Petőfi Népe, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
Grúz Kulturális Kapok — Augusztus 18—24. HUTA BERUHOVA Vágtató idő Decembert köszöntesz? Vagy áprilist, tavaszt? Az éj izgalma ez, vagy reggeli játék? Hogy hajt az idő, a lihegő pillanat, A mögötted csendben gyülekező árnyék. Úgy érzed mindig: lemaradsz, elkésel, S nap-jussod elfoszlik, meddő homályba hull; Alig-alig alszol, viaskodsz a fénnyel, Éjjeled, nappalod egy-szürkére fakul. Almodban szemhéjad felrántja gonoszul S ólom-súllyal nyom le a sok elszállt óra. Álmodsz az éjjelről, mely jönne vigaszul, Álmodsz a hajnalról, mely fényét szerteszórja. „öreg vagy!” — így szól a tegnap még legényhez A rideg idő, mely senkit meg nem kímél. Nem vár meg az élet, továbblök az élet, Az élet menekül, s elszáll, mint puszta szél. A munkát, költő-dalt, asszonyok szerelmét Mint fő boldogságot védje ölelésed. Tűzben edzve őrizd csókjaid emlékét, Mint Szveti-Tszhovéli*-d, gyönyörű szentélyed. Fordította: Bán Ervin •Középkori eredetű híres templom Grúziában. Szabad kezet az írónak? A z idei nyár sokat ígérőén kezdődött számomra. Családomat nyaralni küldtem, jégszekrényt vásároltam és otthon maradtam vele. A fehér szekrényben tartott hideg étel mentesített azoktól, amelyek itt, Grúziában is megnehezítik a szalmaözvegyek sorsát. Áldottam a jégszekrény feltalálóját, mert neki köszönhetem, hogy mindig friss harapnivalóm volt otthon, szomszédaim pedig áldották kitartásomat, mert annak köszönhettem, hogy sikerült hűtőszekrényhez jutnom. Ilyen jószívű ember, mint te vagy Meliton — mondogatták szomszédaim — nincs az egész környéken. Nem is érezzük meg a kánikulát, mert minden ennivalónk fiss marad. Valóságos aranyember vagy, Meliton! — Meliton bácsi, anyulza sütött egy kacsát és szeretné betenni a jégre.., — Meliton Pavionics, háromszoros éljen a hőtőszekré- nyedre! Megkérlek, tedd be o dinnyémet, mert este vendégeink lesznek... — Kedves Meliton, remélem a tortám nem kap szagot a haladtól? Nem vennéd ki a halad egy kis időre a hűtőszekrényből? ... Milyen felemelő érzés, ha az ember jót tehet környezetével! De hát ez sem tarthat örökké. Az történt ugyanis, hogy feleségem váratlanul hazaérkezett a nyaralásból, ráadásul nem is egyedül. Hozott magával két házaspárt is, akikkel az üdülőben barátkozott össze. Én éppen futballmeccsen voltam, így hát sejtelmem sem volt az egészről. A szomszédasszonyom azonban, estére vendégeket várt, és szokása szerint telerakta a frizsideremet mindenféle finom ennivalóval, majd nyugodtan kiment a strandra. A feleségem ot- otthon kinyitotta a jégszekrényt, és nagyon meghatódott. Milyen jó, ha valakinek ilyen figyelmes férje van — gondolta. — A jó ember, úgylátszik megérezte, hogy hitvese hamarabb hazajön és mindent előkészített a fogadtatására M ire a meccsről hazaértem, otthon már javában tartott a lakoma. Feleségem büszkén mutatott be újdonsült ismerőseinek. Moszkvaiak voltak, akik a nyarat Tbiliszi közelében töltötték. Hálásan fogadták figyelmességemet, és meghívtak bennünket Moszkvába. Aztán felkerekedtek, mert az esti vonattal indultak tovább. Hogy a vonatot el ne késsék, idejekorán elbúcsúztak tőlünk. Valóban idejekorán, mert a szomszédasszonyom bármelyik pillanatban betoppanhatott ... Azóta szomszéd a- immal gyérebb a kapcsolatom, de ennek is megvan a jó oldala: végre mi is használhatjuk a saját hűtőszekrényünket.. . N. Pariadan szonyra nézett. „Szép szeme van ... olyan barnás ..gondolta. De jó, hogy őt szólította meg. Na, nem azért, de mégis nagyon jó! A jó szó olyan, mint a tavaszi eső. A beszélgetés kedvére volt, ritkán is volt rá alkalma. Nemigen beszélgettek vele, a munkája is olyan ma- gánakvaló. — Aztán ... kitől örökölte... — Az uram ... meghalt az őezöh... De el akarom adni. Vagyis jobban mondva .., be akarok jönni a városba... nekem nem kell... j „Azért nem kell a megyei tanácsra menni...” akarta mondani, de nem mondta. Most az a fontos, hogy itt beszélgetnek a kora nyári reggelen. — Szóval... most özvegy? — Az vagyok... A fiam lassan középiskolás lesz, be akarok jönni vele a városba — mondta még egyszer. , — Bejön a városba ... „Milyen érdekes...” — gondolta az