Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

Szocialista Móra - eszmei harc

Sokat foglalkoztat ma az a kérdés, vajon megvalósult-e, biztosítottnak tekinlhe- tő-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat — abszolút számokat és a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma. Ami pedig kultúránk szocialista tartalmát illeti, uralkodó motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódításáról, illetőleg közvetett hatásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revizionizmus és dogmatizmus ellen folytatott kétfrontos harc eredményeképpen ugyanakkor reálisabb, elmélyültebb, elem- lőbb, tartalmában sokrétűbb, termájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett.

A fejlődésnek és az eredményeknek puszta regisztrálása azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását Kulturális életünkben hatnak nemmarxista nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek.

ÄZ ilyen Összevetés alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és fogyatékosságok elrendeződnek, s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy mennyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy t. L történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz — vagy akárcsak a tíz — év előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem fo- lyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megítélőinek tábora, az az „optimisták” és „pesszimisták” csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban ha lappangva is. mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Alü másrészt ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja , kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harciról való lemondásnak.

A gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakítása, a marxista- leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása is ideológiai rt'é fettételük.

Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális életnek, mint kifejezetten ideológiai területnek a jelentőségét. Az itt folyó eszmei harc ugyanakkor különösen bonyolult is. Hiszen az élet más — politikai, gazdasági — területeiről kiszorult, vagy ott korlátozott polgári-kispolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazítási politika is sok szempontból erre a területre irányul, összegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik főfrontjává, ugyanakkor sokban legbonyolultabb területévé vált.

Ebből következik, hogy sem helyzetének megítélése, sem az abból levont konzekvenciák nem lehetnek helyesek, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a politikai és ideológiai összefüggéseket, amelyek kulturális életünk jelenlegi helyzetét meghatározzák, s amelyek továbbfejlődésének is biztosítékai;

Alapvető célunk, hogy a szocialista kultúrát, irodalmat és művészetet minél szélesebb rétegekhez juttassuk eU Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ezt a célt nem lehet olyan formán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az Ideológiai Irányelvek rámutattak, ideológiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos, egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött. Ilyen körülmények közt a szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható, az ideológiai vita megkerülését jelentené, kulturális téren ideológiai álegységhez vezetne, annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogy mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kirekesztünk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti.

A szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák közt azonban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kultúráiig politikának nyilvánosságot biztosít nem szocialista hazai és külföldi alkotásoknak; kulturális temékeknek is, a Vili. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jószándékú, nem ellenséges alkotás.

Lényegében az fgy kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bizonytalansághoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út” illúzióját, ha a szemlélő nem számol az ideológiai harc el- kerülhetelen tényezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobboldali, revizionista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jő, — hogy akár maradjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet és végső soron a kulturális élet irányzatonként! szerveződésénél, az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervezeti igényeinél köt ki, A tévedés azonban vezethet olyan „balos” konzekvenciákhoz is, amely kimond- M» — ldmaadatlanui az e&ansjL

egység túlnyomórészt adminisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módszerben látja változatlanul a kivezető utat. S ezeknek az álláspontoknak megvan a maguk téves elméleti vetülete is.

Ezzel kapcsolatban közvetlenül is emlékeztetünk a Kulturális Elméleti Munkaközösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban c. tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, elkötelezettség és dekadencia kategóriáit, éppen ezt, a kultű- rális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez.

Éppen ennek az ideológiai „térképnek” az alapján válik világossá, hogy az ideológiai harc jobboldali megkerülése az elkötelezettséget jellemzően pártossággá, a dekadenciát elkötelezettséggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává

játssza át, „lépteti elő”. Míg a „balos” torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős hányadát az ideológiailag ellentmondásos művek közé sorolja, az elkötelezettségben rejlő relatív értéket tagadva, azt mindenestül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetlenül azonosítja a politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elöl vesztése, megkerülése. S ami kérdésünk szempontjából lényeges: 'mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisztikákra, műfelsorolásokra épülő, önmagában még oly reális kéjjé is.

A szocialista kultúra

hegemóniája tehát eredmény és kötelesség, ténykérdés és félkészültséget igénylő feladatvállalás a szó mély, történelmi értelmében. Elengedhetetlenül fontos, hogy általában, de különösen kúltürális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napirenden tartsuk az ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá.

TÓTH DEZSŐ

ÚTON

Ahol a pipacs fűre vérzett s arcára bukott rég a tartó most szerelmemben gyanakvó hittel megyek veled

az évek nyarain át.

Megállaz kedves, semmibe nézel fölkiáltok: nem emlékszel már, bogy szerettelek S

Katona Judit

SZERETŐK QYÖTRŐ HARCA

Virágfejed lehúzza sűrű bánat szép szavadból hűs mályvaillat árad kék szomorúság kifeszíti benned a csókot nélkülöző mély szerelmet s rád bilincseli félelmetes tervét kínos búcsú és még kínosabb emlék s míg szemedből gyöngyöző könny szivárog

viaskodunk mint hajlongó virágok.

Poiner Zoltán

Novellapályásat

'A Petőfi Népe szerkesztőbizottsága novellapályázatot hirdet a megye dolgozóinak mai életét, gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődését bemutató művekre.

A pályázat jeligés. A pályaművek terjedelme legfeljebb öt gépelt oldal, (illetve 150—160 sor). Beküldési határidő• 1966. november 15. Cím: Petőfi Népe, Kecskemét. A borítékon feltüntetendő: Novellapályázat.

Eredményhirdetés: 1966. december 18-i számunkban.

1. díj: 1200 Forint.

