Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
1966. szeptember 25, vasárnap 5. oldal Napközben Tiszteletet, megbecsülést Nyugdíjasok, életűk javát leélt idős emberek. Akikben sok munkás évtized emlékei raktározódnak, akik addig boldogok, amíg gazdag tapasztalataik tárházából merítve, legalább jó tanácsokkal szolgálhatnak az utánuk következő nemzedékeknek, akik addig elégedettek, amíg hasznosnak, megbecsültnek érzik magukat. És akik éppen a meglett koruk miatt az átlagosnál is érzékenyebbek, ha nem igénylik vagy nem méltatják kellő figyelemre a tanácsaikat, ha a tisztelet és megbecsülés hiányának a legkisebb jelét vélik felfedezni. Nem egyszer voltam szemtanúja a Katonatelepet is érintő távolsági buszon, hogy mekkora tisztelet övezi megyénk nagy öregét: Kocsis Pali bácsit. Abban a pillanatban, amikor feleségével együtt felszáll, rendelkezésére áll a buszvezető mögötti első két hely. Átadják a fiatalabbak, akik ismerik, s a kalauznő tapintatos kérésére azok is, akik csak a mosolygós idős embert látják benne. Sajnos, azonban, láttam más példákat is. Ülőhely híján állva utazó nagymama és nagypapa korú embereket, akiken szinte átnézett, vagy a táj szépségében gyönyörködő szórakozot- tat játszotta az íratlan szabályról: a tiszteletadásról, udvariasságról megfeledkező fiatal. De maradjunk inkább a joggal természetesnek tekinthető, elvárható, mégis külön figyelmet érdemlő, szívet melengető példáknál. A közelmúlt napokban írtunk arról a magányos néniről, aki két gyermeke sírjánál tett látogatás után az egyik kecskeméti parkban szomorkodott, s egy kedves fiatal asszony feledtetni tudta vele bánatát. Vagy itt van régi jó barátunk, a solt- vadkerti nyolcvan esztendős veterán, Csáki Mihály bácsi legutóbbi levele, amelyben többek között újságolja: „Tegnap kaptam dr. Dallos Ferenc elvtárstól születésnapomra egy szép levelet, amelyben megható, őszinte jókívánatait fejezi ki.” Tömör sorok, amelyekből mégis kicseng az öröm, a hála. S bennem közben felvetődött a gondolat: Vajon minden munkahelyi kollektívának eszébe jut a nyugdíjba vonult munkatárs születés-, vagy névnapja? Vajon valamennyiünktől nem futná-e az idős emberek iránti több figyelmességre, tiszteletre és oly- Kor csak apró tettekkel és szavakkal is kifejezhető megbecsülésre? Perny Irén eis visszatért a kocsihoz. Falfehér volt. Az asszony szó nélkül kinyitotta a kesztyűtartót, egy üveg whiskyt vett ki belőle és férjének nyújtotta. Az mohón a szájához emelte a flaskát, s kortyolgatott belőle. — Jobban vagy? — érdeklődött Claudia. Francis megrázta a fejét. — Nem. Ismét rámtört. . — Most próbálj mindent elfelejteni — mondta a felesége. — Nem tudom. Nem tudom azt elfelejteni. Én semmit nem tudok elfelejteni.., 1. — És végül — mondta Khel- ton ezredes — egy jelentéktelen apróság... Tessék, egy mérgezett tű... Minden eshetőségre... Látta, hogy Rowers meglepődik. Ezért az ezredes hozzátette: — Nem kell berezelni, öregfiú ... A főnökök túlságosan elővigyázatosak. Reszketnek, hogy valamelyikünk a vörösök kezére kerül. Dehát ezt tudja... Meg aztán, vannak helyzetek, amikor egy ilyen szerszám is segít az emberen. Egy apró karcolás és kész... Dehát ez any- nyi, mint egy az ezerhez... Ezret teszek egy ellen, hogy ezt a Ki tudná eldönteni, melyik szebb: a harsány zöldben pompázó tavaszi, vagy a hervadás nehéz, fanyar, illatát árasztó őszi erdő. Egyik ifjontian vidám, a másik lemondóan szomorkás. mégis — ez is csupa poézis. Mi most kísérőnkkel, Kazi Andrással, a Dunaártéri Állami Erdőgazdaság vadászati felügyelőjével a bronzosan aranyló, rőten rozsdálló