Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-04 / 209. szám

1966. szeptember 4, vasárnap ff. oldal Épül a „sátorváros” — készítik az ajándéknakvalót Á „Szüret az Aranyhomokon” Idei, szeptember 7-én kezdődő ünnepségsorozata minden eddi­ginél nagyobb szabásúnak ígér­kezik. Erre már az előkészüle- tekpől is lehet következtem. A Nagytemplom mögötti téren már állnak a kiállítási pavilonok vá­zai és ház nagyságú hordók so­Bizonyára kelendő és keresett ajándéktárgy lesz a bugaci csi­kóbőrös és a fonott szíjból ké­szült rövidnyelű karikás ostor. Az előkészített ajándékok ked­ves szép darabjai az eredeti népviseleti ruhákba öltöztetett fiú- és lánybabák, a celofánab­lakos, fehér kartondobozba cso­Egy kis ízelítő a választékból. ra — most még ugyan üresen — ígért: a híres homoki borok­ból a legnagyobb forgalom ese­tén is minden vendégnek jut kóstoló. Arról pedig, hogy a kel­lemes emlékek mellett szép és művészi ajándéktárgyakat is vi­hessen magával a távozó láto­gató, a Népművészeti és Házi­ipari Szövetkezeti Vállalat he­lyi boltja gondoskodik. A Nagy­kőrösi utcai üzleten kívül — a szüreti napok idején — a sát­rak mellett parkoló mikrobusz kínálja majd az ország minden tájegységének, de főképpen Bács-Kiskun megyének népmű­vészeti termékeit. A sokféle használati, ajándék- és dísz­tárgy közül ezúttal csak a legér­dekesebbeket mutatjuk be: magolt kalocsai hímzőasszony- bábu. A szüreti mulatság eseményei­nek, s kitűnő borainak hangu­latát hivatottak felidézni messzi otthonokban majd az asztalra állítható faragott fahordócskák, a mókás „miskakorsók”, a szí­nes, mázascserép, boros- és pálinkáskészletek, a hasított vesszővel befont borospalackok, a megye népművészetét méltán reprezentáló leheletfinom csip­kék, gazdagon hímzett kalocsai, drágszéli térítők. összegezve tehát: a város nép- művészeti boltia is felkészült arra, hogy a szüreti napok láto­gatóin kívül, értékes, eredeti ajándéktárgyak is hírt vigyenek rólunk megye- és országhatáron túlra. Évente háromezer hangszalag A rádió hangcfokumentációs részlegének lemeztárába a na­pokban csaknem száz magneto­fontekercs érkezett a Magyar Televízió első táncdalfesztivál­ján elhangzott összes verseny­szám felvételeivel. A lemeztár gyűjteménye évente mintegy háromezer te­kerccsel gazdagodik. Szinte na­ponta érkeznek a Bródy Sán­dor utcába külföldről zenei küldemények, s ugyancsak na­ponta hangzanak el a rádió hullámhosszain új zeneszámok, táncdalok, riportok, rádiójáté­kok. Ezeket az adás után hang­szalagon megkapja a lemeztár Több hangszalag őrzi költő­ink hangját. Egyebek között Füst Milán, Gellért Oszkár, Ba­bits Mihály, Kosztolányi Dezső, Dutka Á’kosi, Gellért Lajos, Hollós Korvin Lajos, Szabó Lő­rinc, Illyés Gyula és Juhász Ferenc versei szólalnak meg a szerzők hangján. (MTI) Az asztal másik végén valaki így felelt: Nos, mint jó skót hazafi, én csak azt mondom: tartsátok meg magatoknak a fiaitokat. Én a magam részéről nem tudok nyugodtan aludni addig, amíg skót csapataink meg nem ér­keznek! — Hát arra nem kell soká várnod — válaszolta szomszéd­ja. — Az öreg Archie Macfar- lane mondta ma, hogy hat vagy hét zászlóaljat küldenek a hon­fitársaidból. Nem tüdőm, me­lyik ezredből, de november má­sodik hetében biztosan itt lesz­nek ... — Hallottátok, az „amik” mi­re készülnek? Nagy közöttük a mozgolódás! — kiáltotta köz­be ismét valaki, s fél szemmel Anderson kapitányra pislogott. — Csak legalább több bofor- sunk lenne... A másfél tucat­ból csak tizenkettőt lehet hasz­nálni ... A többi rossz. Miközben ez az „indiszkrét” beszélgetés folyt, Anderson ka­pitány két szót írt egy papír­darabkára, amelyet egy hasz­nált borítékról tépett le. A pa­pírdarabkát összehajtogatta, az­tán az üzenetet egy pincérrel a házigazdához, Ross őrnagyhoz küldte. Ross kibontotta a papírt és ezt olvasta: „Figyelje Shawant!”: A pincérek főnöke a boros­asztalnál állt, mellette üvegek garmada sorakozott. Az őrnagy odapillantott, s látta, hogy Sha- wan letépi az egyik borlap sar­kát. majd néhány pillanatig mintha a nadrágtatóján babrál­na. Aztán többször egy ceruza- csonkkal firkált valamit a bor­lapra. Az őrnagy azonban még nem mozdult. Csak egy jó félóra múlva parancsolt csendet, majd így szólt: — Shawan, küld ki a pincé­reket! Te is kiszolgálhatsz, ha valamire szükségünk lesz. Amikor az utolsó pincér is kiment, Ross őrnagy odaintette magához: , — Shawan,- gyere ide; A főpincér odalépett: — Parancsol? Az őrnagy felugrott és meg­ragadta Shawan nadrágtartóját. Nem volt nehéz kitapintania azt a kis zsebecskét, amely a nadrágtartó egyik szárának bel­ső oldalán lapult. Shawan meg­próbált hátraugrani, de ekkor már Anderson kapitány szorí­totta le a karját. A kis zseb­ből előkerült a borlap letépett sarka. Ez volt ráírva: „P. W. Nov. vége.” Nem volt nehéz ki­találni a szavak tartalmát hi­szen elhangzott az asztaltársa­ságnál, hogy a Prince of Wales, Egy darab középkor... „De strigis” — a boszorká­nyokról ... — így kezdődik Kál­mán király azóta szállóigévé vált, s a felvilágosultságra utal­va számtalanszor idézett törvé­nye. Folytatásában pedig ki­mondja, hogy róluk „még csak említés se tétessék”. Gondolta volna vajon az uralkodó, a „Könyves”, hogy hosszú száza­dok múltán is kísért még a sö­tétség, a babona, s világűrt ost­romló korunkban is akadnak majd akiket elhódít a boszor­kánykeresés, a tudatlanságból fakadó rosszindulat gyilkos má- konya?! A Javina elindul Egy éve sincs még, hogy mo­torbalesetnek esett áldozatul egy fiatalember. A tettes — mint már annyiszor —: az alkohol. Jogos és érthető a szülőknek i szinte már a tébollyal határos fájdalmi, hiszen szemük fénye, egyetlen, későn jött, s annál drágább gyermekük zúzódott halálra a közeli város határá­ban azon a szeptemberi hajna­lon ... A tragédiát tetéző újabb tragé­dia azonban, hogy a gyász nem maradt meg annak, ami való­jában; szívet emésztő, s tán egy életen keresztül belülről mar­cangoló keserűségnek — hanem a szomszédságot célba vevő, el­keseredett, gyilkos erejű rága­lomba torkollott: Sz.-ék, az áldozat szülei éve­ken keresztül barátságosnak mondható, kiegyensúlyozott kap­csolatban álltak a szomszédság­gal. Hiszen az azóta boszor­kánynak kikiáltott szomszédasz- szony gyászukban is együtt ér­zett velük, virrasztott a tetem felett, részt vett a temetésen. A fordulópontot a baleset híré­nek a sajtóban való közzététele jelentette. Ettől kezdve pokollá vált D.-né élete. Akiket boszorkánysággal vádolnak... — Pár nappal később a szom­szédok hozták a hírt: Sz.-né széltében híreszteli, hogy mi ás­tuk meg a fia sírját, mert anyám boszorkány — sorolja D.