utcaseprő. „Fiatal, szép kis özvegyasszony. És nagy fia van már. És bejön a városba. Ide. Talán épp ebben az utcában fog lakni. Talán reggelenként látni fogja...” — Azt hiszem, már mennem kell — mondta az asszony és elmosolyodott. — Köszönöm a jó szót... — Én köszönöm... — mondta őszintén az utcaseprő és még hozzátette. — És ha elintézte a tanácsnál.., jöjjön vissza egy szóra... itt leszek... Az asszony jóízűen felnevetett. — Visszajövök... de csak egy szóra... — Az is élég .., AMIKOR az asszony elköszönt, a szürke ember megemelte micisapkáját és csak nagy sokára mozdult meg a kezében a seprő. Ragyogott a nap, jöttek-mentek most már a járókelők, és az utcaseprő ügy érezte, hogy régen volt ilyen különösen szép reggel... Antalfy István A kis barati rendezvényen tipikus mai értelmiségi társaság verődött össze az egyik' kerékasztalnál. Volt abban műszaki. tanár, pártfunkcionárius, tanácsi ember, jogász és könyvelő egyaránt. Amikor egy-egy folyóirat, szakkönyv, napilap érdekesebb publikációit szedegették elő, természetesen szó került az MSZMP kulturális Elméleti Munkaközösségének Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban című tanulmányról is, amely a Társadalmi Szemle július—augusztusi kettős számában jelent meg. Színesnek, izgalmasnak találták tartalmának gazdagsága, dialektikus megszerkesztése, polemikus mozgalmassága, meggyőző határozottsága miatt is. Jóllehet nem mindegyikük olvasta még a tanulmányt, az azt ismerők által indított baráti eszmecserébe igencsak mindenki bekapcsolódott. Gondolatok támadtak, bontakoztak többrétűvé, állítások ellenérvek ütköztek. Kicsiben is igazolva a tanulmány megállapítását, hogy az utóbbi időben mind cselek- vőbb és közvetlenebb tényezőjévé válik a közönség — a művészeti életnek. Sok egyéb között eléggé differenciáltan elemezgették az irodalmi szabadság problémáját. A könyvelő, — akiről tudják ismerősei, hogy élénk irodalmi, képzőművészeti érdeklődésű ember, s igen rokonszenves hob- by”-ja a legfrissebb bel- és külföldi irodalmi, esztétikai művek, képzőművészeti kiadványok gyűjtése — különös véleménynyel rukkolt ki. — Egyetértek az irodalom és a művészetek pártirányításának jogával — kezdte azzal a hangsúllyal. ami után a „de” szokott következni, s most is így volt. — De bizonyos vonatkozásban együtt tudok érezni azért — idebent is és az „elkötelezett” nyugatiak közül is olyanokkal, akik az írói egyéni szabadság „korlátozása” miatt bírálnak bennünket... Nem érkezett folytatni, any- nyian „csaptak le” rá egyszerre. Végül is pillanatok alatt a funkcionárius kérdező „technikájának” engedték át az ellenkező érvelést. — Azt mondod, elismered a pártirányítás jogosságát. Ha megkérdeznélek, úgy véle- kedsz-e, hogy a munkásosztály harca az ember maximális szabadságáért folyó harccal azonos? — biztosra veszem igenlő válaszodat. De most gondolkodj! Mi folyik a „korlátlan szabad- ságú” kapitalista államokban, az USA-ban, Angliában vagy Nyugat-Németországban például, ahol a szemetet is kinyomtatják, megfilmesítik és ábrázolják. Azt helyeselnéd, ha megengednénk antikommunista. fajgyűlöletre szító eszmék publikálását, a fegyveres agresszió dicsőítését, a nincs-menekvés-a végpusztulás tól-halálhangulat terjesztését? A könyvelő a jóakaratú túlzástól is sértődötten elpirulva szabadkozott. — Ez olyan funkcionáriusi lerohanás, kérlek szépen. Nagyon jól tudhatot, nem ilyen mérvű irodalmi, művészi szabadságra gondolok. Arról van szó, hbgy adjunk teljesen szabad kezet az írónak. Azaz, ha egy korrupt, bürokrata, csirkefogó tanácselnökről ír novellát vagy kisregényt, legyen kiadója, jusson fórumhoz. Azt már el sem tudom képzelni, hogy ha pártfunkcionárius lenne ez a negatív hős, egyáltalán nyom dafestéket látna a története. Pedig mi bajunk lehetne ebből? A mi társadalmunk emberéről szólna, a mi problémánk az egész, a mi olvasótáborunk gondolkozhatna rajta ... Egyébként is ezer lehetőségünk van rá, hogy ilyen mű felett társadalmi szinten vitatkozzunk. Már csak azért is. mert az író nem csalhatatlan, elvétheti az arányokat, tévedhet az összefüggések megítélésében. De saját alkotásában döntse el ő maga, mi az igazság. — Ne