Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-18 / 221. szám
Vitatkozzunk a folytatásról Valóban, elegendő tapasztalat gyűlt már össze ahhoz, hogy alapot szolgáltasson a tartalmas vitának; kiindulópontja lehessen 'érdembeli döntéseknek, amelyek a lehetőségek jobb kihasználását, az eredmények megsokszorozását célozzák. A szüreti napok megrendezése ma már hagyomány. Országos híre van, s ha Kecskemét bárhol szóba kerül, nemcsak a barack és a Nagytemplom jut eszébe az idegennek, hanem bizonyára megvillan benne valamelyik tv-közvetítés emléke is. Meddő fáradozás volna a szüreti napok jelentőségét egybevetni más városok es tájak hasonló ünnepeivel, kiváltképp megpróbálkozni a rangsorolással, hiszen ennek az eseménynek a legkevésbé sem célja valamiféle látványos vetélkedés. Szervezői és rendezői, a gondolat támogatói: a megyei párt- és állami vezetés, ilyesmihez nem adná nevét és nem áldozna rá annyit anyagiakban sem. A szüreti napok mindenekelőtt seregszemle, alkalom a számvetésre, az eredmények felsorakoztatására és a jó tapaszra ELJÖN AZ ŐSZ A mikor a beutalót meg- ■™- kapta, maga sem tudta, örüljön-e, vagy bosszankodjék. Hiába ragyogott a nap, hiába a Balaton, mégsem érezte olyan igazán jól magát. Sokáig nem talált partnereket, akikkel eldiskuráljon, leüljön ultizni. Hát a feleségével üldögéltek a vízparton. Az étkezéseknél nemigen szóltak, mert viháncoló fiatalokkal és egy szótlan hivatalnokkal ültek egy asztalnál, mindig hatan. Az asz- szony szólt rá néha; késsel-vil- lával egyen, hogyan törölje meg a száját a szavétával. meg ilyeneket Szegényke, csak a többiek kedvéért mondogatta, mert mindkettőjüket zavarta az írott és íratlan szabályok állandó kötöttsége, azt hitték, hogy a többiek őt nézik, s talán éppen rajtuk nevetnek... Az is rosszul esett neki, hogy az első találkozás óta. amikor megmondta a nevét és azt, hogy karosszériaszerelő. asztaltársai közül senlki sem kérdezte munkája felől, amire pedig büszke volt, sőt egyszer az a bodorhajú fiatalember, akit a társai Pipinek hívtak — úgy mellékesen vetette oda neki: — Papa, melyikhez ért jobban: a gépkocsi-, vagy a női karosszériához ? Ízléstelen volt a kérdés, ösz- szenézett a feleségével és nem tudott mit válaszolni. Holott a kérdésnek nem is a tartalmát, hanem a hangiát találta bántónak. A többiek nekitámadtak ugyan Pipinek, de alighanem csak a látszat kedvéért... — gondolta. Ezt az üdülést sororikívül kapta. Illetve, így mondták, de ő csak legyintett. — Nagyon is számítottak rá! — mondta a feleségének. — A nyugdíjazás előtt még ezzel is megrövidítették az időmet! — U gyan, papa, csak jót akartak neked. Igazán kedvesek, hogy beutalót adtak. És hogy együtt nyaralhatunk a Balatonon. Tudod, mennyire szerettem volna mindig! — Igen, igen... De én nem is éreztem jól magamat. — hajtogatta még hazafelé a vonaton is. — Nekem ez kényszerpihenő volt. Pedig a kényszerpihenő még a kényszermunkánál is rosszabb! Különös hangsúllyal mondta az utolsó szavakat úgy, hogy a nyomok ott maradtak a levegőben és a szívben. Az asszony vigasztalni próbálta: — De hiszen mégiscsak jutalomból kaptad, meg aztán minden jó volt és szép volt, csak a munkád, meg a társaid hiányoztak. ., — Elég az! — fortyant fel. De végül is lecsillapodva tette hozzá, és kissé elmosolyodott: — Persze, neked van igazad. És ha neked jó volt, akkor nekem is... Nem szerette a sók beszédet, különösen nem, ha már értelmét nem látta. Az ügy le volt zárva, végül is nagy élmény volt, kellemes, szép napokat töltött el az asszonnyal a Balatonnál és mégiscsak kialakult egy kedves barátság is egy hajógyári munkással, aki ugyan Szo- boszlóra szeretett volna menni a reumájával, de végülis nem oda kapott beutalót. Azóta küldött is egy képeslapot neki. A kánikulai meleg alábbhagyott. Néhány csendes, verőfényes délelőtt után szomorkás, szeles, cseperésző délutánok jöttek. Vissza-visszatért a Nap, de vissza-visszatértek az esők is. A birkacsárda vendégkoszorúja megritkult, délutánonként hazafelé menet a munkából jobban lehetett érezni a lecsapódó füst szagát. Egy nap levél jött Somogyból, Sanyi unokája írta. az a pöttöm kis emberke — vagy legalább is az emlékek fényképein még