Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-19 / 144. szám
Nagyszerű ember földi maradványait hántolták el a napokban Budapesten: Gömöry János két nappal 97. születésnapja előtt hunyta le mindörökre szemeit. ö volt a legöregebb magyar író; az eperjesi kollégium gyémántdiplomás egykori igazgatója, a kassai Kazinczy Irodalmi Társaság elnöke. Élete utolsó művét 93 éves korában kezdte írni, s 95 esztendős volt, amikor befejezte. „Emlékeim egy letűnt világról” címen jelent meg és hetek alatt elfogyott. Nagy idők tanúja volt Gömöry János. Eszmélő gyerekkorában ritka csoda a gőzmozdony; a millenniumi ünnepségeken már felnőtt fejjel vett részt; ötven esztendős, mikor hazánkban a proletáriátus először vette kezébe a hatalmat. Nyíregyházán született, s élete nagyrészét a felvidéken, Eperjesen és Kassán töltötte. Tekintélyes tanintézeteket igazgatott évtizedeken át. Neves tanítványok százai kerültek ki kezei alól. A nagy magyar tanítók, az Apáczai Csere Jánosok fajtájából való. A Gömöry név jólismert a kecskemétiek előtt. Édesapja és több közeli rokona itt született, itt élt. Jeles közéleti férfiak voltak közöttük. Nagybátyja, Gömöry Frigyes, ismert helyi költő, a népművelés korai előhai- cosa. 1848-ban azt javasolta, hogy sok ezer példányban kinyomtatott röplapokon magyarázzák a márciusi pontok jelentőségét: ,,A kecskeméti köznép szellemi műveltsége fokozatát ha tekintjük, ott állunk, miszerint csaknem a legalsó hágcsón áll. A 4egközelebbi rögtönzött esem > nyékről felfogása nincsen. Nem 'érti a reformmozgalmak szükségességét, üdvhozóságát.” Gömöry Frigyes harctérről küldött levelei történelmi be- csűek. Itt közöljük először öcs- eséhez írt tudósítványát a Schwechat melletti csatáról: „Ausztriában a magyar haderő vissza lón verve, csak a jobb szárnya, hol mi valánk, nyomult előre vitéz elszántsággal és nemcsak Manswurt falut ve- vénk el szuronyt szegezve rohammal, hanem egész Schwe- chat-ig nyomult előre zászlóaljunk, hol én már jelen nem leheíék... ott kaptam a dicső jelt, melyet imádott hazámért büszke vagyok hordozni... Tudod-e, miszerint kevés család van a honban, mely mint a A legöregebb magyar író és Kecskemét miénk annyi áldozattal járult volna honunk szabadságához, öt testvérek álltunk egyazon időben a csatatéren.” Említsük meg erről a kitűnő emberről, hogy 41 évig szolgálta Kecskemét városát. Az uncfcaöccs a most elhunyt Gömöry János maga már nem kecskeméti. De a család iránti ragaszkodás, erős érzelmi szálak, s bizonyára sok kedves emlék is kötötte ide. Erre utal egy eléggé nem értékelhető adománya, amellyel tanúsította, hogy megbecsüli családja kecskeméti kapcsolatait. Sarkain elrojtosodott, hosszúkás. keménykötéses könyvet küldött örök megőrzésre a városnak. Tulajdonosa afféle mindentudó naplónak használhatta. Erre utal a szépen formált kacskaringókkal cirkalmazott cím is: Notationes variae — vagyis: különféle jegyzetek. Még postakocsik, alkalmi küldöncök, vándorló mesterlegények vitték, hozták a leveleket, csomagokat, amikor a könyv furcsa tapintású, itatósszerű lapjain a hajdani kecskeméti tanító-polgár örökítette meg ügyesbajos dolgait. Ez a polgár Petőfi egykori tanítója volt Ö forgatta, használta a jegyzetkönyvecskét 1822-től 1831-igJakus Lajos és Dienes András kutatásai nyomán ma már tudjuk, hogy milyen ember volt Schifferdecker Hajósi