Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-23 / 251. szám
Költővendégünk: Leonyid Martinov Mielőtt hazánkba érkezett, odahaza állami, a Gorkijról elnevezett irodalmi díjjal tüntették ki a robbanékony, lángoló, hatalmas indulatokkal vívódó Leonyid Martino- vot, szabadságra, nagy tettekre és helytállásra született embert. Jellegzetes típusa a lírai költőnek, egyszersmind az orosz poétának. v A világot lebíró, a természetet és önmagát legyőző emberi karakter költője Martinov — nincs semmi, ami távolabb állna tőle, mint a tespedés. a tétlen nyugalom, a dolgok helyzetével megalkuvó kispolgári szemlélődés. Nem tudja elviselni a véglegességet. a változatlanságot. a jelenségek eleve megszabott hierarchikus rendiét. Valami nagy, szer- tesugárzó, magasba röpítő költőiség. magával sodró művészi lendület él ebben az örökké forrongó poétában — az élet maradéktalan megélésének ellemi forrósága. „Földet rázó. s új földet teremtő” alkotó ember, ő, méltó szülötte és költő-reprezentánsa a század nagy győzelmének. a világ addigi rendjét sarkaiból kifordító Októbernek. Martinov áradó személyisége talán azért is él. lüktet annyira bennünk, mert szenvedélyének intenzitásában, forradalmi Ságéban a szovjet életforma lényegét érezzük, mert annyira azonosulni tud mindazzal, amit a lenini eszmék a szovjet emberek világában megvalósítottak. Kevés olyan költő van. aki szemünkben any- nyira kristálytisztán meg tudná testesíteni a forradalmár lírikus ideálját, mint Leonyid Martinov. S nyilván e2 á világot változtatni akaró elszánás közelíti a költőt a magyar lírához is. Martinovban ugyanis a hét évszázados magyar költészet egyik legjobb ismerőjét és barátját is tisztelhetjük. Petőfi. Ady. József Attila egész sereg átültetése fűződik nevéhez, s ugyancsak az ő műfordítói diadala a Csongor és Tünde, újabban pedig Az ember tragédiája orosz nyelvű megszólaltatása. A szárnyaló akarat. a népe világában harmóniáját meglelő öntudat rokonítja a magyar költészettel Leonyid Martinovot, a Magyar szavak című vers velünk egy testvér költőjét: költemenyénk mesteri „Van A magyarban egy ily szó, Csillag, Nem fordítja azt le senki: Értelme fönséges, izzó — „Csillag” — ott is azt jelenti. S bár fordítja menten mind a tolmács, A csillag, ez a magyar szó. Marad, mi volt, sohasem más. Mint az a szó is, hogy Duna, mely Egy a mi nyelvünk Dunaj szavával, S mely rohan — akármily ködlepel Alatt — elektro-, hydro- s hold-világgal! S mint az a szó is, hogy Buda: jól Azt jelenti, hogy onnan a nép Az ő örök bérc-magaslatairól Egyre biztosabban tekint szerteszét!” F. X. A z első találkozás a múlt nyáron zajlott le, igen így Teiyes: lezajlott. Nem sejtettem, hogy hacacáré, díszbankett közepébe csöppenek, amikor megígértem Gordának, hogy elmegyek az iskolai találkozóra. Aztán meglepetéssel láttam, az ismert öreg arcok között egy ismeretlen fiatalt, kirítt pökhendi eleganciájával. Arany nyak- kendóosat büszkélkedett a mellén, gyémántgyűrű az ujján. Szuromi — annak idején a B-be járt, most nyugdíjas könyvelő — mutatta be, szokatlanul hetyke hangon, rendkívül büszkén: — A fiam. Tegnapelőtt jött New Yorkból. Megnézheted magadnak, olyan karriert csinált, hogy csuda... Homályosan emlékeztem az öreg régebbi panaszaira, az egyetlen fiú csak nehezen végezte el az iskolát, valamilyen vállalatnál volt kistisztviselő, ott is