Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-26 / 150. szám
I J9W. JÜafws 98, vasárnap 5. 0W3Í Egy szomorú fiú arcképe TITOKBAN készítették, a portrét az auschwitzi koncentrációs táborban. Pontosabban az auschwitzi tábor melléktáborában, Jawischowitzban. Akiről készült, nem ismeretes. Az arckép nem mondja el, hogy a 15 év körüli fiú magyar, s igen nehéz munkát végzett a szénbányában. A szénosztályozón 150 fiú dolgozott. Kegyetlen körülmények között éltek — különösen, amikor az időjárás hidegre fordult és ha esett az eső. A fiúk egy időben olyan épület mellett dolgoztak, amelyiknek a pincéjében a bányászok közös étkezőhelyisége volt. A konyháról a bányászok vagy az ott dolgozó asszonyok feljöttek és némelyikük titokban egy-egy darabka kenyeret vagy néhány hámozatlan hulladékkrumplit adott az ott dolgozó gyermekfoglyoknak. K. asszonynak is lehetősége nyílt néhányszor kenyeret adni a fiúknak. Az egyiket bevitte a közös konyhára, ahol nyugodtan megehette a levest Egy másik asszony azalatt az ajtóban állt és vigyázott, nehogy egy SS vagy német civilmunkás meglepje őket K. ASSZONY élénkebb, jobb kedvű lett. Sokszor adott enni a fiúknak. Különösen egy szomorú szeműre ügyelt. Cukrot hozott neki hazulról, vagy más édességet, örült és büszke volt a fiúra, amikor azt látta, hogy az édességet megosztja bajtársaival. A szomorú szemű fiú arca mindig felderült amikor megpillantotta K. asszonyt, de utána ismét elkomorodott. Minden alkalommal megköszönte az ennivalót és néhány szót mondott magyarul. Ezt az asszony persze nem értette. Pedig szeretett volna többet tudni róla. Sajnos, hiába. Az 1944-es év a végéhez közeledett, mikor egy napon váratlanul belépett a fiú a konyhába. Ahogy meglátta K. asz- szonyt. gyorsan odament hozzá, megcsókolta és tört lengyelséggel a következő szavakat mondta: „Mama — kockám del — Mama, szeretlek!” Kezébe nyoLámpaoltástól — virradatig tünk A MEGLEPŐDÖTT asszony könnyes szemmel nézett a papírra, amelyen a fiú élethűen rajzolt arcképe látszott. Az asz- szony azóta valahányszor ránéz a rajzra, mintha mindig hallaná a szavakat: „Mama! Szeretlek. . “ A háború után átadta az arcképet az Auschwitzi Állami Múzeumnak. Az eredetiért fotore- produkríót kapott cserébe. Akkor mondani akart valamit. Bizonyára azt akarta kérdezni, lehetséges lenne-e Magyarországon megtalálni a fiút? Nem mondta ki a kívánságát, mert félve gondolt rá: vajon életben maradt-e? Hiszen annyi embert Öltek meg Auschwitzban. FIŰ, a portrén, ha elolvastad ezt a történetet, ha magadra ismersz a képről — kérünk, adj hírt magadról. Biztosan te is szeretnéd viszontlátni még egyszer azt az asszonyt, aki akkor, azokban a nehéz időkben, segített rajtad! Talán — amiként akkor 1944-ben az auschwitzi koncentrációs tábor jawischo- witzi melléktáborában — megismételed neki azt a pár ked- ves szót. Boldog lennék, ha a portré „életre kelne", ha a képen levő „fiút” megtalálnánk és elmondaná további élettörténetét. / Tadeusz Szymanszky A lefüggönyözött ablak mögül kiszűrődik a televízióbemondó hangja. De Gaulle moszkvai látogatásáról, aztán Vietnamról beszél. Messze van Vietnam. Meg sem tudnám mondani hirtelen, hogy merre- felé esik. És mégis arra kell gondolnom, hogy talán éppen most, amikor elhal a bemondó hangja, és utcahosszat kihunynak az ablakok, ott bombák freccsentik a dzsungel földjét. Nálunk nyugalmas, hétköznap este van. Lehet aludni, pihenni. szórakozni. És dolgozni. Mert a lassan nyugalomba szen- derülő Kecskemét sok pontján éjszaka is tovább lüktet a munka. A hőerőmű vastag csövein, mint a test érhálózatán, a vér, fáradhatatlanul áramlik a gőz az üzemekbe, a sütödék kemencéiben kenyér, sütemény pirul a reggelihez, zöldséggel, gyümölccsel terhes gépkocsik, vagonok indulnak az ország minden tája felé. kaptam alváson. Csak köt a szabály. Ezt be kell tartanom, akárhogy is sietnek az utasok. Így is ráfizetnek olykor a rohanásra. Két nappal ezelőtt kis híján áttörte a sorompót egy személykocsi. És még neki állt feljebb. Így ám. A vasutast szidják ok nélkül is. Ezt írja meg az elvtárs! 