Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-17 / 168. szám

198«. Jfiíhis fi, vasárnap 8. oldal Villanyfény szomszédságában Eltartás és „környéke” Azt már régen tudjuk, hogy az eltartási szerződések körül nincs minden rendben. Sokszor hallottunk, olvastunk olyan ese­tekről, hogy az idős, gondozás­ra szoruló embernek pokollá tették az életét, azok. akik né­hány hónappal korábban ennek éppen az ellenkezőjére vállal­koztak. Az effajta, sokszor ke­gyetlen tettlegességig fajuló„el- tartás” azonban rendszerint csak akikor derült ki. amikor az bűncselekménnyel párosult. Az ilyen esetek késztették arra az Igazságügyminisztériumot, a Legfőbb Ügyészséget, hogy ki­dolgozzák, körülhatárolják az eltartási szerződések teljesítésé­nek ellenőrzését és valamennyi vonatkozását. Az ezt szabályozó rendelet előkészületeit jelentő felmérésekről lapunkban nem­régiben már irtunk. A jó viszony- megromlott A most említendő esetben, szerencsére, nem durvult még el a helyzet, tettlegességről nincs szó, de az ügy minden­képpen felvet egy érdekes gon­dolatot. Nézzük azonban miről van szó? A 85 éves U. M. kecskeméti lakos eltartási szerződést kö­tött K. V-vel. Megállapodtak abban, hogy az idős ember egy szobát, eltartója és családja pe­dig a lakás többi részét (másik szoba, konyha stb.j veszi bir­tokba. U. M. az átengedésért ellátást és havi 300 forintot kap. Az eltartó odaköltözése után azonban hamarosan megromlott közöttük a kezdeti jó viszony, s az idős ember egy szobába beszorítva kénytelen élni. Hi­szen lakrészét csak K. V-ék la­kásán keresztül közelítheti meg. A korábbi megállapodást fel­bontottnak tekintették s min­den maradt a régiben, azzal a kivétellel, hogy az eltartó la­káshoz jutott. Kit véd a törvény? U. M. nyilván azért engedte át lakása nagy részét eltartó­jának, mert szüksége lett volna gondozóra. Most. amikor ennek a reménye is elveszett, bíróság­hoz fordult, s kérte, hogy a la­kás egészét adják vissza az ő birtokába. A pert nem nyer­te meg. Az eljárás során a 85 éves ember megígérte, hogy egy éven belül hasonló lakást sze­rez K. V-nek. Ha az elfogadja, s kiköltözik onnan talán másik, jobb eltartót kereshet. A fentiekből is érezhető a fel­mondásra vonatkozó jogszabály merevsége, nevezetesen az, hogy egy ilyen körülmények közé ju­tott, gyámolításra szoruló em­ber is csak akkor szabadulhat meg ..lakójától”, ha másik, meg­felelő lakást keres számára. Saj­nos, ez a helyzet akkor is, ha nyilvánvalóan és kizárólagosan csak az eltartó vétkes, tehát raj­ta múlott a szerződés megsze­gése. A fend idős ember tehát most legalább egy évig támasz nélkül, volt eltartója szomszéd­ságában él, ugyanakkor szalad­gálnia kell lakás után. Jogszabályváltozást Gondoljuk, nincs még későn, s a készülő jogszabályban erről is lehetne néhány szót ejteni. A probléma átfogó rendezése mindenképpen megköveteli, hogy ilyenformán is védiük az idős, magukra maradt embere­ket. Ha az eltartó hibájából romlik meg a kapcsolat, ne az eltartottnak kelljen minden ne­hézséget magára vállalnia. A bíróság rövid határidőt szabva, kötelezze a haszonleső, gorom- báskodó, s az eltartásban csak üzletet látó embereket az el­költözésre. Hiba lenné azt állítani, hogy valamennyi eltartó elhanyagol­ja a kötelességét. De ha csak néhány rossz példa fordul elő, az is indokolja, hogy a jogsza­bály erejével a társadalom vé­delmébe vegye munkában meg­fáradt- támasz nélkül maradt idős tagjait, G. S. Meghatóa«1 