Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-08 / 108. szám

1969. május 8, vasárnap Iván Gosnjak hadsereg-tábornok nemzetvédelmi miniszter a Magyar Néphadsereg egyik harckocsizó alakulatánál a harci tech­nikát szemlélte meg. A jugoszláv katonai küldöttség látogatása A magas rangú jugoszláv katonai küldöttség vezetője az Izsáki Állami Gazdaság balázspusztai üzemegységében az új telepítésű szőlőültetvényt tekintette meg dr. Molnár Frigyes, a megyei párt- bizottság első titkára és Oláh György, a megyei tanács vb elnök- helyettese társaságában. (Pásztor Zoltán felvételei.) kán. mások jóvoltából Jut csak ilyesmihez szegény. — Nem való ez ilyen haszon nélkül való embernek — mente­getőzött mindig. — Vesse szom­szédasszony inkább a kutyának. Az is többet használ, mint én, a fél lábammal... Mindig így szabódott de azért mindig elfogadta és saját nyo­morúságán elérzékenyülve, ki- könnyesedett szemekkel maj­szolta a ritka csemegét. Anyám is mindig egyfélekép­pen vigasztalta: — Maga legalább visszajött, ha féllábbal is. Nem úgy, mint az én szegény apjukom... Persze, nem mindig társalog­tak egymással ilyen szépen, ió- ságosan. Néha. mikor Jani bá­csiék csirkéjük átbújt a két ud­vart elválasztó, rozzant keríté­sen és kikaparta a veteményün- ket, csúnyán összeszólalkoztak. Anyám ilyenkor azzal fenyeget­te, hogv elüti a másik lábét is, ha nem vigyáz jobban a jószá­gukra. De most ünnep volt, ke­nyeret ígérő, dolgos hét vége és a szavak is ünnepi gúnyába bújtak. Veréb Jani bácsit a becsüle­tes nevén tulajdonképpen Hata- la Jánosnak hívták. Féllábát a háborúban hagyta. Búskomoran, falábbal jött haza a frontról. Ügy mesélték, hogy hónapokon át a feleségével se váltott egy szót se. Semmit nem dolgozott. még a ház körül sem. csak ült, és nézett maga elé mereven. Egy reggel azután, ahogy ki­szállt az ágyból: faláb nélkül, ingben-gatyában, féllábom ugrál­va. kisántikált az utcára és nagy nevetések között bekiabált min­den udvarra: —Veréb lettem.. . nézzék csak,.. veréb lettem... Akkor elvitték a bolondokhá­zába. Pár év múlva hazajött, gyó­gyultan, de a Veréb név örök­re rajta maradt Mi. gyerekek már csak így ismertük: Veréb Jani bácsi. Most, hogy megette a lepényt, cigarettát kért Feri bátyámtól. Rágyújtott és kéjesre torzult képpel fújta a keserű füstöt. Vacsora után kimentünk mindnyájan az udvarra, és kö­rülültük a katlant. Csöndesek voltak a nyári esték és fejünk fölött halkan suttogott a bólo­gató akác. Anyám ide-oda sza­ladgált: rakott a tűzre, tiszta ruhákat hozott ki, teknőt készí­tett elő. Ahogy néha rávetődtek a vörösen fellobbanó lángok, olyan volt, mint a fény körül szédülten bukdácsoló, kopott- szárnyú kis pillangó. Jani bácsi kötelességének tar­totta, hogy meghálálja anyám vendégszeretetét, hát dicsérő szónoklatba kezdett az apáin­IfHét karéj kenyér /^hogyan fejkendősen, sötét kiskosztümben ott ül a kecskeméti Szabadság tér egyik padján, senkinek fel nem tűnik. Hiszen naponta oly so­kan megpihennek itt. De amint egyik kosara fölé hajol, rögtön magára vonja a figyelmet. — Jaj, de édesek! — lelken­dezik két fiatal lány, s máris ott guggolnak a pihés kisli­bákkal telt kosár mellett, amelybe a törékeny termetű asszony füvet tépdes. Tulajdonképpen így ismer­kedtem össze Kovács Ferenc- nével. A kislibák révén. Nekem azonban feltűnt a másik kosár is, illetve a neccszatyor. Né­hány kifli, kis tábla csoki, zacskó cukorka és egy pakli Munkás cigaretta ... