Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
„A nagyanyám személyesen ismerte..." Új József Attila arcképet találtak A hódmezővásárhelyi Vörös Lobogó utcai iskola úttörői- I nél jártam, akik segédkeztek egy el- I esett szovjet hős sírjának felkutató- f>: sában. Az ötödikesek mindenről pontosan beszámolnak. Alig győzöm jegyezni az odatoltat. Még egy ; utolsó kérdés: — Miért éppen József Attila a raj neve? |' | — Azért, mert a nagyanyám szemé- % lyesen ismerte — mondja büszkén egy barna szemű kisfiú. — Fényképe is |§| van tőle, meg egy könyv valami beírással. A nagyszünetben elkérem a fiút az igazgatótól — a Rákóczi utca 18. alig tíz percre van az iskolától. A nagymama, özv. Szántó Józsefné (sz-: Dezső Jusztina, 1900.) egy dobozból három fényképet vesz elő, meg egy bőrkötéses könyvet. József Attila „Nem én kiáltok” című verseskötete. —Ez itt Makai doktor úr, ez F,tuska a kislányával — mutatja a képeket. — Ez pedig — adja kezembe vigyázva a harmadik, a régen divatos barnafehér felvételt — Attila. Négy évig, 1928-tól 1932-ig dolgoztam náluk. Itt laktak akkor Vásárhelyen, a Szentesi út 24. szám alatt. A kereskedelmi banknál volt ügyész a doktor úr. Akkor kaptam ezeket a képeket, meg ezt kötetet Attilától. A képről a fiatal József Attila néz rám.’Semmi kétség. Ismeretlen kép. Sehol soha nem láttam ezt a felvételt! • Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársával, Baráti Dezsővel megnézünk minden tárlót az állandó József Attila kiállításon. De Juszti néni képének nincs mása sehol A könyvtárban az ismert József Attila életrajzok képanyagát böngésszük. Itt is eredménytelenül ... Aztán meg egy utolsó bizonyítási lehetőség: özv. Makai Ödönné, „E tuska”, ö lesz a koronatanú. Amikor találkozunk, elébe teszem a képet és csak ennyit kérdezek: Ismerős ez a kép? A válasz gyors és határozott: Ismerem. De hogy került ez magához? Nem tudom mikor és hogyan veszhetett el. Talán a költözködéskor... Elmondom a fénykép és a könyv rövid történetét. Csodálkozik. Közben meghatottan nézegeti Attila fiatalkori képét. — A felvétel valószínűleg 1929-ben készült — emlékezik — 24—25 éves lehetett Attila. Bizony maholnap már negyven éve ennek. Maholnap negyven éve. Polner Zoltán H atan ülünk félkörben. Előttünk Józsi, a műhelyfőnök. Szemünk a száján. Délidőben, jókedvűen, történetet mond: * P ettyes Ördög — így hívta mindenki. Akkoriban, 1919-ben egyedül ő volt a javítóműhelyben ipari tanuló. Az arca szeplős és veres, a viselkedése meg olyan, hogy a kis Vendel sokszor mondogatta: „Ennél jobbat akasztottak már.” Az első napon délután eltűnt. A művezető Szlicsák, verte az asz- ^ ^ talt, a szerelők meg ugráltak, mint a szöcske, keresték mindenütt. Három órakor Vendel fújtatva jött: — Megvan a kölök! Fekszik a tetőn. Szlicsák megugrott. — Hol fekszik? — A tetőn. Fürdőnadrágban sütteti a hasát. Elindult a karaván. Elől Szlicsák, utána a többi. Amikor meglátták, pukkadtak. A fiú a munkaruhából csinált párnát, az orrán nagy, barna napszemüveg és fütyül. Szlicsák ráordított: — Maga! Mit csinál?! A szeplős mozdulatain maradt és halkan mondta: — Napozok. — Aztán megint fütyült. Szlicsák veres lett. — Az istenit! Ki engedélyezte ezt?! A