II. díj: 800 Forint,

III. díj: 500 Forint.

A díjakon felül a művek közléséért a szokásos honoráriumot fizetjük. A közlésre alkalmasnak ítélt írásokra akkor is igényt tartunk, ha díjat nem nyertek. A beküldött műveket nem küldjük vissza, s megőrzésükre sem vállalkozunk.

Vendégségben a vajdasági íróknál

A vajdasági írók szokásos évi találkozójukat a természeti szépséggel megáldott Tisza menti Kanizsán tartják.

Az írótábor tizennégy évvel ezelőtt alakult, 5—6 író a helyi közigazgatási vezetők vendégeként találkozott, s néhány napot pihenve-vitatkozva együtt töltöttek. A következő évben újabb vendégek érkeztek, s már programot is dolgoztak ki. Így azután évről évre a régi vendégek mellett újabbak érkeztek.

Különösen nagy szerepe volt az irótábor szervezésében Máj- tényi Mihály regényírónak. (Kimagasló érdemeit az idei tábor zárókonferenciája jegyzőkönyvben örökítette meg.)

A Vajdaság sajátos jellegéből adódik, hogy ezeken a találkozókon nem csupán magyar írók vesznek részt, hanem a Vajdasági Iróalosztályhoz tartozó szerb, skiptár, román stb. írók is, s ebben az évben már úgy bővült tovább a kör, hogy a távoli Szlovéniából is érkezett vendég: France Filipics, a

„Dialegi” című rangos folyóirat főszerkesztője. Sőt, a mostani tábor látogatói közt két hazánkfia is mit: Szegedről Mocsár Gábor és jómagam.

Ott volt a hazánkban is ismert Fehér Ferenc költő, s a szintén ismert nevű Major Nándor regény- és esszéíró, Acs Károly költő, a Híd című folyóirat főszerkesztője, Saffer Pál, a Vajdasági Íróalosztály elnöke, továbbá Bogdánfi Sándor afo- rista, Kopeczki László humorista, Deák Ferenc költő, novellista és grafikus, Németh P. István, a „Fórum” könyvkiadó főszerkesztője, Miroszláv Antics szerb költő, dr. Drasko Ro- dep egyetemi tanár, Enver Derdzeku skiptár prózairó, egyetemi docens, Sulhóf József regényíró, Koncz István költő, Urbán János regényíró.

Természetesen ezen a nevek — néhányat leszámítva — ma még ismeretlenek a magyarországi olvasónak, de otthoni szereplésük, népszerűségük, irodalmi irányzatuk figyelmet érdemel nálunk is. Nagy kár, hogy az olyan tekintélyes és ismert írók, mint Herceg János, Sinkó Ervin, aki a Tanácsköztársaság idején Kecskemét városparancsnoka volt, s tavaly jelent meg újabb kiadásban Optimisták című nagy regénye, Bori Imre — betegség és más okok miatt nem voltak jelen.

Az írótábor most is, mint eddig, alkalmat adott sok érdekes eszmecserére. Irodalmi esteken, ankétokon találkoztak az írók olvasóikkal, baráti találkozókon ismerkedtek a környék faivainak értelmiségével és munkásokkal, parasztokkal, ellátogattak művelődési intézményekbe — többek között a zentai művésztelepre — iskolákba.

Ezen a találkozón elhatározták, hogy elkészítik és kinyomtatják a Kanizsai írótábor monográfiáját, amelyben ismertetik másfél évtizedes történetét. Ugyanakkor archívumban ösz- szegyüjtik a táborozás szellemi termékeit és egyéb emlékeket. Határozatot hoztak arról is, Logy egy helybeli villát átalakítanak írói alkotóházzá, s ott folyamatosan helyet adnak azoknak, akik ezen a gyönyörűséges helyen akarnak alkotni két-három hétig, vagy esetenként hosszabb ideig is.

Az írótábor újonnan megválasztott elnöke, Dobó Illés részletesen ismertette a jövőre vonatkozó elképzeléseket. Ezek szerint keresik a módját annak, hogy az írók seregszemléje még színesebb legyen. Közös szegedi, pécsi, vajdasági találkozót is terveznek. Itt jegyzem meg; a közeljövőben Kecskeméten szerepel a vajdasági írók egy csoportja, a topolyai Szocialista Szövetség és a Kecskeméti Katona József Társaság közös rendezésében.

Kecskemét az ottani írókkal folytatott beszélgetéseim során gyakran szóbakerült: Az egyiknek könyve jelent meg, a másik Tóth László iránt érdeklődött, harmadiknak Kecskeméten barátai élnek, a negyedik Goór Imrét ismeri, az ötödik olvasott valamit a Katona József Társaságról, a hatodik részletesen érdeklődött az itteni irodalmi élet iránt — és sorolhatnám még tovább ié. Mindez, s az, hogy mi is naponta többet tudunk róluk, értékeiket egyre jobban felismerjük — mindez a kapcsolatok kiszélesítésére kell ösztönözzön kölcsönösen bennünket.

Az Írókkal, költőkkel, elméleti szakemberekkel folytatott beszélgetések, a konferenciákon, vitákon való részvétel, valamint könyveik olvasása, s a lapok, folyóiratok (Híd, Magyar Szó, „7 nap”, Űj Sym,posion) együttvéve azt a véleményt sugallja, hogy a mai jugoszláviai magyar irodalom rendelkezik olyan értékekkel, amelyre érdemes odafigyelni.

Utoljára hagytam egy kedves kötelességet, a köszönetét azért a baráti, mindig szívélyes figyelemért, sokféle segítségért, amiben minket, vendégeket részesítettek.

Barátság, megértés, érdeklődés, figyelmesség övezett egy héten keresztül.

m&x