Dániel, aki az elemi ismeretekre oktatta 1828. május 10-től 1831. májusáig a félegyházi mészáros fiát A verést, a testi fenyítést a nevelés elfogadott eszközének tekintő korban is sok kellemetlensége támadt hírhedt szigora miatt A kis Sándort nem bántotta. Jó magaviseletén kívül ez nyilván annak is köszönhető, hogy a gyerek pártfogója Hrúz Mihály volt, az iskolát fenntartó evangélikus egyház főkurátora. Éppen ez a Notationes variae bizonyítja ékesen, hogy szívesen hallgatta az arany csengését iskolamester uram. Disznókat hizlalt, kérvényeket, végrendeleteket írt, feles részességet vállalt, vásznakkal kereskedett. Volt olyan év, hogy a mellékes a tízszeresét is elérte a fizetésének. Felettesei egybehangzó véleménye szerint aztán a húszas évek végefelé — éppen amikor Petőfi-Petrovics Sándor - ka is bent ült az iskola egyetlen boglyakemeneés tantermében — megjavult a munkája. Mit is tartalmaz a Gömöry János ajándékozta könyvecske 163 lapja? Elsősorban gazdasági vonatkozású közléseket. Számunkra különösen a Percepüo- nes elnevezésű rész fontos. Ez a diákok, illetve szüleik által befizetett tanulópénzek nyilvántartására szolgált. Petrovics Sándor neve tízszer olvasható itt. Édesapja összesen 74 forint 30 krajcárral honorálta a mester fáradozását. Érdekesek és hasznosak az iskola könyvtára, a tananyagra vonatkozó bejegyzések is, hiszen minden apró adattal gazdagodnak Petőfire vonatkozó ismereteink. Hogyan került az értékes dokumentum Gömöry János tulajdonába? Édesapja három évig iskolatársa volt Petőfinek. A Gömöryek rokonságban voltak Petőfi lakásadójával, Hrúz Mihállyal, majd a most elhunyt Gömöry János édesapja feleségül vette Hajósi Dánielnek egyetlen leányát. Gömöry irattárában érdekes versikét láttam: Hajósi Dániel barátomnak Hogy ha szívem bús csolnaka elmerült a vészben Széttört részeiből tartsd meg e kis darabot. Aláírás: Ókéren, 1848. szeptember 15-én, Petőfi István önkéntes. Biztosra vehető tehát, hogy a Petrovics-család Sándor iskoláztatása után is fenntartotta a kecskeméti kapcsolatokat Elszomorít, hogy mindezt egy példás élet nekrológjaként kellett elmondanom. Gömöry János Kossuth és Petőfi eszméin nevelkedő népes és a köz érdekében fáradozó családjából is kiemelkedett. Róla szólván idézhetjük Eötvös szavait: „Az ember élő szövetnek; boldog aki elmondhatja élete v*gén, hogy sokaknak világított.’’ Heltai Nándor sé harci paripáim, meg a nővérem babái... — Az új lakásba pedig semmiféle ócska holmit nem hur- calunik be, — jelentette ki a feleségem ellentmondást nem tűrő hangon. — Kérlek, válogasd át, a felesleges dolgokat ki kell dobni! 4 Minden felesleges dolgot. Dt mindez emlékeztet valamire, mind drága. Minden egyes tárgy régi izgalmakat éleszt újra, ősz- szeszorítja a szivet... ■"ke az új lakásban nincs kamra. Itt minden észszerű, kimért. A szobák nagyok, világosak, kényelmesek, beépített szekrényekkel. Csodálatos konyha, mint a mezben, tágas, derűs. A gáztűzhely meg valóságos álom. A beépített mosogató asztalkáról meg ne is beszéljünk: előbb megmosod a tányért forróvízben, aztán azonnal öblítheted is, csak a csapot kell elfordítanod. A fürdőszoba csodás: a kézi zuhanyozó mi mindenre jó; esőszerűen moshatod vele magad minden oldalról. Ha szükséges, akkor meleg, gyógyhatású vizet készíthetsz és úgy fürödhetsz, ahogy az orvos előírta. A szoba parkettás, a