-né. — Azóta már közvetle­nül is megbizonyosodtam rossz- indulatáról, hiszen nincs nap, hogy az utcán rám ne kiabálna, ne fenyegetne féltéglával a ke­zében. Az esti „műsora”, hogy kiül a szemközti ház elé, s on­nan árasztja felénk rágalmait, vagyis Anglia legnagyobb, s ál­lítólag legsebezhetetlenebb csa­tahajója november végén Sin- gapore-ba érkezik. A borosasztalon levő borla­pon néhány számot találtak, ce­ruzával feljegyezve, amelyeket szintén Shawan írt fel, mégpe­dig azoknak az egységeknek a számát, amelyekről a beszélge­tés során szó volt. Shawant behurcolták a tiszti klub egyik szobájába. Mindösz- sze Anderson kapitány és Ross őrnagy maradt a helyiségben, hogy őrizzék mindaddig, amíg az elhárítótisztek megérkeznek. Anderson azonban már megta­nulta a flottánál, hogy sohasem árt egy kis buzgóság, s átkutat­at a pincér zsebeit. Egy blokk­füzetet emelt ki. olyat, ami­lyenre a vendégek számláit ír­ják fel. Üresnek látszott. De amint ismét átlapozta, s az utolsó előtti oldalon levő néhány feljegyzést akarta át­futni, Shawan mint az oroszlán rávetette magát a fizikumban jóval erősebb Andersonra, hogy kitépje kezéből a füzetet. An­derson egyetlen mozdulattal le­rázta magáról a pincért. Ezt ol­vasta le a blokkfüzetről: „No­vember. 25.30. összevonás Pearl Harbour. 270.” (Folytatása következik) trágár szitkait, bosszút ígérő szólamait. A kisunokám itt nyaral ná­lunk. Hovatovább már az ő testi épségét is féltem, hiszen ki tudja, mikor borítja el Sz.-né agyát az indulat olyannyira, hogy végzetes tettlegességre is vetemedjék? A kis pajtásait már elvadította a gyerektől, mondván, hogy rossz-féle csa­ládból származik... (D.-né 47 éves, özvegyasszony. Édesapja a munkásmozgalom veteránja volt, ők pedig, négy éve elhunyt férjével együtt, 1945-ös párttagok. Két lánya vörös diplomáyal végezte el ta­nulmányait, Ű.'-né pedig tíz éve dolgozik jelenlegi munkahelyén; szorgalmát, alaposságát megbe­csülés övezi, s az elismerés már többszöri jutalmazásban is ki­fejezésre jutott.) — Ártatlanok vagyunk, hiszen hogyan is lehetne megrontani valakit! Erről beszélni sem ér­demes. Sz.-né azonban egy év óta ígérgeti, hogy előbb-utóbb elintéz bennünket. Állandó ideg- feszültségben, rettegésben élek. S elképzelhető, milyen állapot­ban van 72 éves édesanyám, aki „első fokon” van boszorkány­sággal vádolva s mivel állan­dóan otthon tartózkodik, szün­telen zaklatásnak van kitéve. Nem kívánom én, hogy Sz.-nét megbüntessék, csupán nyugal­mat, békességet szeretnék. Mi lesz velünk? Valóban ölhetett kézzel kell vámunk, amíg agyonüt, vagy ránk gyújtja a házat? Szíves-örömest elköltöz­nék már a községből, csak hogy nyugtunk legyen. De hová és miből? Hát nincs védelem a huszadik században az ilyen kö­zépkori, épp annyira ostoba, mint amennyire nevetséges, de az említett módon mégis kárté­kony vádak ellen? ...és aki vádol... Szép kis ház, gondozott ud­var, rendben tartott szoba-kony­ha. Az ablakon át kilátni a fu- lusz-él hőségben kókadozó aká­caira. A falon kakukkos óra mé­ri a rohanó — de errefelé csak békétlenséget, perpatvart, átkot és vádat szülő — perceket. — Az a kis föld, meg a hízó, mtg az uram 650 forint nyug­díja: ez van — mondja Sz.-né, amikor elöljáróban az iránt ér­deklődünk tőle. hogyan élnek. — Ez mindenképp tisztes meg­élhetést biztosít — mondjuk —, s bizonyára segítik a néniéket a rokonok, meg a jó szomszé­dok is.: . — Nincs nekünk senkink; A szomszédok? Azokról jobb nem is beszélni. Hiszen mindenki tudja már, mit tettek velünk, milyen gyászba kergettek! Mert rontás van itt, uram, boszor­kányság. De tudom, kit okoljak, s az isten irgalmazzon nekik! — Miféle rontásról beszél? — Hajjaj, sok minden van az ég alatt, amire se törvény, se orvosság, s még a tanult embe­rek sem nagyon tudnak róla. Pedig van, létezik, ez szentigaz. Ha ezek nincsenek — s a szom­széd ház felé bök az uiiával —, ma is élne az a drága szép gyerek .. . Hát akkor elmondom: pünkösdkor kezdődött a rontás. Virágcsokor és fekete macskák — Pontosabban; pünkösdhét­főjén — szól közbe Sz. bácsi, aki eddig némán húzódott meg a sarokban. (Mentségére legyen mondva, ő tevőlegesen nem vesz részt a viszálykodásban, de az „előidéző okokat” hiszi és vall­ja, feleségével mindenben egyet­ért.) — Aznap a fiam a cimborá­jával időzött a faluban. Este — én már lefeküdtem, nyitva az ablak, őt vártam, ébren — csak bebukik az ajtón. — Hogy né­zek ki, mama? — Mint szoktál. — Nem vagyok sápadt? Mert olyasmi történt velem, hogy el se hiszi. Aztán feldúltan be­szélte el, hogy amint a barát­jától elvált, leült az árokpartra, egy cigarettát elszívni. Ekkor egy kerékpáros jött arra. Ide­gen, sose látott. Még kétszer elkarikázott, némán. Gyanús volt, de azért a fiunk tovább ballagott hazafelé. Hát egyszer csak az utca túlsó felén óriási szélvihar kerekedett. Csak úgy hajladoztak az ágak, de csupán túlnan. Hirtlen egy óriási pózna nőtt ki a járdából. Kikerülte. Párat lépett: egy rettentő virág­csokor hevert előtte. Azt is „ki­cselezte”. De már addigra olyan fáradt volt, hogy nekiesett a ház falának. Mondott egy fohászt a szentekhez, így aztán sikerült hazaérnie. A kapuban egy fe­kete kutya verdeste farkával a földet. Ezenkívül volt még ott két iszonyú fekete macska is* nagy sárga szemekkel. Nyugtat­gattam a fiamat, lefeküdt, de akkor is arról panaszkodott, hogy egy nagy madár repült be a szobába. Becsuktam az abla­kot, s nagynehezen elnyomta az álom. Ettől kezdve azonban nem volt nyugta. Én tudtam, honnan fúj a szél.. El is követtem min­dent a rontás ellen. Elmentem a „gyógyasszonyhoz”, az adott is olyan tanácsot, hogy két évig rendbejött a gyerek. Ügyeltem arra is, nehogy éjszakára kinn maradjon a terítgetett ruha, hiszen akkor vége, semmi aka­dálya. hogy a gazdáját meg­rontsák! De minden hiába voit. Egyre szaporodtak a ház előtt a gyufaszálak, a téglák, az el­szórt babszemek.:. Éreztem, rossz vége lesz ennek: — Nénikém, hiszen másutt is akad az utcán szemét. A dohá­nyos nemigen nézi, hová hull az eldobott gyufa! — Igen ám, de ez nem olyan gyufa volt! Mikor a motort vet­te, akkor is intettem: tudod, hogy rontás alatt vagy, még a halálba motorozol! Bizony, saj­nos, úgy is lett. (A rendőri jelentés szerint a baleset alkalmával a motorke­rékpár mindkét utasa ittas volt. Ezt a hozzátartozók sem tagad­ják. Valóban rontás alatt állt a szerencsétlen áldozat: az ezre­ket pusztulásba vivő alkoholos befolyásoltság „babonázta meg”. Ez a kézenfekvő magyarázat azonban Sz.-éket nem elégíti ki.) Az érv mit sem használ • M ... Itt és most az érv, a meg­győzés mit sem használ. Az idős asszony szájából ömlik a szó; történetek, epizódok hangzanak el egyre-másra, fekete kutyák­ról, macskákról, a titokzatos „garabonciás” biciklistáról; ud­varon felejtett boszorkányolásra csábító fehérneműkről... És minden passzus végén parázsló pontként — a bosszúvágy, a megtorlás óhaja ég. Kilépek a nyárvégi utcára — amely most kivételesen csön­des —“t, s csillapítóan, feledte- tően mélyet lélegzek a napfény­től, mezők illatától terhes leve­gőből. Hiszen úgy érzem ma­gam, mintha dohos veremből, vagy középkori kínzókamrából érkeznék a szabadba. Előttem a járdán darabka tégla hever: nem messzire innét építkeznek. Mögöttem gyufaszál: az imént rágyújtáskor dobtam el. Az égen helikopter köröz, s a zsebem­ben lapuló újság első oldalas címben adja hírül: „Felbocsá­tották a Luna—11-et”... Jóba Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents