Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-16 / 245. szám
liWVfi. október 16. vasárnap 3. oldal HAZATÉRTEK A nagy lecke Á megyeszékhely „oázisa" Akik csak ritkán járnak Kecskeméten, a megyei kórház felé vezető úton, csodálkozássá vehetik észre, hogy rohamosan épül a fedett uszoda és tisztasági fürdő a lakatosipari válalattal szemben levő telken. A hatalmas, kellemes és harmonikus látvány nyújtó építményt minden bizonnyal szívesen látogatja majd a város lakossága, a vendégek és mindazok, akik szeretik a vizet. A tervek szerint jövő év május elsején adják át rendeltetésének. Jelenleg semmi akadálya nincs annak, hogy a határidőt tartani tudják. Losoncai Imre éptésvezető- vel beszélgettünk az itt folyó munkáról, az épület berendezéseiről, érdekességeiről. — A fűtés- és vízvezetékszerelés mintegy 90 százalékig elkészült. A napokban már megtartottuk az első fűtéspróbát a hálózat egyes részein 1— mondja Losonczi elvtárs. — Jelenleg tíz vállalat szakemberei dolgoznak az építkezésen^ közöttük bádogosok, kőfaragók, üvegezők, fűtésszerelők stb. A munkások most csomagolják ki és viszik fel az emeletre az egyenként két és fél mázsás, duplafalú ablaküvegeket. Az épület homlokzatát ugyanis üvegfal borítja, nagyrészt már helyükön vannak a táblák, s a nagymedence a tribünnel napfényben, teljes világosságban ragyog. — A nagymedence mellett, a tribünön 1100 néző foglalhat helyet. Ezenkívül mintegy 600— 700 állóhelyre szóló jegyet adhat ki a rendezőség nagyobb versenyek alkalmából. A tribün — mondja az építésvezető. — fehér műkő burkolatot kap. A padlót égszínkék műkővel a medencéket pedig pasztelizöld metlahillal burkoljuk. Az ajtókat és ablakkereteket karbon- feketével festjük, a falakat mészkőlapokkal borítjuk. Tévednek, akik azt gondolják hogy csupán sportcélokra, versenyek lebonyolítására szolgál majd az új létesítmény. A valóságban itt lesz a tisztasági fürdő is. A nagymedencén kívül van egy 30x5 méteres, kis- medence is, amelynek a mélysége 80—90 centiméter. Gyerekek idősebbek fürödhetnek majd benne. A nagymedencébe elsősorban úszni tudók mehetnek, tehát ez is a nagyközönség rendelkezésére áll — kivéve a sportverseny idejét. A fenti lehetőségéken kívül. 40 zuhanyozó fülke, fodrászat, pedikür, büfé várja a fürdőzőket, a vendégeket. A fedett uszoda még nincs kész, de máris jelentős idegen- forgalmi tényezővé vált. Alig van nap, vagy hét, hogy ne jönnének külföldi vendégek: miniszterek, diplomaták és turisták. A riportot egy praktikus javaslattal szeretnénk befezeni, amit maga az építésvezető vetett fel: Érdemes volna az az uszoda melletti területen egy bisztrót épteni, ahol — a büfével ellentétben meleg ételt is árusítanának. Az ötlet mindenképpen jó és megvalósítása bizonyára találkozna a fürdőzők egyetértésével is. G. S. Pethö János és Kun János, a két kőfaragó a medence peremburkolatát illeszti helyre. Az alsó képen: A nagymedence terme, a majdani úszó versenyek szánhelye. Tíz évvel ezelőtt történt. Graholy György, a Kecskeméten leszerelt katonatiszt, szakma nélkül, az ellenforradalom viharában kilátástalannak találta helyzetét! S bár 21 éves volt, tele tettvággyal, ambícióval, mégis úgy érezte, menekülnie kell, új életet kell kezdenie. Ö is, mint annyian, elhitte az ellenforradalom propagandájának Nyugatot dicsőítő híreszteléseit, a feleségével együtt nekivágott a nagyvilágnak. Szokványos disszidens sorsa volt. Ausztriában hónapokig kegyelemkenyéren éltek a gyűjtő lágerben, majd 1957. augusztusában csábos ajánlatot kaptak: mehetnek Ausztráliába. Genovában a hau- ró nevű olasz luxusgőzösre szálltak, amelyen a