konyha és az előszoba műanyaggal borított, a tisztántartása gyors és könnyű. Az építész, amikor a tervet készítette, arra törekedett, hogy minden gazdaságos legyen és teljesen megfeledkezett arról, hogy az embernek vannak öreg holmijai, amelyek már teljesen használhatatlanok, de valamiért mégis fontosak, valami miatt meg akarja őket tartani. Az idősárgította öreg papírok egyik csomóját válogatom, — kezembe kerül apám anyámhoz írt levele. Átlapozom saját iskolai papírjaimat, bizonyítványaimat, megnézem a jegyeket; még most is izgalommal tölt el az egyik bejegyzés: „A kedves fiúk ma ellógott a mértanórá- ról. Kérem a tisztelt szülőiket, vegyék fel a kapcsolatot az osztályfőnökkel.” Átlapozom a régi házi feladataimat, iskolai dolgozatfüzeteimet, fogalmazásaimat, — amelyek ügyetlennek, naivak, de lelkesek — ezeket fél- reteszem. Ide kerülnek a frontról írt leveleim, a poros iskolai vonalzók, háromszögek, Vovka első rajzai, — házikók, magas kéményekkel, melyekből gomolyog a ceruzával rajzolt füst, meg a nagyapa öreg dolgai, az élmunkás kitüntetés papírjai, a jelvény, a Volga—Moszkva csatorna megnyitására szóló meghívó ... 'É’s hirtelen a kezembe ke- rül ez a behívó. Emlékszem, egy magas, pirosarcű, egészséges gyerekember hozta, ő volt a katonai parancsnokság kézbesítője. „ ... A behívották távolléte esetén — olvasom a szöveget, — a hozzátartozók kötelesek értesíteni arról, hogy hová és mikor kell bevonulnia ...” — Apám az üzemben van — mondtam akkor és hamarosan itthon kell lennie, ijedve tettem hozzá: — Nem tudná megvárni? — Semmiképpen, látod menynyit kell még széthordanom, ez mind nagyon sürgős — mondta a legény. — Írd csak alá magad. Aláírtam. A fiatalember leszakította az ellenőrzőszelvényt, amellyel az átvételt igazolja, elbúcsúzott és elment. M ajdnem egy negyedszázad telt el azóta. Most újból azt a papírszeletet nézem, felső szélén nagy fekete betűk: itt levágandó. Felfoghattam volna-e azon a napon, hogy ezek a sorok, az itt levágandó rész alatt akkor és örökre szétszakítják nyugodt gyermekkoromat, családunk boldog életét, az egész nép békéjét. Gondolhattam volna-e, hogy ez a papír, az „itt levágandó” vonal határkő, amely mögött a háború nehéz, könyörtelen évei húzódnak majd meg; titkok, melyek gyerekek számára érthetetlenek, könnyek, melyeket anyák hul- lajtanak, az emberek milliói számára pedig a megpróbáltatások szörnyű éveit hozza el? A következő reggel elkísértük apómat. Az iskola nagy és poros udvarán már a behívották százai gyülekeztek, és ezerszóla- mú zaj töltött be mindent. Ki a gitár húrjait pengette, ki harmonikán játszott: de nagyon- nagyon sok volt a kisírt szem; sírtak az anyák, a feleségek, és a szülők által annyira szeretett gyerekek... JWemrég végigmentem azon 1 ^ az utcán. Az iskola udvarán hatalmas nyárfák pompáznak, gyeppázsit zöldéi, az árnyékos sétányokon kis elsőosztályosok sétálnak hosszú nadrágocskákban és egyforma sapkákban. Az iskola homlokzatán pedig hatalmas emlékábla, melyre a következő feliratot vésték; „1941-ben Itt alakultak meg a moszkvai hadosztályok.” Csend van most az iskolaudvaron. — Apám — mondtam én akkor, igyekezve megnyugtatni anyámat, — a háború hamarosan befejeződik és hazajössz. — Természetesen azonnal, — helyeselt apám. És megkérte anyámat, hogy mondjon meg valamit az üzemvezetőnek. — Sütök valami ízletesét, amit szeretsz, — mondta anyám és elbúcsúztunk a másnapi viszontlátás reményében. Tie apám már este betop- pant. Amint kinyitotta az ajtót és belépett, nem ismertem meg. Kopaszra volt nyírva, gimnasztyorkában, derékszíjjal, erős katonai bakancsban. Csak egy percre tudott hazaugrani. Azért jött, hogy tudtunkra adja: azonnal indulnak a frontra. Leült az asztalhoz, ahhoz, amelyiknél most én ülök. Mit mondott a búcsúzáskor? — erőmet megfeszítve gondolkodom, de nem jut eszembe. Mit is mondott? — Papa! — gondolataimból Vovka hangja riaszt fel, — papa, miért felelsz olyan soká — mondja szemrehányóan. — Hívlak, te meg nem felelsz... Segíts elhelyezni a dobozban az ólomkatonáimat. De siess! Mi már olyan régen küszködünk vele, de nem sikerei... Nem jut el a tudatomig fiam csengő hangja. A múltat élem. — Apám — súgom halkan, — ne siess! Még van idő! Ülj le egy cseppet, csak egy percre! ... De mennie kell — Katona. Valamit mond anyámnak, ő persze mindabból nem ért semmit,. csak néz apámra. — Vigyázz a gyerekekre! — emlékszem, ezt mondta apám. — Vigyázz a gyerekekre — mondta és megcsókolt bennünket, anyámat magához szorította. Sokáig, talán egy egész percig álltak úgy. Azután apám megfordult és elindult. Elment. Mi pedig az ablakhoz rohantunk, félre toltuk a kékre festett függönyt, erősen néztünk a sötétségbe. Az újsággal is sötétített ablaküveg mögött nem láttunk senkit. Visszahúztuk a függönyt és egyedül maradtunk. Apa nélkül. Örökre. Egy év múlva, pontosan ugyanazon a napon, jött egy másik behívó. Ez már nekem. Ugyanolyan volt, mint az előző. Egy soványka leány fürgén tépte le az igazoló szelvényt, és én két hónap múlva a kosztere vszkiji táborban tanultam a katonai tudományokat és a Volgánál estem át a harci tűzkeresztségen. Hogy hány harc követte ezt — egészen az osztrák határig —, nehéz lenne ösz- szeszámlálná, de nem is fontos ... I smét férfihang tölti be a lakást. Fiam csengő hangja: — Papa, — kiáltja Vovka, — ideje készülni! Igen. Ideje. Segíteni kell fiamnak összeszedni a játékait, elhelyezni ólomkatonáit a dobozban. Mennyire szeretném, hogy csak az ólomkatonákról tudjon. Mennyire szeretném, hogy nyugodt gyermekkora legyen, és boldog egész életében! Fordította: Sigér Imre Örök harcát az ember. . „Délről betört a meleg levegő, viaskodik az északi hideggel." Rombolva jön a jó idő, hosszá esőkkel, árvizekkel. Háborúk, elemi csapások — Pusztulunk mindig valahol. De nyílni készülődnek a viráguk, hajtja rügyeit a gesztenyesor. A rügy kipattan, az alvó felébred, , a halott helyén új sarj születik. Nincs hatalom kijátszani az élet megmásíthatatlan törvényeit. Erővel. bizalommal, szerelemmel telítetten mindig bírókra kel — nem adja fel örök harcát az ember a halál szövetségeseivel. Árvizek, bombák közt a meggyötörtek megmentik szétdúlt kertjüket: a Földet és tisztán adják át szelíd utódaiknak a világ szépségeit. Benjámin Lás. Hét határban Tenyeremből szalmaszá! billen a füvekre, Kalász érik, hét határ dől sugaras csendbe. Dal-suttogó kedvemet ezüst eső festi, párző virágkelyheket szél indul meglesni. Emlék, rozsot súroló, kaszaélen pengő; fejem alatt fény-folyó, tűznyarakat termő. Roppant jövőnk szérűjén régi szalma szárad, hét határban járok én, szikár karok várnak. Ingem vetem, feldobom fakuló felhőkre s fedi izzadt homlokom hazám hűvös földje. Hatvani Dániel
