Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-10 / 162. szám
1968. július TO, vasárnap Sl. «Mal A KANDIDÁTUS Meglettebb korú honpolgárok tudják, miként csepegtették belénk a régi világ iskoláiban a társadalmi munkamegosztás elemi tudnivalóit. Kezdődött azzal, hogy: Az úr — ír. Ezután következtek ilyen tételek: A kovács — kalapál. A földmíves szántja a földet. És hogy valaki középiskolában se felejtse a társadalmi berendezkedés „örök” törvényeit, az idegen nyelvek tanúlását is ilyen mondatokkal kezdtük. Például a latint: Agricola cum aratro arat, et jam mane in agrum properat. Azaz: A földműves ekével szánt, és már korán a földre iparkodik. Mikor aztán a társadalmi munkamegosztás tudományában olyan magasra kapaszkodtunk, hogy elénk meredt a kérdés: Mit csinál a társadalomban a tudós? — természetesen magunk is megadtuk a választ. A tudós — tud. Ez ugyebár rendkívül komolyan. mélyen hangzik? Csoda-e, ha a tudósokról alkotott képzeteinkből valahogy ilyen „ábra” állt össze. A tudós valami átlagon felüli komoly, éppenség- kel komor ember. Fizikailag csak úgy van kapcsolata a közönséges valósággal, hogy mindig ül az íróasztal mellett, ráncolja a homlokát. Annyit gondolkozik, hogy borotválkozásra is kevés az ideje, tehát szakállat növeszt. S hogy jobban a dolgok mélyére lásson, okvetlenül szemüveget hord A tudós kezében a könyv nem is könyv, hanem foliáns. Az is világos, hogy aki ez elmélet irdatlan magasságait és mélységeit járja, hívságos földi ügyekre keveset ad. Ezért hagyja el a tudós minduntalan az esernyőjét. Amikor dr. Szegedi Sándort, a Szőlészeti Kutató Intézet Mathiász telepi üzemegységének vezetőjét felkerestem, hogy a kandidátusi tudományos fokozat elnyerése alkalmából a sor végén gratuláljak, a találkozás kellemes csalódással járt. Abból a bizonyos, ma már előítéletes tudósportréból csak egyetlen vonás maradt meg róla: az, hogy tud. Okos, élénk szemű, erősen zömök ember. Fürgén mozog fehér köpenyében, s olyan kedvvel, plasztikus erővel beszél a szőlészet „legtudományosabb” területeiről is, hogy a magamfajta totál laikus legszívesebben felcsapna szőlésznek. Derűs intelligenciával lesi ki, mikor esedékes a hozzá nem értőt hosz- szabb szakmai fejtegetés után egy kis — „Erről jut eszembe” történettel felrázni. Például olyannal, hogyan adtak legénykorunkban szerenádot — cséplőgéppel. Elhültek a kislány szülei, amikor ablakuk alatt füttyögni kezdett a tüzesgép. Ha az ember szőlészeti telelepen jár, nem „lekenyerezésnek” veszi, ha borral megkínálják. Csak az ilyen abszolút boranalfabéta — mint én — ott jön zavarba, amikor illenék dicsérni az italt. Megkülönböztető képességem még igen primitív, majdnem annyi, hogy: ezt meg tudom inni — emez olyan ízé... Viszont mikor a Mathiász telepi, szemcsiklandozó színű bort megkóstoltam, és dr. Szegedi Sándor tanácsára a kortyot számban tartva szippantottam rajta keresztül a levegőt, valamit megsejtettem abból, mi is az a jó bor. Mielőtt találkoztunk volna, ketten is keresték. Esőköpenyes, bukósisakos emberek. „A növényháznál keresse” — „A törzstáblák felé induljon” — igazították őket útba, amiből látható, hogy bejáratosak. Ki ne ismerné dr. Szegedit a 6ács megye aranyhomokon? Az izsáki születésű kiváló szakembert, aki 25—26 esztendős kora óta, a felszabadulás körüli években kapcsolódott a modem homoki kultúra megteremtésének történelmi munkálataiba. ötvenegy óta dolgozik Mathiász telepi székhellyel. Azért mondjuk így, mert tevékenységének lényege a szüntelen mozgás, keresés, felfedezés — és a tanítás, hogy amit itt irányítása alatt elértek, mindjárt tovább adja. Megy, hogy „természetben” megmutassa, hogyan kell, Előadást tart, vetít, elemez, nevel. Emellett városi tanácstag, népfrontos, a TIT-ben is több funkciója van. Terjeszti a tudományos szemléletet, s a Bács megyei homok szövetkezeti gazdái, akiknek elődei Mathiásztól, a Kossuth-díjas Kocsis Páltól tanulták meg, hogyan kell állandóan lépést tartani a haladással, — most az ő hűséges és tehetséges tanítványai a legjobb módszerek alkalmazásában. A kísérleti telepen tizenöt éve kezdték meg a kutató munkát Főfeladatuk Mathiász és Kocsis Pál fajtái és a külföldi fajták közül — a mi viszonyaink között a legértékesebb csemegeszőlőfajták előállítása Hol járnak már a nagy elődök nyomdokaian haladva? Mathiász János 3000 magonc- tőkét nevelt, abból szelektálta ki a fajtáit — Mi a 15 esztendő alatt 37 ezret állítottunk elő — jegyezte meg egyszerűen, összehasonlításul a kutató. Az ismert csemegeszőlő-fajtáknál értékesebb — szám szerinti 10 — fajtajelöltet szelektáltak ki. Ebből hármat terjesztettek fel a Fajtaminősítő Intézethez elbírálásra, és közülük az Olimpia elismerése már megtörtént. Arra törekednek, hogy olyan fajtákat nemesítsenek ki, melyek érési idejükkel az egész szőlőidényt kitöltik. Így a szüret mai, torlódó, kampánymunkálatai augusztus-szeptem- ber-októberre széthúzódnak. Dr. Szegedi Sándor — olyan lelkes munkatársakkal, mint Erős János. Karácsonyi Gyula, Mészáros Zoltán, vagy a legifjabbak közül való Nagy Éva, az értékes szőlőfajták elszaporítá- sának gyors módszereit dolgozta ki. Emellett azon fáradoznak, hogy az új felfedezések, eredmények „terjedési sebességét” éppen a megyében folyó történelmi méretű új telepítések modem szőlőkulturák kialakutudtam róla, habár nem volt fecsegő természet. Péksegéd volt civilben és egy angyalföldi sütődében dolgozott, mielőtt bevonult. Az ősszel kellett volna leszerelnie, de most már nem tudja mi lesz. Nem írta alá a továbbszolgálatot és azóta üldözi a balszerencse. Mindig a legnehezebb szolgálatra osztják be. Lehet, hogy kitolás, de lehet, hogy csak véletlen. — Kicsit nagy a pofám, az a baj — szokta mondani. — Még nem tanultam meg a hallgatást. Meg aztán nem is vagyok igazi jó katona. Nem tudom a kapott rúgást tovább adni. Azt mondják, nincs tekintélyem a honvédek előtt. Ezért nem osztottak be kiképzőnek sem, csak reptérőrségbe, meg egyéb őrszolgálatba felvezetőnek. Eny- nyire vittem két év alatt. De nem is bánom. Legalább tiszta a lelkiismeretem. Habár nem tudom, kinek lehet manapság tiszta lelkiismerete, akit egyenruhába bújtattak. Lehet-e egyáltalán? Azt hiszem már a hét vége felé járhattunk, az időérzékemet teljesen elvesztettem ez alatt a néhány nap alatt, amikor váratlanul beszélni kezdett. Majd egy egész éjszakát átbeszélgettünk. Jobban mondva csak ő beszélt, én meg hallgattam. Mit is szólhattam volna. Amit elmondott, mint a lidércnyomás ült az agyamra, s még hetek, hónapok múltán is alig tudtam szabadulni tőle. Csendes, majdnem monoton hangon beszélt, mintha a vizsgálóbíró előtt állna és jegyzőkönyvbe mondaná a szavakat. De az álmot mégis teljesen kiverte a szememből. Ügy figyeltem rá, mintha valaha még egyszer el kellene majd mondanom ezeket valakinek. Talán a saját gyermekeimnek, vagy másoknaik. az utókornak. — Te azt hiszed, hogy én attól az újvidéki razziától lettem rosszul. Pedig az már csak betetőzése volt valaminek. Betelt a pohár. Ha akkor nem az történik velem, eljutottam volna a parancsmegtagadásig. Lehet, hogy a főbelövésig. Azt hiszem jobb lett volna pontot tenni az egészre. — Marhaság, kinek használsz azzal, ha lepufíantanak? A menyasszonyodra nem gondoltál? Hallgatás. — Hát kire gondoltam volna? Az a lány. akit odakint... Beszélt róla Feri? — Beszélt. — Azt is mondták, hogy én is, mi? Tudom, hogy mondták, megtudtam. — Hát... Te is köztük voltál... Hogy mi történt, azt csak ti tudjátok. Te nem való voltál közéjük az bizonyos. Nem értettél vele egyet. Meg azóta is, kifejezésre juttattad a tiltakozásodat az ilyen módszerek ellen. — De finom vagy. Meglátszik rajtad a banki nevelés, az úri modorból ragadt valami rád. Én nem tudom ilyen finoman fogalmazni. A gyalázatosságra nincs mentség, azt nem lehet megmagyarázni, finom szavakba öltöztetni. Arra nem lehet magyarázat. Én abban a gyalázatban nem vettem részt. Akármit beszélnek is. Csak statisztáltam hozzá. És ez is ocsmány dolog. Akkor kellett volna golyót ereszteni Beleznai hasába. — Hogy aztán beléd eresszenek egy sorozatot? — Elkéstem a cselekvéssel. — És a többiek? A többieket ki fékezte volna meg? — Ez engem nem vigasztal. Most az én felelősségemről van szó. Nem ökrendeni kell olyankor, hanem cselekedni. És ütni vagy lőni. Csúfolnak a gyávaságomért? Igazuk van. De másként van igazuk. Nem azért voltam gyáva, mert nem bírtam nézni a kegyetlenkedést, a