kara- pancsai erdőt járjuk. Szarvas- bőgés idénye van, borzongatóan nagyszerű, szilajságukban fennTisztul, szépül az agancs... séges párválasztó tusák színhelye most a tölgyes. S a szenvedélyes nimróddk számára a legeszményibb vadászterület. Kalauzunk az utóbbi évek jelesebb vadászatairól beszél; az aranyérmes Fritz Ohlig világrekordját emlegeti, aki hazájába 15 kilogrammos aganccsal tért vissza, meg Brigitte Bardot sógorát, a fiatal Sachsot, aki két nap alatt két, ugyancsak remek bikát lőtt ki nemrégiben. Mert a külföldi vadászok valóságos paradicsoma megyénknek ez a vadregényes déli csücske. Az alig két hete zajló idényben is nem egy svájci és német vendég fordult már meg itt, s az eddigi mérleg előreláthatólag — négy aranyérmes bika. Azért mondjuk csak ilyen feltételesen, mert a végső szó minden esetben az öttagú Országos Trófea Bíráló Bizottságé. Ezúttal a legfrissebb vendéget kéressük, és várható nagy esemény reményében érkeztünk ide. A svájci lausannebeli Marion Schuster asszony tegnap délután kettőkor szállt ki a Peugeot-kocsiból, — s mint újságolják — az általa elejtett szarv as bika hat órakor már feküdt ... Délelőtti odaérkezésünk órájában Frau Marion még az igazak álmát alussza. Felbuzdulva ugyanis az előző nap sikerén, már hajnalban az erdőn cserkészett. Ezúttal azonban néma maradt a Holland—300-as fegyver... ... A vadtetemet viszont már kezelésbe vették, s amott Szabó József kerületvezető vadász a jókora üst körül forgolódik, amelyben a trófea — a gyönyörű aganccsal ékített szarvasko- ponya — forr, tisztul. — Komoly agancs! — mondja elismerően az odaérkező No- vák László erdészetvezető. — Megeszem a kalapom, ha nem aranyérmes lesz! — Kétszázkét Nadler-pont! — mondja ki a szentenciát a felügyelő. Nemsokára sor kerül a gondos körültekintéssel megejtett Nadler-pontozásra; s az agancsszárak, a szemág. a rózsa lecen- tizése, a szín és fényesség mértékének a megállapítása, meg a súly lemérése után kialakuló megannyi adat nyomán kijön a végeredmény. A pompás, „páratlan huszas” bika az elsődleges számítások alapján 202 Nad- ler-pontos, ami — ha a bizottság Pesten szentesíti az itteni kalkulációkat — bizony aranyéremre jogosít! • Amíg a trófeán a további munkálatok folynak — szal- miákkal zsírtalanítják, hidrogénnel fehérítik —. addig benn az irodán Kazi elvtárssal az emberöltőre visszanyúló feljegyzéseket böngésszük. Az erdészetnek a század eleje óta vezetett évkönyveiből érdekes intimitások derülnek ki. Frigyes főherceg például hajszálpontosan 61 évvel a svájci hölgy előtt szintén elejtett egy kapitális bikát. De vadászott ezen a gyönyörű vidéken Vilmos császártól Albrecht királyi hercegig jóformán mindenki, akinek „helye volt” a gothai almanachban. A rangsorra persze gondosan ügyeltek. Így eshetett, hogy a hercegi 212 pontos bika után egy fél évtized múlva a kurtanemes Horthy — csak egy 191,13 pontos, ezüstérmes vadra érdemesült. ., • A jelenlegi vendéggel délután, a vadászkastély halijában váltottunk szót. Alighogy a két cserkészés — az esti. meg a hajnali — fáradalmait kipihente, máris újabb „barkácsolásra” (fa. gátról történő lesre) készülőik, vadászkosztümben — kalapban. — Régi barátja vagyok hazájuknak. és ismerője az, itteni erdők nagy részének —. mondja — De jóformán bejártam már fél Európát a vad nyomában. Tegnap több kilométeres út után bukkantunk '-a, vadra egy nem túl sűrű erdjjrészen. jobbról néhány tehéri tűnt fel, majd csodaszép fejödszével a bika. Előbb ugyan néhány fa zavarta a kilátást, vőgülis sikerült azonban puskayégre kapnom. A nemes vad a magasba szökkent, majd „tűzben rogyott”. Nyaktő- lövés volt. Szemmel láthatóan büszke a remélhetőleg aranyérmes trófeára,^ bár megjegyzi, hogy az ezüstnek, vagy a bronznak épp így örült volna. A vadászsport tűt maga két nap múlva visz- szaadja nekem... Tokba bujtatta a tűt, s Rowers markába nyomta: — Viszontlátásra, főhadnagy! Sok sikert! Ahogy megbeszéltük! Akkor nem lehet baj!' Ezek él sem látnak odáig, ahol maga repül. Kezet nyújtott, Rowers a szokottnál gyengébben szorította meg. őszintén szólva meglepte a mérgezett tű. Hiszen eddig nem is gondolt rá, hogy rosszul is végződhet a dolog. Az ezredes távozott, Rowers pedig fejére húzta az oxigén- belélegző készülék sisakját. Igen, most oxigént kell belélegeznie. Két óráig csak friss, tömény oxigént. Húsz-huszon- kétezer méteren repülni nem tréfadolog. Megfelelő előkészületek kellenek hozzá- Beléle- gezte az oxigént, aztán kifújta. Egy, kettő... Be-ki... Be-ki-. ’ Hol is látott ő már mérgezett embert? Igen, kétszer Is látott. Mindkétszer az érettségi előttAz elsőt, Mrs. Fieldet még meg is könnyezte. Sző, ami szó, nagyon szerette a tanítónőt, ö tanította gyermekkorában, s valahogy a kis Francis-szal még kedvesebb volt, mint más gyerekekkel. Olyan szép meséket tudott Mrs. Field! S amikor már kikerült a keze alól, Francis Rowérs akkor sem szakadt el első tanítónőjétől. Az asszony — 50 év körül volt már és özvegy, férje szintén tanító, egy autószerencsétlenség miatt vesztette életét —, a Rowersékével szomszédos házban lakott. Francis gyakran bekopogtatott hozzá, s segített neki a ház körül ezt, azt. Hiszen Mrs. Fieldnek olyan nehéz volt egyedül, férfi nélkül. S Rowers akkor már az érettségi előtt állt. Field asszony is gyakran bekopogtatott Rowersékhez. Szívesen elbeszélgetett Rowers édesanyjával. Igazán nem tapasztalták, hogy más lenne, mint a többi asszony, mint a többi tanítónő. Legfeljebb sze- retetre méltóbb. Nagyon szerette az életet- Nem volt köny- nyű egyedül élnie, de mindig vidám volt. Órákig tudott mesélni egy-egy tehetséges, vagy az átlagnál rosszabb tanítványáról. Rowersné hallgatta, s ha éppen nem akadt jobb dolga, Rowers is részt vett a beszélgetésekben. Ószintén szólva nem nagyon érdekelte az iskolások oktatása és nevelése, de Mrs. Field olyan tűzzel, olyan lelkesedéssel tudott beszélni az ő gyerekeiről, hogy érdeklődést keltett azokban is, akik különben közömbösek voltak a téma iránt. Elbeszélése közben többször fordult Francishoz. — Hiszen emlékszel rá, fiacskám, hogy így szoktuk , •. Vagy: — Ez a gyerek épp olyan kerek képű, szeplős, mint Robert Nelson, aki veled járt egy osztályba. Emlékszel rá? Francis már nem emlékezett erre a gyerekre — régen volt már, amikor ő az alsó osztályokba járt. Legtöbb osztálytársának már a nevére sem emlékezett, nemhogy az arcára. De nem akarta megbántani Mrs. Fieldet, s így inkább bólintott: — Hogyne emlékeznék.. í Kerek képű volt és szeplős... Field harminc esztendeje tanított a városka iskolájában, az ő keze alatt ismerkedtek meg a nebulók a betűvetéssel, ő tanította meg őket írni, olvasni, {Folytatása káyetkezikl Marion asszony a trófeával. szépsége vonzza, s ezt a jó par évtizede űzött passziót nem cserélné fel semmivel. — Pár napig még itt maradok. Karapancsán. Talán újból mellém szegődik a vadászszerencse... Ha pedig nem. akkor is kárpótol utolérhetetlen színeivel az őszi erdő; a puskát felváltja a fényképezőgép.... Marion asszonyt és kísérőit várja a fogat. S a százados fák közt már réges-rég eltűntek, mikor még mindig fülemben cseng búcsúzóul ejtett vadász- köszöntése: „ Wald marin.sheil!” Jóba Tibor