belekeveredett mindenfélébe, aztán búcsú nélkül távozott. Az apja évekig nem emli- tette, tavaly mutatta egyszer a fényképét, de akkor sem nagyon dicsekedett, most azonban diadallal hordta körül a fiát. — Hát igen, feltörtem, hűtőszekrény-gyáram van New Yorkban, nem nagy üzem, 250- en dolgoznak... Van egy kis vityillóm Floridában, két autóm, az egyikkel jöttem át, tavalyi típusú Cadillac ócska gép, mihelyt hazaérkezem, becserélem:.. Ja, ja... nálunk ez így van. Villogtatta a fogát, rákiáltott az idős főpincérre — „helló, boy, mindent én fizetek’’ — a maradékot a második százasból odatolta borravalónak, az egész kerthelyiség minket figyelt. pontosabban őt. a „császárt”. Persze akkor is felénk fordult mindenki, amikor a vendéglő előtt álló hatalmas kocsiból előhozta a filmfelvevő gépét és nemcsak az asztaltársaságot, de az egész terasz közönségét filmre vette; utána pillantottam a ragyogó autónak, aztán hazamentem. Bevallom, a következő tíz hónapban teljesen megfeledkeztem az öreg Szuromiról, meg gazdag fiáról, a jégszekrénygyárosról. Kaptam ugyan egy-két telefont, szemrehányást, restelltem a dolgot, dehát mit csináljak. Az idén, hogy rövid látogatásra Bécsbe ugrottam, szokás szerint az egyik délelőtt beültem az Európa kávéházba, ez a külföldre szakadt hazánkfiainak gyülekezőhelye. Kíváncsi természet vagyok, soha nem mulasztom el, hacsak egy órára is, idelátogatni: Ezúttal nem találtam senki ismerőst a kávéházban, de az egyik szomszédos asztalnál magyarul beszéltek. Egy fiatalabb férfi ült háttal felém, az arcát nem láthattam és nagyon kapacitálta a másikat, az idősebbet: — Gyuszi, nem teheted ezt velem, egy ötvenest mégis csak ki tudsz guberálni.:: Tudod te nagyon jól, hogy mihelyt lehet, visszafizetem... A Shmithék ígérték, a jövő héten lesz valami a számomra... A másik gúnyosan közbevágott: — Megint valami rokoni látogatás Magyarországon? — Ah, az most egy ideig nem megy... De valami nagy üzlet... Elmondom neked a tippet, társulj bele, aztán megfelezzük a hasznot... Nagyobb tétet bilincset keresnek, kézi bilincset... Itt Ausztriában, vagy egyáltalában Európában olcsón fel lehet vásárolni és szállítani Washingtonnak... agyj békén ezzel a marhasággal ... Ejnye, már tizenegy... Mennem kell... — Add azt az ötvenest, mi az neked? — Itt egy huszas, de most már... Pincér, fizetek ..; Az idősebbik ment, a fiatalabbik utána fordult és ekkor jöttem rá, hogy én ezt az embert ismerem. Hát persze, ő az ifjú dúsgazdag jégszekrény-gyáros, a vagyon csúcsára tört autótulajdonos, Mr. Szuromi. Üdvözöltem. Meglepődve nézett rám, értetlenül: — Nem ismer meg, Mr. Szuromi? Felkelt az asztalától, még mindig bizonytalanul nézett rám, én viszont biztattam: — Foglaljon helyet, hogy van? Hogy mennek az üzletek, a hűtőszekrénygyártás ...? kJ őst már világosság gyúlt az agyában, elmosolyodott, legyintett: — Már emlékszem, persze, hogy emlékszem, maga is ott volt, amikor a faterral azt a nagy felhajtást csináltam. Mindenki bevette. Maga is, ugye... — Hát nem igaz? Becserélte a Cadillac-ot? — Már ne ugrasson engemet azzal a marhasággal! Ügy vettem észre, hogy maga dörzsöltebb fickó, mint azok a többiek ... Templomnyéken majdnem díszpolgárrá választattak, mert ezer forintot ajándékoztam a szociális otthonnak... — Akkor maga mégis csak gazdag ember! — Mondtam már, hogy ne ugrasson .. s A kinti ügynökségtől