az volt —, hogy megkezdte az első gimnáziumot. Persze, szeptember van... hogy megnőtt az a gyerek! — Na, öreg fiú, meddig még...? — szólt utána egyik délután volt katonatársa. Ha más kérdezte, volna, talán nem is válaszol, de Mózesre, a csíkvidéki medvére — így hívták akkor maguk között — nem neheztelt. Micsoda emlékek kötötték őket össze! Évtizedek mindennapjai, küzdelmei, örömei. Háború. Tavaszok és telek. ..! — Ha tőlem függ... — nem folytatta, úgyse sokat mondhat. Tudta, hogy ezek az utolsó napok az üzemben, de amíg lehet, amíg nem szólnak, bejár. A szíve, lelke táján érezte, mennyire igazat mondanak és írnak azok, akik azt mondják és írják, hogy milyen fájdalmas doteg otthagyni egy élet munkája során megszeretett második otthonát, társait. .. 17 áradhatatlanul. fiatalosan és jókedvűen dolgozott. Mint mindig, örült, ha valamire megtaníthatta a kis tanuló gyerekeket, akik ott sürögtek- forogtak körülötte. Magát látta bennük, de nagyon jól látta a különbséget is... pedig ezek a gyerekek ugyanúgy cipekedtek, olajmaszatosak voltak. De mennyivel másként, mint akkor. .. Am hiába ragaszkodott a gyerekekhez, a munkapadjához, szerszámaihoz és szaktársaihoz. Egyik nap mégiscsak hivatták az igazgatóhoz. Tudta, mi következik. Ügy lett, ahogy számította. Szép kis beszédet mondott az igazgató, meg a szakszervezeti elnök, meg Dinnyés szaki is — a lényeg mégis az volt: elérkezett a pihenés ideje a hosszú munka után. Ügy, ahogy azt nem egyszer elképzelte.... T%J em mondta, hogy tovább 1 ^ is szeretne bejárni, nem kért semmit. Tudomásul vette, hogy itt az idő, hisz végeredményben ő ..kérte” a nyugdíjazást. Bár hosszú ideje esedékes volt, mégis szinte kábán hallgatta a szavakat, a kis ünnepségnek mintha csak kívülálló hallgatója és nézője lenne. Egyetlen mondat csengett a fülében még akkor is. amikor a poharak megkoccantak. A szavak a régi harcostárs szavai voltak, aki nem vigasztalgatta, nem ámítgatta, nem hivatkozott sem erre, sem arra, egyszerűen csak valami olyasmit mondott, hogy az ősz eljön, mindig eljön. De szép az ősz, a betakarítás ideje/T. — Eljön az ősz... Igen. Eljött most is. itt van. De úgy érezte, hogy mégiscsak hamarább jött, mint kellett volna. Antalfy István tálatok kicserélésére. Ezzel együtt propagandája is a megye törekvéseinek, erőfeszítéseinek, sikereinek, gazdasági fejlődésünknek és kulturális értékeinknek. Ami pedig a legfontosabb, tehát központi gondolat: nem visszapillantás, hanem sokkal inkább a további fejlődés határköve, eszköze, segítője. Az idén szembeötilőbb, fel- ismerhetőbb volt ennek az alapelvnek érvényesülése, mint legutóbb, aminthogy akkor is világosabban magmutatkozott már, mint két évvel korábban. Az idei tudományos tanácskozások, amelyek a megye gazdag kertkultúrájának jövőjét olyan elismert eredménnyel szolgálták, nem kívánnak bővebb kommentárt. Ezekről annakidején beszámoltunk a széles közvéleménynek, a továbbiak a tudományos munkásokra, a kutatókra, ne- mesítőkre, s a gyakorlati szakemberekre várnak. Jobb volt a szüreti napok megrendezése egyebekben is mint eddig. A kiállítások, a kulturális program, a lovasnapok megrendezésében egyaránt látható vett a korábbi tapasztalatok érvényesülése, felhasználása. A sikeresebb megrendezéshez hozzájárult egv szerencsés körülmény: az, hogy a Nagytemplom mögötti téren ideiglenesen helyet kaphatott nem csupán egyetlen napra, vagy délutánra — mint legutóbb a stadionban — hanem hosszabb időn át is a kiállítás, a közönséget vonzó sok-sok látványosság. Éppen ez adta az alkalmat és az inspirációt arra, hogy felvessük a hogyan tovább kérdését. Dicséretet érdemel, aki az ötlettel előállt, és dicséret mindenkinek, aki támogatta a gondolatot, hogy ezt az üres teret felhasználják a szüreti napok megrendezésére, öt napon át itt mindig sokan voltak. Az idegen. még ha véletlenül került is ezekben a napokban Kecskemétre, okvetlenül megfordult itt. Vitára serkentő felszólításunk tehát egyrészt erre vonatkozik. Hol lesz, hol legyen ez a kiállítás legközelebb, tehát két év múlva? Addigra ez a terület beépül. (Láthatta mindenki, aki megtekintette a Bányai Júlia Gimnáziumban bemutatott városfejlesztési kiállítást.) Igen régi panasz ez Kecskeméten. Mindig is hiányzott a fejlődő, a gondozott parkokkal oly sokat törődő városból egy nagyobb szabad terület, ahol nem kell sajnálni virágágyakat, beton medencéket, lombos fákat, dísznövényeket. Kecskeméten nincs hol felállítani nyáron egy alkalmi szabadtéri színpadot. — állandó szabadtéri színpadra és mozira gondolni sem merünk pillanatnyilag — nincs kultúráltad helye még egy néhány napra érkezett vidámparknak, cirkusznak sem. A Vásártér, a Műkert nem tekinthető alkalmasnak, mert mindkettő távol esik... A megoldással, mint értesültünk, azóta már foglalkozik a városi tanács. Sok vita folyt, ha nem is a nagyközönség körében, hanem a rendezők között a kulturális programról. A megye minden részéből ezer táncos gyűlt ösz- sze Kecskeméten egyetlen délutánra. egyetlen, viszonylag rövid műsorra. Közülük a legjobb néhány csoport ugyan szerepléshez jutott még egyszer a nagytemplom mögött felállított szabadtéri színpadon — mégis azt kell mondanunk, hogy itt fontos lehetőséget szalasztunk éL Az ezer táncos útiköltsége nem csekély összeg; egy megyei fesztivál rendezési költségeinek nagyobbik felét tenné ki. Kézenfekvő tehát a gondolat, hogy legközelebb ne csupán egy látványos bemutató kedvéért jöjjenek be a csoportok, hanem legyen ez alkalom egyúttal arra is, hogy vetélkedjenek, mérjék össze tudásukat és kapjanak bírálatot, szakmai segítséget a további munkához. Bizonyára elég volna egyetlen nappal megtoldani az itt tartózkodásukat, s tartalmas, táncmozgalmunk fejlődése számára is értékes esemény lehetne a szüreti napok kulturális programja. A javaslat különösen helyénvaló most, két évvel Kecskemét fennállásának 600 éves jubileuma előtt. Akkor válik esedékessé a szüreti napok legközelebbi megrendezése, önként kínálkozik a felvetés, hogy a szüreti ünnepséget jubileumi ünnepségsorozattá lehetne fejleszteni. Nem az eddigiek bírálataként, csupán az illetékesek figyelmének felhívására volna még néhány megjegyzésünk. Ac egyik: Különös és mindenképpen helytelen merevségre vall. az. hogy amikor annyi idegen érkezik a városba, mint a múlt vasárnap, nincs nyitva egyetlen üzlet, áruház, még az ajándékbolt se. Hasonlóképpen érthetetlenül merev az a rendelkezés, amely tiltja a kiállított termékek eladását. Az utolsó este kiárusítást lehetne rendezni, s ez nemcsak propagandának volna jó, hanem megtakaríthatnák vele az áru elszállításának költségeit, és rongálódását is. A végére hagytuk — nem csattanónak, hanem azért, mert nem akarunk előtérbe tolakodni — a sajtópropaganda kérdését. Ebben volt talán a legkevésbé átgondolt és következetes a rendezőség. A Szegedi Szabadtéri Játékoknak, a Gyulai Várjátékoknak. a Saváriai játékoknak stb. sokkal nagyobb szabású a beharangozása. Mi mar gunk sem szereztük be egyköny- nyen a sokféle albizottságtól az előzetes információkat. Holott széles körű sajtótájékoztatót kellett volna rendezni, a fővárosi lapok és a környező megyék lapjai számára, mert jogosan bízhatunk abban, hogy a megye határain túl is érdeklődnek különleges látványosságaink és nem kevésbé kitűnő termékeink iránt. Hiszen erről még így is sokan meggyőződtek, s akik eljöttek, hirdetik is. Ebben bizonyosak leihetünk. M. I*. A lány, ki buszra szállf Ablakfóliának dűlő asszonyok A lány, ki buszra szállt. hátra se nézett, vitte magával karcsú délutánomat, a vacsorát mindig hatkor teszik a tűzre mert akkor indulnak haza a férfiak az asztalra fehér terítő kerül meg tányér a kéményből kihajt a füst és szél riad könnyű kis táskát lobogtatott az ablak négyszögéből áldásként permetez én csak álltam, mint akinek fontos dolga van, szememből kirobogott a busz párákkal álmos árnyékuk ki a kőre fazék fütyül, s a lombbá lett füstvirágból a szél elvisz egy lengő csokrot az esti mezőre és a lány is, ki kíváncsi kapu tárulkozik a tapogatózó buszra szállt és távoli meleget cipelő árnyékok előtt óra üt és nem lehetett fontos dolgom, csak állnak és arra gondolnak mind csak álltam, mint buta útjelzőtábla. hogy holnap — holnap biztosan jó hírrel amelyre senki sem figyel: jó hírrel és május-ággal „A szomorúság utcája, behajtani tilos!” köszönt majd be a karcsú délelőtt Ténagy Sándor Becsey Tóth György