haragudj, — emelte szólásra a kezét a műszaki vezető — de úgy érzem, eléggé „kiszűretlenül” tetted magadévá olyan polgári írók, „elkötelezett” filozófusok szabadságelképzelését, mint a tanulmányban is említett Camus vagy Dürrenmatt. Nem ilyen egyszerű a szocialista társadalom fejlődése. Azon már szerencsére túlhaladtunk, hogy antidialek- tikus módon, ellentmondás nélkülinek, konfliktusmentesnek tartanánk átmeneti társadalmunk előrehaladását. Viszont a konfliktusoknak nem csupán azzal az erősen szimplifikáltan bemutatott „kategóriájával” van dolgunk, amit a példában a tanácsi illyetve pártemberrel ábrázoltál. Azt mondtad, ez már a „mi” problémánk, ez már a „mi” társadalmunk emberéről szólna — és így tovább. Nincs igazad. Mert ha csak az említett korrupt, bürokrata, csirkefogó vezetőt vizsgáljuk, két irányú kategóriát is foglal magában a működjével támadt konfliktus. Egyrészt: honnan tudod, milyen arányt képviselnek benne, a tudatában még tovább élő maradványok a kapitalista múltból; a külső hatások, mondjuk, külföldet beutazó maszek vagy nem maszek, üzletvezető haverjaitól? Másrészt mit rontottak jellemén a mi fejlődésünkből fakadó ellentmondások, mint például a demokratizmus hiányosságai, környezetének megalkuvása, közömbössége? Mivel pedig az imperialista fellazítási politika nemzetközi méretekben is alkalmazott fogása, hogy a szocialista társadalmon belüli ellentmondásokat, vitákat is ellenünk fordítsa, sosem szabad megfeledkeznünk valamiről. Az alapvető ellentmondás a világon továbbra is a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentmondás. Az az igazán pártos, szocialista író, aki a fejlődésünkben mutatkozó ellentmondások művészi ábrázolásakor önmagának is felteszi a kérdést: szándékom a m i célunknak tesz majd szolgálatot, segít a konfliktus megoldásában, vagy pedig az ellenség fog belekapaszkodni? ... Ekkor a társaság tanácsi előadója fűzte még gyorsan hozzá. — Ugyanezeket a kérdéseket teljes joggal teszi fel a párt is. Ha történnek is tévedések, mégiscsak fontosabb zavaró, fertőző anyagoktól félteni a társadalmat, mintsem a korlátlan szabadság jegyében káros művek kiadásával homályt, bizalmatlanságot. zűrzavart támasztani az emberek fejében ... — Most azonban engedj meg egy baráti megállapítást, — fordult a műszaki a leckét feladó könyvelőhöz. — Amikor te csak úgy kapásból a korrupt, csirkefogó tanácsi vagy pártember viselt dolgainak megírhatóságát, annak közreadását vontad kétségbe, olyan szemléletről tettél tanúságot, mint akik a Húsz óra című regényt egészében „ellenségesnek” minősítették — egyedül a párttitkár önmagában vitatható alakjának kiragadása révén. Egy regény ideológiai tartalmát az alkotás egészének szem előtt tartásával lehet elbírálni. nem pedig kiragadott mozzanatok alapján. A részt is az egészből sugárzó eszmei tartalom felől kell minősíteni... A te funkcionáriusod csirkefogósága „művészi” ábrázolásban is igaztalán, — önmagában. A szüntelen mozgásban, előrehaladásban levő társadalomból egy jelenség, tünet, egyedi eset. A nagy egész morális emberi tartalma nem ilyen. Ha csak őt mutatja be a novella, hamis, álobjektív, tehát társadalomellenes hatásában is. A te szubjektív igazságszereteted- del „leleplezett” funkcionárius „regénye” a széles funkcionárius réteget, a közösségért forradalmi szenvedéllyel küzdő emberek tömegét kompromittálná. — Hohó! — vágott közbe a tettenérés ragyogó örömével a könyvelő. — Tehát akkor a tanácsi ember, a funkcionárius eredendően angyal, az makulátlan szent lehet csupán, akiről csak hozsannákat lehet zen- gedezni? Ez abszurdum elvtársak! — Bizony az lenne, ha a te mesterkélt állításod szerint vélekedne itt valaki, — tartotta fel elhárító mosollyal a kezét a funkcionárius. — „Megírható” a félresiklott funkcionárius is. ha az író nem fél, hanem az egész igazságot mondja ki. Tehát, ha — miként a Húsz órában nyilvánvaló volt, — ábrázolja az eltévedt ember körüli becsületes nagy többséget, akik a szocialista eszmények iránti hűséggel, — néha sok megpróbáltatást átélve küzdenek a konfliktus előrevivő megoldásáért ... A teljességre való törekvésben érvényesül az iró igazi szabadsága. Tóth István