szadista őrjöngést, hanem mert a kisujj am se tudtam megmozdítani ellene. — Most miért emészted magad? Kinek használsz vele? Pihenj inkább. A jövő héten még lehet, hogy szükség lesz az erődr*. Így nyugtatgattam, de közben én is egyre jobban beleéltem magam a lelkiállapotába és a végén már semmit sem tudtam szólni, csak hallgattam lélegzetemet is visszafojtva. — Ha valaki azt mondja, hogy ez igaz lehet, nem hittem volna el. A város kihalt, mintha megszűnt volna benne az élet. Kegyetlen hideg. Egy iskolában szállásoltak el bennünket. Voltak ott más alakulatok is. Egy szakasz halasi csendőr, néhány raj határvadász. Aznap este őrséget adtunk a város különböző pontjain. De akkor még alig gyanítottunk valamit. A tisztek külön voltak elszállásolva, velünk csak Bata főtörzsőrmester maradt. Tőle kaptuk a parancsot is. Minden gyanús személyt igazoltatni. A várost senki sem hagyhatja el. A sajkási vidékről ide húzódtak be a partizánok. Ezek ellen folyik a razzia. A mi feladatunk csak a biztosítás. No, persze, az se kis feladat. Számolni lehet az ellenállással, a fegyveres támadással is. [Folytatjuk^ fásának üteméhez is szabják. A termelékeny szaporítási eljárásokat a jó adottságokkal rendelkező állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben is bevezetik. Ilyen bázis már például a Mezőfalvi Állami Gazdaság, vagy az izsáki Sárfehér, a mélykúti Alkotmány Termelőszövetkezet. Kecskeméten az Aranykalász és a Petőfi Tsz. Dr. Szegedi Sándor „Homoki üzemi szőlőültetvények létesítésének néhány fontosabb tényezője” címmel nyújtotta be kandidátusi értekezését a Magyar Tudományos Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságához. Éppen a nyilvános vita, a négy órahosszás „idegmunka” izgalmait elevenítettük fel, amikor porlepett látogatók érkeztek. Barátok, munkatársak a szülőfaluból, Izsákról. K. Szabó Sándor, a Sárfehér Tsz elnöke, Kormos Béla elnökhelyettes meg Frankó János. Valamennyiüknél motoros „szerelvények”. A bukósisakokon már apró cseppek jelezték, hogy odakint szemetel az eső. Hamarosan motomyeregbe pattantunk valamennyien, s nekivágtunk a gyönyörű telep lankás útjainak. Jómagam Kőrös Lajos brigádagronómus mögül sandítottam a mellettünk elmaradó szőlőültetvényekre. Érdeklődtem egy-egy jelzés, mint pl. egy „SZ” betűt mutató tábla megfejtése iránt. — Szelekció... — hangzott élűiről, s mire ahhoz a szép nagy táblához értünk, ahol a 3 éves rügydugványok sorai zöldelltek, alaposan felgyűltek a hallott fogalmak: zöldoltás, mikroklíma. gyökérmorfológia. Elöl dr. Szegedi Sándor hajtott kis Simsonjával, fehérköpenyesen. Vidáman köszönge- tett a szőlőmunkásoknak, s ahol csak megálltunk, lelkesen, a szó szoros értelmében, ragyogó izgalommal magyarázott, mutogatott. — Ügy csináltátok, ahogy megbeszéltük ? — kérdezősködött az izsáki bázishoz „kihelyezett” szaporítóanyag sorsáról. — Figyeljétek meg ennek a gyökérzetét — húzott ki a földből egy kis növényt, majd egy lépéssel odébb egy másikat —, hasonlítsátok össze ezzel... Mennyivel más talajművelést igényel ez, mint amaz. Meg ami még ehhez jön. Nektek nem kell részletezni... — Ezt pont úgy palán táztuk ide ki, mint mondjuk a káposztát szokás — magyarázza az idei rügydugványok szabadföldi parcelláinál. — Azok a zöldtrágya kísérleti parcellái... Emitt a gyomnövények hatását vizsgáljuk különböző fajtákra.,. Tanított, rögtön szemléltetve bizonyított minden új megfigyelést. Kedve, kutatószenvedélye átragadt a „földiekre”. Egy-egy beugrató kérdéssel mégjobban kiélezett valami fontos szakfeladványt. A növényházak ferde üvegtetői alatt ünnepélyes csend fogadott bennünket. A hibátlan, egészséges dugványok szálegyenesen futottak fel a függőlegesen kifeszített fonalakra ... Mintha a kinti csendes eső idebent zöld-aranyesővé vált volna... A tanulmányút végén a vendégek a telep'másik kijáratánál maradtak. Kőre ülve, térdepelve láttak hozzá a szemle alatt kapott szaporítóhajtások „törvényes” átformálásához, levelezéséhez. Kísérleti telepről elvinni csak így szabad szaporítóanyagot. — ■ Köszönjük, szervusz, Sa- nyikám! — búcsúztak dr. Szegedi Sándortól, aki még a Simsonról is lelkűkre kötötte. — Akkar majd jöttök megint...' Tóth István