harmadosztályú utasok között kaptak t helyet. Hosszú, egy hónapig tartó utazás után Melboumeben végre feltárult az új világ. Már Ausztriában mondták neki: tanuljon gyorsan angolul, hiszen addig nem lesz ember, amíg a nyelvet nem beszéli, s ez Ausztráliában sokszorosan beigazolódott. Hónapikog tanulta a nyelvet, míg végre a Ford Művek egyik leányvállalatának munkatoborzója, Smith úr elé kerülhetett. Ekkor érezte először igazán kiszolgáltatottságát. Smith úr nagyon válogatós volt. Nemcsak a munkás fizikai ereje, de még az is érdekelte, hogy jók-e a fogai, szakállas-e avagy sem. Aki a fizikai követelményeknek megfelelt, a szakképzettsége nem számított akár orvos volt, akár mérnök, vagy technikus. Graholy György szerencsés volt, sikerült bejutnia a gyárba, és Geelongba költöztek a Ford Művek munkásszállására. — Egy futószalag betanított lemezlakatosa voltam, amely olyan iramot diktált, hogy — nálunk ez bizony szokatlan — még cigarettára sem tudtam rágyújtani. A szalag nem állhatott le, s aki nem bírta az iramot, kereshetett másik munkahelyet, de nehezen talált. Éjszakai műszakban dolgoztam egy ideig, de egy baleset majdnem az állásomba került. Közösen dolgoztam egy olasszal. A nagy hajsza miatt az éles köszörű behasította a kezét. Nem tudott tovább dolgozni. Felmondás nélkül küldték fi, hiszen a baleset nem g gyár hibájából történt. Másik embert nem adtak mellém, tehát ebben a műszakban egyedül kellett elvégeznem a két ember munkáját. Néhány kocsit megcsináltam már, amikor az ausztrál munkások odajöttek hozzám, ököllel fenyegettek meg, ne dolgozzak két ember helyett, mert a végén erre a munkára csak egy embert osztanak be és azt sokáig senki sem bírja. Engednem kellett, pedig nagyon kellett a pénz, hiszen már hazautazásra gyűjtöttünk. A főnök azonban mégis engem büntetett meg. Az éjszakai műszakból, ahol heti 18 fontot kerestem, a nappali műszakhoz osztottak be, ahol a fizetés már csak 14 font volí hetenként. Ez a pénz nagyon kevés volt. Egy szoba és közös konyha használatáért hetenként öt fontot fizettünk. Az étkezés ugyanennyibe került, tehát maradt összesen átlagosan hat fontunk. Másfél évig voltunk Ausztráliában. Ez alatt addig, amíg leállt a gyár, összesen 3 hétig voltam szabadságon, természetesen fizetés nélkül. S ilyenkor mit tehettünk mi, az idegenek. A farmokra jártunk borsót szedni. A napi 12—13 órás munkáért feleségemmel együtt három fontot kerestünk. S ebből egy font volt az oda- és visszautazás. Evekig gyűjtötték ketten azt a 260 fontot, amivel haza tudtak jönni. Nem is jöttek, menekültek. De mondják el ők maguk. — Régóta itthon vagyunk már, de még ma is sokszor rossz álomként jut eszünkbe Ausztrália. Megismertük, a bőrünkön éreztük a kapitalizmus „áldásait”, Nekünk mondhatnak bármit, mert tudjuk, mit jelentett nekünk, de az ottani munkásoknak is az agyon magasztalt világ: létbizonytalanságot, küz- ködést, munkanélküliséget, megaláztatást. Idehaza szakmát tanultam, mindketten jól keresünk. Egy életre szóló leckét kaptam, s megtanultam igazán gyűlölni a kizsákmányolást. Gémes Gábor 18. — Aztán egy hadifogolytáborba vittek bennünket —folytatta Nick. — Ott kezdtem szenvedni. .. — Kínoztak? Éheztettek? — Nem, egyiket sem tették — folytatta a rokkant. — Egy újjal sem nyúltak hozzánk, s ugyanazt kaptunk enni, amit a koreai katonák. Pedig nagy éhínség dühöngött akkor ott. A ti repülőitek, a ti napalmbombáitok felgyújtották és Jelégették a kalászba szökkenő gabonát, az asztagba rakott búzát, yrpát. A fogságban csak köny- nyebb munkát végeztünk, napi néhány órán át. Nem volt bár, sem girl, sem whisky, ép volt