Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
Jléleq ze m míg. ul SzÁjpadiásomon kesernyés ízek.: feketekávé, cigaretta, bor. Köpni sein tudok gondjaimra, melyek közt szívem fuldokol. Lélegzetű mégis, felemel a perc: örökkévalóságom. Porszem a világ. Fennakad egy eltévedt csillagsugáron. 2. Fák közül szállnak fel az esték, zöldhagymás kertek, palatetők, előgurítják a holdat, mint pénzt, az asztalon csönrenőt. Íme, a, beosztott napokban morzsolódik a szikkadó kenyér, míg akác ágakon kibomlik számlálatlanul a levél. 3. Szamóca, retek és saláta verekszik némán a gyomokkal; a moccanatlan szegfűbokor piros-virágú álmot forral. Józan drótkerítések mögött szőlőlevelek fényiének. Szél hajtogatja az ablakot, álmában kacag a gyerek. 4. Remegő szederbokrok, darazsak sütkéreznek a duzzadó tájban. Állok szikkasztó forgószélben, szomjazó szirmaim, kitártam. Horzsolt ujjak a kalászok, átfolyik köztük a homok. Arcomat meleg áramokkal simítják meg a távolok. Hatvani Dániel 1. Három őszi vers 1. Nézd, már az ősz ecsetje a tájat rőtre kente, s mint millió szőke lepke, úgy száll a sok levél... A hangod már nem zsongít, vad csókod nem bolondít; az elmúlás borong itt, s a bánatom zenél. Szívemben él a múlt még: most forrón rád borulnék, — s csupán pár elfakult kép, s az emlék van velem; mégis, e délutánon amíg az erdőt járom, halk dalt fakaszt a számon, s mosolyt a szerelem. 2. Az. októberi erdő — e kivénült delnő — ledobta már bronz-arany flitterét; nincs benne már semmi regényes, és egyszerre olyan szegényes s gyámoltalan, akár egy kis cseléd.., X 3. Kékek az esti kulisszák poros iák álookul isszák az alkony hűs borát — a cinkos hold rőt lampionját kedélyesen ma félrecsapja — de ha a hajnal szürke árny csapatja átoson a városon zöld lombkezük az éjéből kivonják és mintha sose lettek volna cimborák kacér-pajzánul suttogd neszekkel csalogatják a vén Napot s 6 végre felkel Jóba Tibor Idő mélyén elrejtőztél Megvillanó gyerekkorom bujdosó hold, Boda Kati! Régi város, tüz-vigyázó nagy fiait megszólító régi utca, változatlan sallangos ház, boltos kapu. Fordult az év ötvenedszer holdas arcod hol keressem? Merre futott könnyű lábad? Csak a hangod, csak a hangod az is fölrebbenő sejtés esőző ősz_verte illat. De ha voltál valaha is iszap alján fényes kavics. Kutas Guszti, Szollár Laci élt valaha Boda Kati? Ez a város nem tart számon mintha nem is éltél volna, régi város múltat őrző nagy fiait megszólító mit érhet, ha nem vagy benne? Nem sirat el, nem idéz már mintha nem éltél volna kurta szoknyád nem lobogott nem kopogott szapora lábad szemed kékjén sem úsztattál szűkén udvart, boltos házat csontod rejti idegen föld. .. Boda Kati, Boda Kati elrejtőztél idők mélyén iszap alján fényes kavics — Lehettél te valaha is? Hunyadi István EGYSZERŰ TÖRTÉMET Hogy akkor minek írom le? Hát csak. Hadd pukkadjon a szerkesztő. Ugyanis a szerkesztő mindig valami érdekfeszítő, izgalmas, szokatlan történetet követel az írótól. STORY-1, végig nagybetűvel, aminek következtében, nemcsak kiadják, de e] is olvassák a lapot. Magyarul: szenzációt. Dehát honnan vegyen az a szegény író annyi szenzációt, amennyi újság van? Különben is, ami az egyik olvasónak szenzáció, az a másiknak dögunalom és érdektelenség- Kipróbáltam. Egy nyájas olvasó kezébe nyomtam az újságot, amelyben — úgy ahogy azt az újságírás nagykönyvében megírták — ott volt a kinyomtatott szenzáció: részeg kutya konyhakéssel fölkoneol- ta a gazdáját. A nyájas olvasó úgy meredt rám, mintha a Marsról csöppentem volna elé, pedig én is a Thököly útról jöttem, akárcsak ő, és majdnem felzokogott: — A második potyát szedi be az a majom, uram! A másodikat! És maga egy részeg kutyát rak az orrom elé ... Hát azt