kedves so- ** rok” — jegyezte a napi posta bontásakor az egyik le­vélre a szerkesztő. — Ezt az édesanyát meg kell ismernem! — határoztam el jó­magam, akire a levél sorsát bízták, így jutottam el Ealló- szögre. a Karácsonyi iskola tő- szomszédságában szerénykedő kis tanyába. — Éppen tízperces szünet van... — villant át agyamon önkéntelenül, az udvaron ját­szadozó vidám gyerekcsapat lát­tán. Pedig tudtam, hogy nincs tanítás, s azt is, hogy a szőke és barna fürtű lányok és fiúk a tanyában élő Strausz End- réék gazdagságát jelentik. A konyhaajtón félrelibben a tiszta, kikeményített nyári füg­göny, s a kilépő babos-kendős asszonyka ezzel fogad: — Nagyon vártam a válaszu­kat, de így még jobban örülök! Tetszik tudni, először írtam a szerkesztőségnek. Mert úgy meghatott Fekete Gyulának az Illetlen krónika című cikke, a május 22-i újságban! El sem tudom mondani, milyen, jóleső volt olvasni, hogy: „Könnyíteni az anyák, kiváltképpen a . sok- gyermekes anyák helyzetén, el­sőrendű és mindennapos társa­dalmi gondunk”... KözeI két hónap távlatá­ból is betéve idézni egy újságcikk sorait —. nagyon mé­lyen érinthették a nyolcgyerme­kes édesanyát. Mennyi mindent őrizhet lelkében, hogy így meg­jegyezte az iménti mondatot — kergetőznek gondolataim, me­lyeiket nem kell kérdésekké for­málnom, mert hamarosan anél­kül is választ kapok. Ragyogóan tiszta, fényesre ke­félt, melegpadlós konyhán át a barátságos, hűvös szobába in­vitál Strauszné. — Ez a mi kis otthonunk... Sok az ágy, dehát mi sem var gyünk kevesen... ^közben ©gy fiatal, sző­ke lány köszön be a szo­ba ajtajából. — A kedves védőnénink... — mutatja be a háziasszony, s nyomban hozzáfűzi: >— Pár hó­napja megkaptuk a gázt. de nagy áldás! A védőnéni itt la­kik az iskolában, s így ő is megfőzheti a kis ebédjét..: Amikor újra magunkra ma­radunk, a gyerekekre terelődik a szó. Röpke jellemzést kapok mdngyeikről: A 18 éves Má­ria az állami gazdaságban dol­gozik. Kell neki a pénz. hiszen rövidesen férjhez megy. lé. Az eleje már a túlparton járt, a vége meg bent a város­ban. Elhaladtunk a ragyogó márvány Báni-palota mellett, kivertük a díszlépést a nemzeti lobogó előtt. Megcsodáltuk fél­szemmel a szép Duna-parti há­zakat, s a várat, ami egy ki­csit a fővárost, Budát juttatta eszünkbe. Amerre elvonultunk csend volt, a hetvenezer lakosú város mintha alig lélegezne. Néhány lovaskocsi, piacosok, munkába igyekvő biciklisek. Alig résnyi- re elhúzott függönyök, riadt te­kintetek. Mintha kérdeznék: Mit akar itt ez a sok katona? A Dunán a jégtáblák már elol­vadtak. — Ne tarts lépést! — hang­zik a vezényszó a hídon. így szabályos, nehogy berezegjen a híd az ütemes léptek alatt. Bognár Jocó lépdel mögöt­tem. Ügy látszik egyre gondol­tunk, mert megszólal: — Azóta merre úszhatnak már? Mellettem Lakosits Nándi, egy mosolygós képű fiú lépdel, de most az ő arca is komoly. Meg­hallotta a megjegyzést: — A vágóhídnál már kifogtak vagy negyvenet. — Miről dumáltok? — szólt most hátra az előtte levő. — Indul a halászati szezon — mondja Nándi és kesernyésen nevet. — Ki enne most közüle- tek ezekből a halakból? Undorít a beszéd és a profán hang is, pedig nincs benne rosszindulat. Dg a lég* elhallga­tunk. Már túlértünk a hídon és ismét felharsan a vezényszó: — Lépést tarts! Egy-kettő ... Nótát! És gajdolunk, torkunk sza­kadtából tovább. Az úton nagy pocsolyák virí­tanak, de kerülgetni nem lehet, belegázolunk, s érezzük, hogy hiába zsíroztuk