időm gondolkodni. Kellett gondolkodni. És egyszerre csak az jutott eszembe: miért áll a Star and Stripesben és a többi lapban, hogy az észak-koreaiak megkínozzák, meggyilkolják hadifoglyaikat? Féltem magamnak is bevallani: hazudtak nekünk. De arra már akkor is kerestem a feleletet, hogy a valóságban miért tapasztalok mást Észak-Koreában, mint amit az újságok írtak, és a tájékoztató tisztek mondtak. Talán vörös lettem? — Nem, Nick, te bizonyára nem lettél vörös. Talán... az a sok minden, ’ ami veled történt ... hogy is mondjam csak. .. megzavart kissé, de vörös bizonyára nem lettél... A rokkant úgy nevetett, mintha egy szellem kacagna: — Hahaha! te még nem hallottad, hogy ebben a fészekben engem most úgy hívnak: „az a hibbant vörös?” Dehát itt vörösnek nevezték annak idején McGrathet is! Hogy szégyellem magam, hogy elhittem róla azt a sok mocskot! A hadifogoly- táborban jutott először az eszembe. Ott az ember nem maga válogatja meg a társait. Menynyi kicsinyes ember, mennyi önző fickó, mennyi butaság, műveletlenség! És a legbutább volt a legbüszkébb rá, .hogy ő igázi amerikai! McGrath azt mondta, félelem tölti el akkor, amikor látja, miként nevelik az amerikai ifjúságot. McGrath- nak igaza volt... És ezért elűzték innen! Elűznének engem is. De persze nálam nem megy olyan könnyen a dolog. Én mégis rokkant veterán vagyok. A sok bárgyú, ha útál és megvet is, azért tisztel, mert belenevelték. Meg az én apám tekintélyes ember. S ha hülyének tart is, azért még nem tagadja meg, hogy a fia vagyok. Rowers ügy érezte, nem bírja tovább. Felállt. — Sajnos, Nick, dolgom van, mennem kell. Örülök, hogy láttalak. Farewell! ■ — Nem mész! Maradsz! Vé-. gig hallgatsz, akármilyen nehezedre esik is! A vak hangja parancsolt, ellenszegülést nem tűrve, s ez Francist arra késztette, hogy engedelmeskedjen neki. Maradt és hallgatta tovább. — A fogolytáborban támadtak először veszedelmes gondolataim. Veszedelmesek? Amerikában ezeket most úgy nevezik. Hová jutott Amerika, ahol az igazság veszedelmesnek számít? Mindent megpróbáltam, hogy legyűrjem őket. Nem akartam, hogy áruló váljék belőlem. Mert akkor még úgy véltem: aki másképpen gondolkozik, mint ahogy az újságok írnak a háborúról, meg a vörösökről, az áruló. Most már tudom, hogy nem így van. Vigasztaltam magam mindennel, amit ilyen alkalmakra belénk neveltek. Mondogattam magamban, hogy „a kishitűség csak a vörösök ördögi módszere az egynéniség eltiprá- sára”. Meg, hogy Amerika nem hagy elveszni bennünket. Próbáltam imádkozni is, de sehogy sem ment a dolog. Az istentől semmit sem kaptam, a vörösök az észak-koreaiak megosztották velünk azt, amijük volt, pedig szavamra mondom, volt okuk rá, hogy valamennyiünket agyonverjenek, mint a rühes kutyákat. De még mindig nem láttam tisztán, még lázadoztam az igazság ellen. Aztán egy szép tavaszi reggelen repülőgépek jelentek meg á hadifogolytábor felett. Tiszta, tavaszi reggel volt. Jól emlékszem rá. Akkor láttam életemben utoljára reggelt. Amerikai gépek voltak. Elképzeltem: éppen olyan fickók ülnek a kormány mellett, mint amilyen én vagyok és kockáztatják az életüket, hogy legyőzzük a koreaiakat. Az igazat megvallva, akkor már nem tudtam, miért kellene nekünk legyőznünk őket, de úgy okoskodtam, hogy ezt a háborút cca1 mi nyerhetjük meg, s ha vég- lesz a háborúnak, akkor haza jöhetek, apám maga mellé vesz a gyárba és feleségül vehetem Roset. — Mi van Roseval? — kérdezte Francis. — Olyan ringyó, mint a töb bi amerikai lány. Ne félj, mos már nemcsak megengedi, hőbbel ékaroij, de le is fekszik veled. A légierők hadnagyával! (folytatása következik.)