hiszi, érdekel? Egy részeg ember sem érdekel! Gondolom, nem is kellene említenem: a Népstadion lelátóján történt. Már nem is emlékszem rá melyik meccsen? de hát ez nem is fontos. A tanulság a lényeg: minden olvasónak — bármilyen nyájas is —, megvan a maga szenzációja. Izguljon azon- Miért akarja a szerkesztő éppen az én történetemmel izgatni? Hát mi vagyok én? Szenzáció-feltaláló? Találja és tálalja fel, aki akarja. A napokban levelet kaptam. Abban sem volt semmiféle szenzáció. Közönséges fehér karton — ilyen esetekben szokásos —-, amely arról értesített, hogy Gál Julianna és Kálmán György házasságot kötöttek. A közlemény első pillanatban mégis szenzációként hatott rám; ugyanis nem jutott eszembe, kik a tettesek, és miért tudatják az eseményt velem? Mindenesetre sürgősen tudomásul kell venni, és — ilyen esetekben szokásos —, dísztáviratot küldeni mindenféle szívbéli jókívánságokkal. Utána pedig majd törhetem a fejem, hogy kinek kívántam a sok szerencsét és boldogságot.-. A dísztáviratot, annak rend- je-módja szerint föladtam, sürgősen, és ugyancsak sürgősen törni kezdtem a fejem... Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy nem akarok izgalmat okozni, ezért közölhetem: rájöttem. Semmi különös nincs a dologban — a Gál Julianna kihalászta magának a Kálmán Györgyöt. Ne tessék félreérteni — nem átvitt értelemben halászta ki, hanem a szó legszorosabb értelmében. Még tavaly- A vízből fogta ki egyenesen — mint az előbb említett írás dokumentálja —, saját magának. Különben az egész történet fordítva indult. A Kálmán György kapott parancsot — akkor még katona volt —, hogy halássza ki Gál Juliannát, illetve —mivel a tett idejében még nem volt ismeretes a hajadon neve —, azt az őrült nőt, aki visszaladikozott a kiürített, s víz alá került szigetecskére egy macskáért, de ügyetlenül kötött ki, a ladik elúszott, ő maga a Dunába pottyant, s egy fa koronájába kapaszkodott, és vállán a cicával, kiáltozott életmentő után. Kálmán György úszott érte, parancs szerint, és indult vissza a macskával, mert a nő közölte, hogy ő majd kiúszik maga, de a macskával nem tud. A halászás tehát null- nullra állt, amikor Kálmán György lába görcsöt kapott, és — más megoldás nem lévén — ő a macskát, Gál Julianna pedig őt szállította partraEnnyi az egész. Pontosabban, ennyi lenne, ha az emberek nem lennének kíváncsiak és nem ütnék bele mindenbe az orrukatDe beleülik. Ilyenkor néha kitör a botrány. Ök ketten ugyanis, miután kölcsönösen szerencsésen kifogták maguknak egymást, az élet törvényei szerint egymásba habarodtak. Na és? Semmi. Az ő dolguk ... Hát igen- Meg Mári nénié az alvégről, aki nem sajnált sem időt, sem fáradtságot, s éjt nappallá téve sikerült rajtakapnia őket. Hiába: vannak emberek, akiknek a szerelem már nem nyújt gyönyörűséget, hát másban emésztik föl szuny- nyadó energiáikat. Istenem. Kinek a pap, kinek a papné... Mindenesetre a pletyka csodálatos gépezete nyomban megindult. Egy héttel később, amikor Kálmán György alegysége továbbvonult, a Gál Julianna, jószándékú falubeli szá- mítgatások szerint, immár harmadik hónapos viselős volt „attól a katonától”. Háta mögött meg is tárgyalták: „lassacskán látszik rajta”, s ugyancsak riogatták, hogy odébbmasírozik a század, odébb masírozik a szerelem, mert az ilyesmi katonáéknál így szokás: ahány helység, annyi szív... A Gál Julianna nem volt nagyon ijedős természetű, de ha sokan mondanak valamit, azon mégis eltöpreng az ember. Ennél fogva az elvonulás napja egybeesett egy csodálatosan gyönyörű veszekedéssel, amelyben az volt az igazán becsülendő, hogy sem a fiú, sem a lány nem tudta, mi az ördögön — és főleg: mi az ördögért —, veszekedtekKész. A Kálmán Györggyel egy hónap múlva találkoztam újra, amikor