a bakancsot, szi­várog át a foltozott bőrön ke­resztül a víz. Cuppog a láb, csúszkál a kapca. Az élen, a lan- galéta Muzslai hirtelen leha­jol, hogy igazítson rajta vala­mit. A mögötte lépők persze beleütköznek, felborul a rend, megbomlik a sor, Beleznai dü­hösen káromkodik, szidja az anyánk istenit, aki ilyen mafla embereket hozott a világra. Az­tán helyére rángatják a kajla- bajszú, esetlen honvédet és me­gyünk tovább még vagy fél órán keresztül. A lőtér olyan, mint egy haj­dani kirándulóhely. Épületek, magas, nyitott színek, fákkal körülvéve, s odébb a lődombok, lőállások. Hosszú idő után most hagytuk el a kaszárnyát elő­ször, s mindegy, hogy miért. Ha kubikolni és földet lapátolni küldtek volna ide bennünket, azt hiszem akkor is vidámak volnánk, hiszen a körülmények­hez és a korábbi helyzetünk­höz képest mégis csak szaba­dabbak vagyunk. Láttuk a vá­rost, ami ha nyomasztólag is hatott némelyikünkre, legalább szembesített bennünket gondo­latainkkal. róla alkotott elkép­zelésünkkel. „Szebb mint gon­doltam” — raktározódtak el bennem a képek, s annál bor­zasztóbb volt a vízió, ami elfo­gott, amikor áthaladtunk a Du- na-hídon. Szinte megkönnyeb­bültem, amikor távolabb ér­tünk. Vajon Beleznai érez-e valamit ebből? Nem hiszem. Az arca most is olyan merev és gunyoros, mint máskor. Mintha újabb kitolások terveit forgat­ná a fejében. Az utóbbi idő­ben mintha már kifógyott vol­na az ötletekből, csak a meg­szokottakat variálja, ezeket vi­szont fáradhatatlanul. Most is, miközben a többiek lepakolják a szerelvényt, gúlá­ba rakják a fapuskákat és csaj­kával a reggeliért sorakoznak, nekünk még körbe kell futni az egyik szaletlit Muzslai miatt. Nem is haragszunk már erre a szerencsétlen flótásra, aki ügyet­lenségével annyiszor felbosszant, de ugyanakkor meg is vidámít bennünket. Végtére is Releznai- nak mindegy ,ha Muzslai nincs, akkor akad valaki más, aki hi­bát vét. az ürügyet nem nehéz megtalálni. Ezúttal Bognár Jós­ka a soros. A kenyérzsákja ki­oldódott és csörömpölv« esett a földre. Ebből az következik, hogy a futást befejezve és a szerelvényt a helyére rakva, ügetéssel kocogunk a kondérok- hoz. Guggolva ugrálunk, s köz­ben brekegünk, mint a békák. Persze az alakulat közelben so­rakozó katonáinak égedelem vihogása, röhécselése közereje. {Folytatása következik — Ebben az ágyban övé az ágynemű, ő kereste a rávalót — mutat Strauszné a sarokba. — Ilona tizenhetedik éves. Ked­ve volt tovább tanulni, gimná­ziumba jár. A szünidőben az ismerősöknek segít a határban, s amit keres, ruhára spórolja magának. Ida a következő, ti­zenhárom esztendős, ö a pót­mama. Ha elmegyek hazulról, úgy rendelkezik a kisebbekkel, mint az igazi felnőtt. Vele együtt István. Erzsébet és Ir­ma általános iskolások. A há­roméves Józsika pedig a legki­sebb. a „vonal alatti”... — mo- solyodik el Strauszné és rögtön magyarázza: ___ \mikor a személyazo­nossági kicserélésekor a gyerekek neveit írta be egy barátságos rendőrnő, a most hétéves Irma neve után meg­kérdezte: „Lezárhatom egy vo­nallal?” Le bizonv — feleltem, így került családunk kedvence a vonal alá... Ne tessék félre­érteni: mind kedves, dehát ő a legkisebb.... N em értem, hogy hirtelen miért fátyolosodott be a házi­asszony szeme, miért került elő a zsebkendő. — Tetszik tudni, hányán meg­szólnak bennünket amiért ilyen sokan vagyunk? Sokszor olyan bántó megjegyzéseket tesznek ■ és ez nekem úgy fáj!... Mi isi nyolcán voltunk