fiú lassan homlokára tolta a szemüvegét, és felült: — Olvastam, hogy a szépiákét a forró nap eltünteti. Másnap ezen röhögött az egész gyár, Szlicsák meg idegrohamot kapott és a fiút Vendel gondjaira bízta. „Semmi lazaság! Erély!” — ezt parancsolta a szerelőnek. Vendel izzadásig dolgoztatta a szeplőst. De a kölök túljárt az eszén... A negyedik napon, amikor már tudta, hogy rpeny- nyire smucig a mester, még a csikkből is új cigarettát csinál, ezzel állt elő: — Vendéi úr, kéne magának arany? A szerelő rábámult: — Arany?! — Az. Van itt a föld alatt... Még briliáns is — mondta, és mint akinek már nem is fontos az egész, folytatta a munkát. Vendel visszarántotta. — Te!... Honnan tudod ezt? A fiú hunyorítva felelt: — Hát csak úgy.. Tudom. Vendelt elkapta az izgalom, — Beszélj! A szeplősnek hirtelen jött a gondolata: — Régen a volt gyárigazgatónál inas volt a nagyapám. Mielőtt megtudták, hogy végé- szóval államosítás, az épület jobb sarkától négy méterre elásták az ékszereket. Kazettában. — Ne járasd velem a bolondját! Ha ott lenne, már magad is kiástad volna! hová való.” Milyen korán elértek a Hírős Városba a hivatásos bűvésznek és automatagyárosnak, az első rendezőnek, a filmtrükk úttörőjének, „a jövő nyelvének szótagjait’’ feltaláló párizsi Méhesnek alkotásai. A diadalmas mozi technikailag tökéletesedett, mind több játékfilmelemet tartalmazott és csakhamar kinőtt a kávéházakból, cirkuszi sátrakból, a vurstliból. Kialakult a sztárkultusz. 1905-ben 24 mozit tartottak nyilván az egész világon, öt esztendő múltán csupán az Egyesült Államokban tízezret. 1908-ban Kecskeméten így vigasztalódott az alkalmi rigmusszerző: „Unalmas a város, a színház nincs itt még, Hamar ránk borul az esti sötétség, Nem sok jót várhatunk a szeptember hótól, De a mozi-színház mindenért kárpótol.” A Rákóczi téri mozisátorban meghonosították a számozott székek és a határozott ideig tartó előadások rendszerét is. Csakhát az értet- len közönség gyakran renitenskedett. Mit tett ilyenkor az élelmes mozititkár. Kiállt a vászon elé és kiabált: — Kérem, a számra üljenek.'.. A „filmüzlet" Vidéken 1912-ben először itt mutatták be Edison beszélő moziját, majd a következő évben felavatták a Váro6i Filmszínházat. Az első színes film a neves Pathé cég produkciójaként, 1922-ben került a Hírős Város közönsége elé. Azután jött a válság, és a mozi is csak három- szor-négyszer játszott hetente. 36 esztendeje vetítettek először hangosfilmet Kecskeméten. „A bölcsőjében gőgicsélő újszülött” csakhamar felnőtt, de túlságosan sok köszönet nem volt benne. A társadalmi feszültséget sekélyes, szirupos, erotikus, kiszámítottan kegyetlen filmekkel akarta levezetni az akkori rend, & tájókoíatlan» ságában kiszolgáltatott közönség ízlését száz és száz rossz filmmel rombolta az amerikai „álomgyár”. A felszabadult művészet S végre... 1944. december 27-én közlik a Kecskeméti Lap munkatársai, hogy az Árpád moziban újra megkezdődnek a vetítések. Soha nem remélt fellendülést hozott az azóta eltelt két évtized. 