3. Egy óra felé találkozom a „vidám magyarral”. Kisüsti barack — állapítom meg magamban több méter távolságról, ő azonban ezt harsogja: „... pedig csak a jó bort szeretem nagyon!” Lehet, hogy a pálinkát üsaftiap dozom, hogy az együtt töltött negyedóra és néhány közömbös szó alapján megpróbálom kitalálni, miféle ember lehet az utasom. — Éjszakai kaland? Különösebb dolog velem még sohasem történt. Csak a részegek okoznak gondot néha. Italt azt fizetnének, de a 8—10 forintos viteldíjat sajnálják. — Ha meg nincs vendég, akkor elgondolkodik az ember. Mielőtt idejött, éppen a fiamon járt az eszem. Ma kaptam tőle levelet, Szegedről. Azt írta, hogy jól sikerült a szigorlata. Matematika—fizika szakos tanár lesz belőle. Rövidesen hazajön egy kis nyári pihenőre. Alig várja az anyja. Legszívesebben már két héttel előbb nekilátna a sütés-főzéshez. m elhúztunk a csajkával az ajtó felé, mintha fal nem robbant bombát kerülgetnénk. Stahl most is készségeskedett és a tizedes csajkáját is vitte magával. Így aztán a sor elejére állhatott, mint a többi csicskás az ebédosztásnál. Az egész „A” körlet felsorakozott ilyenkor és olyan zümmögést vittek végihez, mint egy kaptár méh akácvirágzás idején. Az ügyeletes tiszt ott állt a komdéroknál, de né™ szólt a csendes beszélgetésért, hiszen az egész délelőtti fárasztó gyakorlat után ez volt az egyetlen jutalma a századnyi újoncnak. Ilyenkor találkoztak a különböző szobában lakó ismerősök, a napi posta is rendszerint kiosztásra került mar, volt hát miről tárgyalni a legénységnek. Lassan haladt a sor, a szakács bőven mérte a levest, de szűkösen a tésztát. Bébé leves volt, azaz borsó- és babőrle- mény keveréke sok vízben feleresztve. A csajkafedőre pedig tésztát és egy evőkanál cukros mákot dobtak. A mák nem volt megőrölve — ki győzné azt ennyi embernek! —de azért mégis örömet keltett a látványa egyesekben. — Mákos tészta! — kiáltott fel Bognár Jocó, amikor közelebb értünk az osztáshoz. — Szereti? — kérdezte az előttünk haladó Aczél Vendel, aki sosem engedte meg, hogy valamelyik újonc vigye fel az ebédjét és most is várt a sorára türelmesen. — Csudára — mondta Jóska és már nyalogatta is a szája szélét. — Hát akkor elviheti az enyémet is, mert éra úgysem enném meg. Sohase szerettem, még odahaza ee, pedig édesanyám nem így csinálta, élíhí- beták. Jocó boldog volt és visszafelé kettesével vette a lépcsőfokokat, hogy mielőbb hozzáláthasson az elfogyasztásához. A levest szinte csak behajigálta, aztán komótosan, a láda egyik szélére húzódva, a csajkát maga elé téve, kezdett hozzá a tésztához. Közben folyt a szokásos csendes disputa, a heccelödés, ami most is akaratlanul feltört a fiúkból, pedig félszemmel mindenki az új szobaparancsnokot, Beleznait leste. — Ne olyan hangosan te, mert meghallja édesapád! — szólt rá az örökké mérgelődő Ackermann a mellette szürcsö- lő Muzslaira. — Add nekem komám, benned úgyis csak a giliszták eszik meg! — mondta Ring Sanyi a lomha mozgású ágy- szomszédjának, Pojjáknak. Beleznai duzzadt vörös szemhéjai alól egy-egy odavetett pillantással figyelte a. pépet. A levest undorral tolta el magától, majd a mákostészta kevergetéséhez látott. Nem lehetett éhes, mert alig evett valamit belőle. Belökte az ágy alá az egészet, aztán egyenként vett szemügyre bennünket. Könyökére ereszkedve úgy vizsgálga- tott bennünket, mint kupec a lovat a nyári vásáron: lássuk, mit lehet kihajtani belőle! Jóskán megakadt a szeme. — Te kit csaptál be, hogy dupla porciód van? — szólt rekedt hangon, vontatottan. — Jóska lenyelte a szájában levő falatot és csak aztán válaszolt. — Alázatosan jelentem, senkit! Tizenegy óra tájban kalauzol végig a kenyérgyár termein Domokos János művezető. Nem először járok itt, mégis hosszú ideig el tudnék gyönyörködni az ügyes gépek munkájában: a dagasztókarok fáradhatatlan mozgásában, amint cuppogva dögönyözik a mázsányi tésztát és a szakajtókkal rakott szállítószalagok könnyed futásában. Mindössze hét szakmunkás dolgozik ma éjszaka, és reggelig mégis nem kevesebb, mint félszáz mázsa kenyér készül el. Buzsik Béla évtizedekig dolgozott egy régi típusú sütődében. Most indítógombokkal. érzékeny műszerekkel bánik. Nem sírja vissza a hoszú nyelű lapátot, de szavaiból kicsendül, hogy igazi péknek csak azt tartja, aki próbálta a másikat is. Szabó Éva végzi a legegyszerűbb munkát az üzemben: a szalag végénél ülve, vizes kefével „lakkozza” az illatos cipókat. Egyszerű mozgás, mindig ugyanaz. — Nem álomosodott még el? — Jól is néznék ki. ha már most álmos lennék, hiszen messze még a reggel — fordítja felém mosolygó arcát, ami éppen olyan friss és barna, mint a kézében tartott kis cipó. csak kicsit szereti, de még mindig jobban, mint kellene. Fölveri a csendet, nekiütközik fának, falnak. „Kilóg” ebből a szép éjszakából. m A taxiállomáson egyetlen kocsi várakozik. Nemrégiben volt záróra az Aranyhomok Szálloda bárjában, és mindig akad néhány gáláns lovag, akinek maradt annyi pénze, hogy taxival kényeztesse a partnemőt. A sofőr a pádon ücsörög, térdére könyökölve. A félhomályban először azt hiszem, hogy szundikál, de közeledtemre szolgálatkészen felpattan és elém siet néhány lépést. — Nem igen szoktam elaludni akkor sem ha ráérek — mondja, röviddel később Ivány Ferenc. — 1937 óta gyűröm az ipart, megszoktam már az éjszakázást. Nem is hiszi, milyen gyorsan eltelik az idő. Amíg ki nem hal az utca, lehet nézelődni, aztán meg jönnek a kuncsaftok. Néha azzal játszaMa viszonylag könnyű éjszakájuk volt a mentőknek: néhány szülés, egy részeg nő; vállfieam. könnyebb sérülésekkel járó motorbaleset. Ordasi Sándorék érkezésem után néhány perccel futnak be a 221-es számú kocsival. Katonás rövidséggel számolnak be a főápolónak: — Igen, sürgős volt az asszonykának. Azóta talán már sivalkodik is a kicsi. Ä szülészeten azt mondták, hogy ma éjszaka ez lesz a tizennyolcadik. — Tizennyolc? Ez aztán szép szám — jegyzi meg valaki és mosolyra derülnek a fáradt arcok. I 6. 1 Az utcán már a reggel fogad. Találkozom a korán nyitó boltokhoz robogó kény ét-szállító autókkal és a csörömpölő tejeskocsikkal. Egy korán kelő háziasszony a járdát söpri, és a Rákóczi út hajlatában feltűnnek a reggeli műszakra igyekvő kerékpárosok. A mellékutcákból újabb és újabb csoportok csapódnak a laza sorhoz és a sebesen forgó küllők szikrázva' köszörülik fényesre az első napsugarakat. Békés Dezső 2. I Épül a gyógyszerraktár A sütöde langymelege után hűvösnek tűnik az éjszaka. Egy kis szél is kerekedett közben és pillanatok alatt kilopja az ingem alatt rejtegetett jó kenyérillatot. A Szegedi úti sorompó előtt most csak én vesztegelek egyedül. Tolatómozdony szorgoskodik a vagányok között és néhány száz méterrel arrább nagyot dördülve találkoznak az üres vagonok. — A parkettagyár és az AG- j ROKER iparvágányait töltjük j fel hajnalra kocsikkal — ma- i gyarázza néhány perccel később, az őrház előtt, egy vékony fiú. így mutatkozott be: — Kun Péter, tolató. Egy szusz- szanásnyi időre álltamé g itt Királyház: Sándor váltóőr házikója előtt. Szemmel láthatólag szereti az öreg vasutast, és ugyancsak érti a módját, mivel lehet kihozni belőle a- szót. — Ha tudná, hogy mennyit bosszantják szegény Sanyi bácsit a nagyhangú sofőrök — jegyzi meg olyan hangosan, hogy az öreg is hallja. A pislogó lámpafényben is látom, hogy közben felém kacsint. — Az igaz — veszi a „lapot” a sorompó szigorú kezelője. Képzelje, még egv dongó motorkerékpáros is ide kiabált a múltkor: „Mi az. alszik, nagypapa?” — Pedig 1935 óta. amióta a vasútnál szolgálok. A múlt év őszén kezdte meg a megyei gyógyszerraktár és központ építését az ÉM. Bács- Kiskun megyei Építőipari Vállalat Kecskeméten, a megyei kórházzal szemben levő területen. A munka jó ütemben halad, s a tervek szerint még ez év végén — amikor a beruházásnak egy része már elkészül — a központ ide, az új épületbe költözik ki. Távlati elképzelések, illetve konkrét tervek vannak azonban arra, hogy a í ««eJsfces még Üti» letet: raktárakat stb. emelne! itt. A költségeket az Egészség ügyi Minisztérium bocsájtotta ; megye rendelkezésére. Ezzel ; beruházással megoldódik az ed digí zsúfoltság, felszámolják 1 szüfeségraktárakat és korszerű az előírásoknak megfelelő he- lyen tarolhatják a sok embei életét, egészségét védő gyógyszereket KépünkSn: most még állványerdő veszi fene® az impozáns