kitüntették az árvízvédelmi munkák során tanúsított önfeláldozó magatartásáért. Akkor megkérdeztem, hogy mi van a szerelmével? Mondta, hogy: van. — Gyerek? — firtattam. A fejét ingatta, sóhajtott: — Csak pletykában ... Ablkán, azt hiszem, már tucat is született •.. De majd kipótoljuk ... — és réveteg tekintettel, mintha nem ebbe a világba látna, messzire nézett. Szóval szereti. Hát ebben maradtunk. Most pedig elhozta a postás az értesítést, hogy megkezdődött a kampány, a pletykában foglaltak valóra váltásáért. Hogy miért írom le mindezt? Hát csak- Hadd pukkadjon a szerkesztő. A szerkesztő mindig valami hajmeresztő szenzációt akar. Két ember szereti egymást — ez szokvány történet. Semmi bonyodalom, semmi családi három-, négy-, sőt, ötszög... Csak szeretik egymást, és kitartanak egymás mellett. De, elvégre, a szerelemben és hűségben az a borzasztó nagy szenzáció, hogy nincs benne semmiféle szenzáció — legalábbis kívülállók számára- Ám, akik élik — azok úgy vannak vele, mint a fut.ball- drukker a részeg kutyával... Zalka Miklós Szlovák György rajza: Színpadi pillanat. Az első dolgozat A rivaldafényben piruld sápadó színinövendéle izgalmával lépett a fiatal tanárnő a dobogóra. A mai órán dolgozatot írat. Az elsőt életében. Amikor még maga is a padokban szurkolt, hogy várta ezt a pillanatot! Ma hajnalban pedig diákcsínyekről álmodott „átejtett” tanárokról, s csúfondá- ros, kaján diákszemek lestek rá. Mit tegyen, hogy ne éljenek vissza a tapasztalatlanságával7 Kémlelje rideg-szigorúan a dobogó magaslatáról az osztályt? Olvasgasson és váratlanul csapjon le a csalókra? Vagy mulasson bizalmat, de biztonság kedvéért sétálgasson, hogy ne merjenek puskázni? Szerencse, hogy bár tanárnak ugyan tapasztalatlan, annál frissebbek még a diákemlékei. Vagyis: ő is beavatott. Ismeri a trükköket, a legújabb típusú „puskákat”. Végülis a diáköntudatra hivatkozott. — Nézzék... C send, rend volt az órán. Az idő múlásával oldódott a tanárnő szorongása, megjött az önbizalma. Csöngetéskor nem fukarkodott a dicsérettel. Aztán sietett a tanáriba, elmesélni az első dolgozatírást. Hanem útját állta két fiú. — Nem haragszik? — kérdezte a jó eszű osztály elevenjet Pista. Egy pillanatra megállt benne az ütő. Hát mégis? Lehetetlen! ... — Nem csaltunk, tanultunk tanárnő kérem, higyje el... — Remélem is! hogy tudjátok: — mondta a tanárnő tekintélyesen — a szerény, de becsületes jegy értéke... — és forgott a lemez. A fiúk unott illedelmességgel hallgatták. — Ne tessék dicsérni bennünket — bazsalyogtak — most az egyszer megsajnáltuk a tanárnőt. Nem volna becsületes dolog egy kezdő tanárral kiszúrni... Igenlést, helyeslést várva “ néztek a fiatal pedagógus szemébe. Ennyire rossznak azért nem gondolhat bennünket — ez tükröződött tekintetükben. Aztán tulajdon jóságuktól meghatódva elhatározták: leleplezik magukat. Egyikük kinyújtotta a kezét. — Fogadja el emlékbe. A tanárnő tétován nézett Pista üres markába. — Még igy sem veszi észre! — mosolyogtak alig palástolt büszkeségei. Aztán Pista hirtelen megfordította a tenyerét, s megcsillant a dolgozatírásra kijelölt olvasmány fotókópiája. A tanárnő elszontyolodott. — Ki készítette? — kérdezte fakón. — A fotoszakkör. Társadalmi munkában! Éjfélig melóztak a fiúk. Tetszik látni, semmiért!... A tanárnő először arra gondolt, hogy mégiscsak gyorsan fejlődik a világ, s a technika, De nem adja fel a harcot! Lépést tart a korral! Sürgősen belép ő is a szakkörbe. Ebben már-már meg is nyugodott, amikor a hirdetőtáblán kifüggesztett felhíváson akadt meg a szeme: T}iúk, lányok! Az elektro- “ technikáé a jövő! Jelentkezzetek a rádiós szakkörbe! Elkomorodott: Mit hoz még a holnap? Hát tanuljon meg mor- zézni is? _ Heltai NámUw? i