1957-ben, a szovjet film ünnepén itt alkalmazták először vidéken a szélesvásznú Vetítés rendszerét. A mozi kisebb visszaesések ellenére még napjainkban is a legnépszerűbb szórakoztató intézmény. Kecskeméten 1965-ben hétszer annyi mozijegyet vásároltak, mint színházjegyet és kétszer többet, mint ahány kötetet a Megyei Könyvtárban kölcsönöztek. Ám, még mindig csak az egyik szemünk nevet. A nézők többsége ma is a naív, babonás, felszínes történeteket pártfogolja. Szép és igaz filmeket — legutóbb a Szegénylegényeket — gyakran félház előtt játszanak. De a műsorpolitikában, a látogatottságban egyre több a kedvderítő mozzanat. Az esztétikai tanfolyamok, a filmkritikák és elsősorban a jó filmek, a kulturális forradalom hatására az arány örvendetesen változik. Gondoljunk csak a Hétköznapi fasizmus átütő sikerére. A tűnő mozdulatot, a múló időt megörökítő film fejlődéséért a kommunista Balázs Béla szerint elsősorban a közönség felelős. Legyünk hát azon, tegyünk érte, hogy a magyar fordításban fényességet, fölvilágosodást jelentő Lu- miére nevéhez mind méltóbb legyen a legfiatalabb művészet. Igen — ha a csúcsokra, a Pa- tyomkin páncélosra, a Ballada a katonáról-ra. a Körhintára, és annyi-annyi felejthetetlen élményre emlékezünk: a művészet jövője sok szépséggel és igazsággal biztat. Deltái Nándor — Ki is akartam élőbb. De aztán eszembe jutott, ha én el akarom adni, akkor mindjárt lebukok. Egy felnőtt — az mégis más. Gondoltam, majd maga részeltet engem is, amiért megmondtam. Cigarettára gyújtott. Amikor visszanézett, Vendel már eltűnt. Ásóért, lapátért a raktárba szaladt. A kölök meg felment a tetőre, süttetni a szépiákét. Kis idő után lelesett Vended nem volt egyedül. Szlicsák állt mellette. Félmeztelenül lapátolta a földet. Szuszogott és sokszor megkérdezte: — Mondd, Vendel, biztos ez? — Esküszöm — mondta Vendel és a szívére tette a kezét. — Fix helyről tudom. Amikor már jó mélyre ástak, Vendel felkiáltott: — Megvan!-Mindketten lehasaltak a földre és cibálni kezdtek valamit. Egy lyukas lavór volt a kezükben ... Sziicsákot egy hét múlva kórházba vitték. Gyomorfekéllyel megoperálták. Sokáig azt beszélték: az idegességtől kapta. Hosszú ideig úgy látszott „az ördögöt megfékezni nem lehet”. Vendéi kijelentette: „Ebből a fiúból minden lesz, de szerelő soha.” Szlicsák azt mondta: „Ha ez így megy tovább, megmondom a munkaügyin — válasz- szanak, vagy ő, vagy én.” Föl- desi, a párttitkár jelentkezett: — Adjátok mellém. A szeplős itt is bemutatkozott. Földesi azt mondta neki: — Most önálló munkát kapsz. Harminc méter vezetéket áthúzol a föld alatti alagúton. Mire megvagy, szólj. A raktárban leszek. — Indult, aztán még Visszaszólt: — Négykézláb mász- sz&l és vigyázz a fejedre! Vaskampók vannak lent. A fiú megvizsgálta az alagút bejáratát, és mivel nagyon vizesnek és szűknek találta, úgy döntött, hogy nem mászik be. Leült és valami újszerű gépezeten törte a fejét, ami átviszi a vezetéket. Végül az üzemi konyháról elcsente a (macskát. Savanyú cukrot adott neki és a drót végét rákötötte a farkára. — Na, cicuskám — mondta —, most szépen elindulsz és az alagút kijáratánál találkozunk. Na, sicc! M ivel a macska nem mutatott hajlandóságot a munkára, bedobta a sötétbe. A vezeték jó ideig mozdulatlan maradt. Kavicsokat szerzett, és repítette a macska után. A drót besiklott, a végét a fiú mar nem tudta elkapni. Az