otthon. Éppen] úgy, mint nálam: öt lány és há­rom fiú. Minket az apánk el­hagyott, szegény jó anyám küsz­ködött értünk. Ha mi sok min­denben szenvedtünk is hiányt, az én gyerekeim nem- ismerik a nélkülözést. És a férjem is olyan jóindulatú, csendes em­ber. Csak a családjának él. Ti­zennégy éve útőr a Kecskeméti Közúti Igazgatóságnál... Gondolatot gondolat követ. Hamarosan a család költségve­tésénél tartunk. Az apa havi keresete 1200 forint ehhez já­rul a 850 forint családi pótlék, plusz a természetbeni: két ki­lométer útmenti szakaszról a széna és évenként 60 kéve ro­zsé. Ebből fenntartani ekkora család „gazdasági egyensúlyát” —• bárki kiszámíthatja — kü­lön művészet. Hiszen naponta igencsak elfogy négy kiló ke­nyér. havonta a 10—15 kiló cu­kor. .. A két szekrény tetején a_ legkevesebb ötven üveg be­főtt sorakozik máris, s talán a gyerekek ápoltsága, jól táplált­sága árulkodik a legtöbbről. A naponta százféle gonddal birkó­zó mama segítsége, teremtő gondoskodása nélkül mindez aligha lenne elképzelhető! fjamarosan megtudom. , hogy a még 1953-ban vá­sárolt kisborjú, illetve azóta egy*- egy utóda biztosítja a háznál a tejet, s havonta pár száz forin­tot is, mert jut belőle eladásra A kis házikert. s a néhány gyü­mölcsfa gondozása pedig me­gint csak meghálálja a háziasz- szonv fáradozását. — Persze, könnyű így elmon­dani — jegyzi^ meg Strauszné . és nem is panaszképpen mondon, d* nemigen akad egy szabad percem. Példáui jóllakatni a családot... V agy ahogyan egymás után tízóraiért, uzsonnáért futnak be a gyere­kek, hogy: anyuka, én zsíros kenyeret kérek; anyu, nekem lekvárosat tessék adni; a har­madik meg; anyucikám, én In­kább szalonnát ennék! Bizony, előfordul, hogy elveszítem a tü­relmem és rájuk szólóik: Most már aztán elég volt! Azt esz­tek, amit adok!... No, meg a mo­sás. Nálam nem elég hetenként csak egyszer. Pláne így nyáron. Mert úgy szeretem, ha rende­sek, tiszták. Ha ágyneműt hú­zok. az egyéb napi munkám mellett sokszor három napig is eltart a nagymosás. Kézzel... Ha villanyunk lenne, akármi­lyen keservesen is. de már vet­tünk volna mosógépet... Ezt olyan bánatosan, s annyi sóvárgással mond­ja, hogy nyomban megtaláltam az összefüggést: jöttömkor miért mutatott az iskolaépület­ről az udvarukba néző villany- körtére, mondván: Olyan jól be­világít esténként... És bizonyá­ra az otthonától 10—15 lépésre levő villanyra gondolt, amikor Fekete Gyula cikkének idézetét oly mélyen az emlékezetébe véste. A szoba-konyhás űtőrházban felfüggesztett petróleumlámpa pislákol esténként. Iskolaidőben — a kevés világosságot árasztó kis ablak mögött — ez alatt ta­nulnak a gyerekek. Már ame­lyikük a lámpa alá fér, az asz­talhoz. A tőszomszédságban, pár méterre innen pedig villanyfény ragyog, csábít, kelleti magát. És bosszant, amikor a halom mos- nivalóval teknő mellé áll a há­ziasszony. Jóllehet a Közúti Igaz­gatóság illetékesei, dol­gozói ezúton értesülnek Strau- szék gondjáról. Ügy tűnik, nem jelentene nagy költséget, s ta­lán meg is találják a módját „Könnyíteni a sokgyermekes anya helyzetén...” Perny Irén ■ ■ Ügyes kezek Négy éve veszi ki részét : Szövetkezetek Megyei Értékesíti Központjának telepén a Kere kes-brigád minden munkájábó Toth Ferencné. Azóta jól össze kovácsolódott a kollektíva, < Tóth néni teljesítményével va I amennyiünknek példaképü szolgál. Képünkön az export- barackot válogatja^ »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents