Petőfi Népe, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
Egy néprajzos naplójából: ömölnek nyíló sorok Virág-görcsökben fetreng a nyár, ingét tépi, meteor-gyöngyházgomb szakad. Házak üveg-bozótja neszez, bronzsíp reked, fuldokolnak fénytestű madarak. Habzik a rét, kutak szája bődül, hasig érő gondban bitangol a barom, de kondul a rézharang, gulyás csördít. ostora bőrből hasított hatalom. Vigyázzban áll a torony, gömbje ragyog', akác mutatja fel neki pogány áldozatát, kései fürtjét, de lám, a falu lova motorok zsolozsmáin a mennybe táncol át. Míg palánkok tövén legel a csend, antenna-csúcsra szőlő kapaszkodik. Ásít a padlás, fülled, nem retteg seprűtől, kéménynek támasztott zsák szája csücsörít. Gumirecék alól száll az álkonyi por, munkál a vashuzalos sugarak szövetkezete. Micsoda díszszemle! Kukoricák nyíló sorai ömölnek át az űrön, porzójuk csillaggal tele. Hatvani Dániel Úgy szólj hogy hangod ütemére elinduljanak a begyek és táncolják körül a földet; szavad fakasszon vizet a kősziklából, a csodákon ámulók szóraját hogy olthasd, űzze el a felhőket a Nap elől a hangod. Ügy szólj, hogy felszáradjanak a könnyek hangod ha szíveknek nekiütődik. Keljenek buja magvak, zöldelljen rét és roskadozzanak a fák, ágak szerelmes őszön, ha -a levegő hátán hangod kimondva eliramlik. Ne rémissz el senikit szavaddal, aki jó barátod, de remegjen elomló inakkal az ellen! A mocsok fulladjon bele megölő szennyvizekbe, £> szavadra ébredjen és nőj jön egyre a Tiszta Szándék! Ügy szólj» hogy virág eső hulljon a Földre és jusson belőle a Galaktikánkon túlra is. Hangod nyomán a viskók Összeomoljanak és emelkedjenek büszke paloták, jaj, szólj úgy, hogy pusztuljon bele örökre a bánat! Ügy szólj, bogy rettenjen az Ármány és falhoz lapuljon a gonosz önérdek, úgy szólj, hogy a j égcsőt-hozó szelek meg hajoljanak előtted, úgy szólj» — ó, fenséges szólni-tudás! —, mintha még ezer éved lenne de holnp már halni mennél, úgy szólj, hogy valamit adj hozzá ezzel a világhoz, — melyben a szó tán a legkevesebb. Varga Mihály Az Hosszú és gyötrelmes motorozás után érkeztem a Dél-Duna egyik vadregényes mellékágához, hogy megismerkedjem az Orvhalásszal. Engedjék meg a magyar helyesírás bajnokai, hogy nagy betűvel írjam az orvhalászt, de ezt két körülmény is indokolja. A szakmai etika tiltja, hogy eláruljam nevét kedves adatközlőmnek, de egyébként is megérdemli a nagy O-t, mert a szakma kiváló művelője. A hatósági embereknek pedig megnyugtatásul annyit, hogy az ügy már elévült, s mindazt amit itt olvasnak tekintsék szépirodalomnak;. Ha pedig valaki azon botránkozik meg, hogy ilyen bűnös dologba keveredtem, annak is tudok válaszolni. A néprajzosnak többféle kellékkel kell rendelkeznie. Ezek közül legfontosabbak: használható fej, hogy az adatokat összegyűjteni és értékelni tudja, aztán strapabíró nadrág az éjszakába nyúló jegyzetelésben, olvasáshoz, íráshoz, végül jó gyomor. Ez utóbbi fizikailag és erkölcsileg egyaránt értendő. Az ember sokszor kénytelen olyan fojtott- szagú lakásokban napokat eltölteni, hogy majd megfullad, olyan ételeket, italokat fogyasztani, hogy az inkább kifelé kívánkozik, mint befelé stb., stb. Ami az erkölcsi részt illeti, ahhoz is gyomor kell, hogy olyan emberekkel barátságosan beszéljen, akiknek lakat mögött lenne a helye, és olyan nézetekre is megértőén bólogasson, ami szöges ellentétben áll saját nézeteivel. De, ha nem akarja, azt, hogy az adatközlő bizalmatlan legyen, bezárkózzon, és kutatásai számára nélkülözhetetlen adatoktól elessen, akkor mindehhez jó arcot kell vágni. Sőt néha a protekció is jól jön. Nekem, volt protekcióm, így az Orvhalász nem szökött el, nem tagadott, hanem őszintén elmondta mindazt, amire kívánpart elő ideges ujjakkal egy cigarettát. — A halál mindig az élőknek borzasztó. Mert azok tudják, mi a halálfélelem és más pusztulásában tulajdonképpen saját magukat siratják el előre.-. A halál nem filozófia, aha■™- Iái az... az — kereste a szavakat — igen, a halál Olyan tény, amelynek nincs már tényezője sem- Van és nincs. A legfeloldhatatlanbb ellentmondás ... — Senki sem él örökké — bölcsei kedett hátra a gépkocsi- írezető, de észrevehetően lassabban hajtott, hogy meghosszabbítsa útját az örökkévalóságig™ — örökké •.. Ki nem akarna Srökké élni, s ki nem tudná, hogy úgysem élhet az idők végzetéig, ha egyáltalán van olyan? — horkant fel útitársam. —De élni, minél tovább élni, mindenki akar?... És egy ostoba karambol •.. Eh. A halál után egy perccel már senki és semmi vagyok. Éltem. Megszűnt számomra a jövő idő, már csak múlt idő vagyok. Emlékeim, vágyaim, terveim, ezernyi volt örömöm, bánatom a halál után egy perccel teljesen semmivé válik. Egy perccel a halál után — nyomta el idegesen a cigarettátHallgattunk mind a hárman, csak a motor duruzsolta egyenletesen a kilométerek indulóját, csak a fák sorakoztak tovább az út mentén... — ... mint valami fejfák ... Eh! — mutatott ki az ablakon útitársam. __Megrázott ez a csúnya baleset. S még engem vádoltál a filozofálással! Végtére miért esünk kétségbe attól a gondolattól, hogy úgyis meg kell halni . •. És különben is, a halálban van annyi jó, hogy minden szépet elmondanak majd sírod felett, to leszel a legjobb féri ap a, munkatárs, meg minden ... Legfeljebb az bosszanthatja az embert, hogyha már ilyen tökéletes volt életében, miért nem kapott prémiumot •.. A gépkocsivezető elröhintette magát, de úgy csinált, mintha köhögött volna. Még jobban ráhajolt a kormányra, csupán meggörbült hátáról gondoltam, hogy belül rázza a nevetés. Ennyire szívtelen ember lenne, hogy egy általa humorosnak vélt megjegyzésnél képes nevetni néhány perccel a halál után? Vagy ennyire reális ember, aki végtére, ha nem is, mint a fronton, de csak mindennap szembenéz, a száguldás útja mellett koncsorgó halállal? IAf agam is rágyújtottam és megpróbáltam a motoros helyébe képzelni magam. Vajon az alatt az egyetlen pillanat alatt, míg a motor nyergéből az országút betonjára csapódott, mint éjszakai bogarak az autó szélvédőjére, tényleg eszébe jutott egész eddigi élete? Tudta-e, hogy meghal? Nem, a motoros nem gondolhatott a halálra. Bizonyára az egyensúlyt kereste, a lehetőséget, hogy az ütés minél kisebb, az élet minél biztosabb legyen. Tudatosan tette-e, vagy tudatlanul? Az most teljesen mindegy. De védekezett a halál ellen, mert bízott az erejében. Hogy most a halál győzött? Odafordultam útitársamhoz: — Kár volt ennyire felizgatnod magad. Igazad van, a halál mindig borzasztó, mert mélyek bennünk a gyökerek •.. — Mire gondolsz? — nézett rám gyanakodva, hogy vajon nem gúnyolódni akarok-e. — Mire? Nehéz volna ezt pontosan megmagyarázni. Évezredeken keresztül azzal vigasztalták az embereket az érthetetlen halál miatt, hogy majd a túlvilágon ...' A menyországban .., Allah paradicsomában ... A nirvánában ... Szóval, érted ■.. Nos, mi magabiztosan beszélünk a természeti törvényekről, a halál elkövetkezésének objektív szükségességéről... Mi nem hiszünk a túlvilágban. De leg- belül, bennünk is felvetődik a kérdés: hát szüleiek, meghalok és ennyi az egész? Mondom, mélyek a gyökerek. Az embernek sokat kell változnia emberségben is- Na és természetesen a megértésben is, szembenézzen azzal az egyetlen perccel, ami a halál után jön ... Azaz, ami már el sem jön . •. Nehéz? Rettenetesen... De szembe kell nézni, mert az ember törvénye: az élet- — Jó, ezt én is tudom.'.. Nem szeretem, ha előadásokat tartanak nekemj az idealizmus elleni harc jegyében pont éjszaka, lassan ötszáz kilométeres utazás után . ■. Akkor megrázott ennek a szerencsétlennek a sorsa — fészkelődött út.itársam és behunyta a szemét, jelezve, hogy aludni kíván. Pedig beszélgetni nem akart.. • A város fényei, mint szent- .jánosbogárkák a nyári éjszakában, úgy viliództak elő a távolból. A gépkocsivezető nagyot sóhajtott. •. — Na végre... Alaposan elfáradtam — majd hirtelen felszisszent. — Hű, a mindenségit! — Mi baj? — kérdeztem önkéntelenül is előredőlve az ülésen— A fene a feledékeny fejem ... Nem vettem semmit a gyereknek . •, Pedig felébred, ha hajnalban is jövök ... Csuda kölyök •.. Tisztára rám hasonlít ... Szakasztott én vagyok — mondta büszkén, aztán újból megcsóválta a fejét, mert hogyan is tudott ennyire feledékeny lenni. •. Gyurkó Géza orvhalász esi voltam. Orvhalász ugyanis többféle van. Az egyik közönséges tolvaj, aki a más szerszámaiból kilopja a halat. A másik típus ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint a rendes halász, csak éppen engedély nélkül. A harmadik a legérdekesebb, s az én emberem ilyen volt: ősi, egész primitív eljárásokkal fogta a halat, úgy, ahogy azt az ősember tehette, vagy ahogy ma a benszülöttek halásznak. Az Orvhalászt idős, kissé elvadult embernek képzeltem, és nem akartam hinni a szememnek, mikor egy középkorú, jóvágású, a világ dolgaiban járatos férfi fogadott. Mint később megtudtam, iskolázott ember volt, de nyughatatlan vére mindenféle kalandokba sodorta, s mint mondták: „Volt az már minden, csak kovács előtt bőrkötény nem.” Azért mosit is volt hivatalos munkája is, a halászatnak csak titokban hódolt szenvedélyesen. Még csak nem is anyagi haszonért, hisz az ő módszereivel legfeljebb a hidegvízre valót kereshette meg. Kedvenc halászszerszáma a szigony volt. Ezt az ívó halra használt több ágú, szúró eszközt kb. 80 éve tiltja a törvény, de az orvhalászok kezén itt-ott még fellelhető. Ha káros voltát nem tekintjük, valóban szép sport lehetett a szigonyozás: „Nád vagy gyékény között rit- kásban jár a nagy hal. Az ember megfigyeli, hogy merre. Kora reggel szigonnyal bemegy, idő előtt egy fél órával. Nyári nagy melegben kora reggel, és napnyugta felé hüssölnek a halak. Megvárja, míg jönnek. Előbb az aprókat, aztán a 3—4 kilósak. Előbb lágy hullámok, utána a hal. Mikor elébe ér, bele a szigonyt. Vigyázni kell, mert a víz csal, ha a víz alatt egy araszra látja a hátát, a hasa alá másfél arasszal kell döfni, akkor talál.’* Az ügyes szi- gonyos finom mívű gerelyszigonyát több méter távolságról is beledobta a nagy halba. A szigonyozás egyébként nagyon elterjedt halászati mód, megtaláljuk már a kőkorszakban, a kőből és csontból készült szigonyhegyeket, de világszerte a benszülöttek mai napig is használják. Az eszkimók csontból készítik, a trópuson lakók bambuszból. Érdekes szerszám a hurok is. Másfél-két méteres botra vesz- szőhúr, drót-, vagy lószőrhur- kot kötnek. A part közelében hüssölő csukára élőiről ráhúzzák a hurkot, s mikor az a hasához ér, egy hirtelen rántással a partra repítik. Ez is olyan módszer, amit Skandináviától a Balkánig és Angliától az Uraiig, de más világrészeken is ismernek. Télen doronggal, vagy baltával halászik az Orvhalász. A tükörjégen keresztül meglátni, hogy hol van hal. Ha egy nagyot fölé csapnak, elkábul, léket lehet vágni és kiemelni. Tavasszal, áradáskor a szélvizekben ívó halat is üti bottal, vagy botra erősített láncdarabbal. Az Orvhalász ismer más módszereket is, de azokat károsnak tartja. Ilyen a robbantás és a mérgezés. A robbantás egyszerűbb esete, ha valami robbanószert dobnak a vízbe, a háború alatt elég alkalom volt erre is. Az ősibb módszer az oltatlan mész üvegbe lefojtva. Ez is, akár a mérgezés nagyon sok halat megsebesít, elpusztít, amiből senkinek sincs haszna. A mérgezés különféle mérges növények nedvével történik, amit ha a vízbe juttatnak, a halak elkábulnak, vagy el is pusztulnak. De lehet a csalétket is megmérgezni, így kevesebb halat pusztít. Az Orvhalász, mint említettem, ezeket a módszereket ismeri ugyan, de nem használja. Néha azonban kedve támad a horgászathoz. Horgot azonban nem használ. Két végén hegyes fa, vagy csontdarabkát köt középen a zsinórra, megfűzi gilisztával, és így ereszti a vízbe. A hal hosszában nyeli a pockot, de az a rántásra keresztbe áll a szájába, vagy a gyomrába. Ez sem új találmány, ilyen halpöcköket az őskorból is ismerünk, s ezek voltak a horgok ősei. Hogy azóta 20—30 ezer esztendő eltelt, mikor az ősember először próbálta ki, az nem zavarja az Orvhalászt, sőt nem is tud róla. A gyakorlat azt mutatta, hogy jól bevált módszer mindegyik. Nyár lévén csak a szigonyt, a hurkot és a halpöcköt próbálhattuk ki, ösz- sze is fogott egy ebédre valót. Míg a hal főtt, mesélt a halak életéről, szokásairól. Emlékeze-. tes számomra, ahogy az ívás lefolyását elmesélte: „A varacskos béka jelzi a pontyívást, mert mikor az ívik, akkor keÚ a pontynak is. A ponty inkább a nádban, de van úgy, hogy a partra is kiszalad. A csuka inkább a nád szélén, a hínáros. gyöpös szélen. Ha fürdik a hal (ívik), locsol, kijön a szélire, egymást zavarják, öt-hat jön egy csoportban. Elől jön a tejes hal, mellette az ik- rás. Mikor kiér, hogy a hasa a földet éri, vagy a torzsát, ott visszavág, megfordul, folyik a teje, a vizet megzavarja, a többi az ikrát ereszti. A víz megzavarodik, olyan, mintha tejes lenne. Amelyik ikra a tejjel érint-! kezik, az kikel. Ivás után bemegy a nádba, a hűvösön elpipál. Ivás után ennek is köll a pihenés. Csak éjszaka jön ki a nádból az élelem után.:* Megfőtt a hal, s igen csak szükség volt a jó gyomorra, hogy azt a méregerős levet elfogyasszam. Így is, úgy is megérte! Dr. Sólymos Ede Jött Jött az úton a csöpp leányka s mögötte cigánykavarán, elbódorgott az út porában ez a kis kreolbőrű lány. Elbódorgott, senki se nézte, virágot tépett, kedve telt, friss bodzaág intett feléje s szavára gerlepár felelt. Jött az úton a csőp leányka s véle vonult a karaván — talán egy ismeretlen tájra a nagyobb, s jobb kenyér után, vagy csak szokásból, ősi élet nehéz ritmusa köt guzsalyt, táplálják hitek, vak remények, mint lenge vágyak cifra dalt. az úton Jött az úton a csöpp leányka s szembe tűnt bőre lágy, barnába játszó meleg árnya amely izmait fogta át: — csupa ideg és mennyi kellem, milyen kecsesség, tiszta báj, igy csak finom táncosnő leb ben a város fényes színpadán. Jött az úton a csöpp leányka s mintha érezné, őt lesik, megállt hirtelen, rámtekintett s összekulcsolta kezeit. Röpke féüelem bújt szemébe, s futott riadt kis nyúl gyanánt, ám kacéran még visszanézett, hisz elérte a karavánt. e, Tóth Pál
