogy lehet... Fene ette volna meg. még mindig nincs itt. Letelepedett a lépcsőre. Várt, mint valamikor Kollár bácsi, a harangozó. Annak is fájt a foga, gondolta, elmegy a templomhoz. hátha megszűnik a tömjénszagtól... De lám, már halllk a kopogás, köhécselés. Talpraugrott. Mintha cseppet szűnt volna most a fájás... de a következő pillanatban belanyilallott. majdnem elsivalkodta magát... — Adj isten Balázs bátyám — köszönt a kocsmáros. — Istenfáját, jöthettél volna korábban —, tenyerét száján tartotta, mert mikor levegőt szívott, úgy érezte, tőrt szúrnak a nyelvébe. — Hamar ad jöcsém egy kis pájinkát erre a kutya fogfájásra. P éter sietett ajtót nyitni, levette a lakatot, a keresztvas csörömpölve pottyant a lépcsőre. Nem engedte a koesmárost előre, berontott, mintha zavarnák: „Hamar egy féldecit a javából!” Felhajtotta, pár percig fogán akarta tartani, de mintha a gyomra leszívta volna, eltűnt az ital. Kérte a másikat, az is legurult, mint a golyó. Szorgalmasan öntögette újra és újra. Péter figyelte, nézte az öreg ádámcsutkáját, ami jóformán meg se mozdult. „Hogy a jó fenében lehet ez? — gondolta, Balázs bátyámnak meg se moccan”. A hatodik féldecinél mintha tényleg szűnt volna a fogfájás, de beömtötte a hetediket is, már azzal az elhatározással, ha törik, ha szakad fogán tartja. Benne volt a szájában, de valamit mondani akart, s az ital most is lecsúszott. — Hanem öcsém , mintha olajos volna ez a pájinka. — Nem olajos. Balázs bátyám, jófajta. Nyolc féldeci pálinka után támolyogva kilépett a kocsmából. vagyis kilépett volna, de kibukott. Elfelejtette — három lépcsőt kell lefelé mennie. Ki a fenének jutna eszébe ilyen állapotban, hogy lépcső van és hány. Érezte, valaki a hóna alá nyúl. Csekmő pábor volt... Balázs azt hitte, verekedni akar, sebtében képen törülte, hogy szikrázott a szeme. Csekmőben is^ volt már jópsfcán. Csóka Zsi- gáéknál öblögette a torkát, mert valami baj van a gégéjével, viszket — mondta — mintha macska kaparná, és azon csak a pálinka segít. Az egyik kisüstitől, a másiík gyári pálinkától lett részeg. Osztogatták egymásnak ököllel, tenyérrel. — Az anyád keserűit.. — Még azt mondod, az anyám ezét, azát? Mikor Csekmő ráhuppant Balázsra, azt hitjte kijön belőle a kisüsti. G alambos Zsófi néni, a szemtanú rohant Sára néném- hez: — Menjék már lelkem, az a két bolond verekszik a kocsma előtt, ott henteregnek az árokban. — Ijnye — kiáltotta el magát Sára néni és rohant, mintha nem is 65, hanem 30 esztendős lenne. Pillanatok múlva ott termett az árok szélén, ahol még mindig hempérgett a két ember. Csekmő, ahogy megpillantotta a felettük álló Sárát, felugrott. s elszaladt. Sára előbb csak nézett. Jsét kezét csípőre téve, aztán megszólalt: 'n még tutujgattr 1 egésb éjszaka... és : keresi kend az árokban a mu r kaegységet?.. J Kam.jén Istrfcr-É1