alagút kijáratához szaladt. Nem volt ott, a macska. Bent maradt a mélyben. Földesi megtudott mindent. Nem ordított, mint a többiek. Szótlanul nekivetkőzött, feltűrte az inge ujját és átmászott az alagúton. Amikor elvégezte a munkát, lepucolta a nadrágját, és azt mondta a fiúnak: — Köszönöm, hogy segítettél. A szeplős sajnálta az embert. A párttitkár délután elllívta a fiút. Sörözni. A kölök szomorúan billegette a korsót és azt mondta: — Nem lesz belől^p, seayni, •ab*«* — Nem a csudát, csak akarni kell. A szeplős beleivott a sörbe, tenyerével megtörölte a száját. — Á, Földesi bácsi... Nem élet ez így... A bátyámnak már kitüntetése van, otthon őt szeretik ... M ásnap Földesi így szólt a a művezetőhöz: — Megtudtam, miért ilyen a fiú. Akarja, hogy más legyen? — Akarom hát — mondta Szlicsák. — Akkor ki kell tüntetni. Szlicsák bele- veresedett — Kitüntetni!? Azt a!?... Hej! Megmondaná, hogy mi-, lyen alapon? Szó szót követett. A párttitkár végül azt mondta: • — Tudja, sokszor taktikára van szükség, hogy visszaadjuk az emberek hitét. Szlicsák kezet adott. — Na, jó.' De kicsit várjunk, amíg a munkában mutat valamit. Ebben maradtak. A javítóműhelyben szeptember végén tartották a termelési értekezletet. Titokban mindenki tudta, hogy mi készül, csak a szeplős nem. Szlicsák behozta az élmunkás kitüntetést — hozzájárulással — igazolást hamisítottak. Amikor megtárgyalták, ami soron volt, Szlicsák felállt és ünnepélyesen köhintett: — Kedves szaktársak — mondta —, örömmel közlöm, hogy egyik dolgozónk kitüntetést kapott. Az emberek kipirultak, tapsoltak. Szlicsák leintette őket és folytatta: — Ma már nem titok, megmondhatom ... — és itt boldogan hunyorított —, a mi szeplősünk mától kezdve élmunkás. Kérem, vegye át a jelvényt és az igazolást. Nagy taps volt megint. A kis Vendel a satupadra ugrott, onnan hurrázott. A fiú zavartan lépkedett előre, és amikor Szlicsák megszorította a kezét, akadozva mondta: — Köszönöm, majd megszolgálom ... Az arca egész vörös lett, a szeplők egy pillanatra eltűntek. __T-Ját így volt. A kötökből!• azóta kiváló munkás lett. A hamisított oklevelet meg otthon őrzi, örök emlékül... Hát ez a szeplős fiú története — fejezte be Józsi, a műhelyfőnök, aztán a műhely falán lógó órára pillantott és felállt. — Na fiúk, fogjunk munkához. Ránéztem. A nap arcára világított. Most láttam először: szeplős. H. Barta Lajos Jíápet Feszült a csend, a tüzes nap elő előbukkan még a felhők alól, de lábát lógatja már az eső, nyugtalan jár a sürgő hangyaboly. A száraz föld, mint megrepedt üveg csülog, szomjasan lihegnek a fák Rezegve állnak a kardos füvek, a lécek között kinyúl a virág. A felhő tornyosul, nekifeküdt az ég, talán egy perc, egy pillán.-' és széttörik a levegő feszült nyugalma a víg sistergés watt. De — kip-kopp — kezdi márl ; az eső, dobol a cserép, egyre hangosabb Kiszabadult a megkötött erő, és csattogtatja a villámokat. Kint állok most á cikás ragyogá* , fényében, s friss zenéjét hallgatom ; nézem, hogy füstöl, lubickol a ház. [ csőppök zsinórja fut az ablakon. S egy villám még, mint nagy ölelkezés karmozdulata ég és föld között; aztán eláll az eső csöppje és nyár lett, közben a tavasz megszökött. .. Simon István