kaptam a repülőjegyet, ide Bécsbe, itt adták a kocsit, az öltönyöket is ők rendelték, meg azt a tízezer forintot, amit el- költhettem Magyarországon. Éppen. hogy futotta, ide-oda száguldoztam, mint Amerikából érkezett császár, aki elkábítja azokat a mandrókat! Megtörtént a tíznapos „gáztámadás”, amikor megint kijöttem, vége volt mindennek ... Visszavették a kocsit, még látja, a gyűrűt is lehúzták, kétezer schillinget dobtak ide, ennyi strapáért... Mit csodálkozik? Mondja... maga visszamegy? — Hát persze, hogy visszamegyek ... — Persze .:. De nehogy elmondja, bár ezek a csibészek megérdemelnék, hogy..: felhasználják az embert, kifacsarják, aztán... A fene egye meg őket..: Mégis, nehogy elmondja, nehogy a szegény öregem ... — Nem fogja megtudni... — Nem tudná kifizetni a kávémat, nagyon csóró vagyok... Tavaly Pesten én fizettem a maga cechjét.;. Nád áss József B úcsúzáskor felajánlotta, hogy sétakocsi zásra visz városba, aztán hazafuvaroz, n azonban elhárítottam, nem tudom, miért. Az öreg Szuromi így búcsúit: — Szívesen meghívnálak, gye- ; velünk, holnap-holnaputánra, Balatonra, de közben Pista lindenáron le akar ugorni emplomnyékre, tudod, a roko- okat meg akarja látogatni, egy is ajándékot ad mindenkinek, emérdek pénze van Az is soda, hogy ennyire feltört, de ogy eközben nem feledkezik íeg az öreg apjáról, meg még rokonairól sem... Tudod .., agy dolog ez. Bólogattam, hümmögtem, ke- et szorítottam Szuromival és Tr tij r omi xma 1. egy pillanatig Bozsó János vázlatkönyvéből. UJ TELEP Idegen táj, idegen, uccák, —■ fordul velem a föld: mi vár még? Mintha nem is szülőfalumban, mintha másik megyében járnék. Nevelt a terpedt öreg ucca, két templommal kicövekelve; szoktattak szalmás gazdaporták édes-lompos hazai nyelvre. > Bóklásztam az ódon Üj uccán, a Kis uccán, a Bika közben; Főszeg zsellére ingoványbán, ' Burgáé fészkelt sárga löszben. Erre, ide sosem vetődtem: intézők tiszttartók szavára béresek szántották hat ökrön, — nagybirtok volt, urak határa. Szemem láttára, ledobálva zsuppot-nádat, cseréli képét a falu, még a faluvég is, kivakaródzik a szegénység. Mohostetős volt, vaksi viskó; ablakait szélesre tárja; takarózva piros cseréppel, szomjas a ház a napsugárra. A régi már alig a régi, van mindennek változni kedve, mégis — mint itt —■* sehol mohóbban, múltat sehol így hátravetve. Ahol soha, ház házra épül, új házak uccákká verődnek, új falu nőtte, növi be a tilalmast, a grófi földet. Kakukkfüves uccák hatalma! csábító, szép, nomád szabadság: kitörni, élni, sokasodni!... Vetik a vályogot, dagasztják. Jobb volna tégla — no, ha nem jut, ügyes szegény sárból ragasztja, de rak nyájas, világos otthont, kitarkázza városiasra. Se istálló hozzá, se fészer, puszta udvar kazlat nem áhít, Mindenütt kert, kert, veteményét zöldítve és csemetefáit. Mint, aki a jövőbe téved, különbnek tetszik, könnyedebbnek az élet innen. .. Majd kiforr hát. A csöpp fák Is fölcseperednek. Csanádi Imre ŐSZI TÁJ Rövidlátó a napsugár, a patak csöndet őröl. Az ősz borzongó híre jár a ferde háztetőkön. A folyó libabőrzik és hideg tüzekre gyullad. Pucér akácok, börzekés gesztenyék összebújnak, Fázó füvecske, őszi kert, már minek igyekeznél? Ráncos szilvákat szüretel egy csípős, hirtelen szél. A táj nagy fényekkel telik és nem tudhatni mégsem, hogy milyen titok rejtezik az út kérdőjelében. Tímár Győré
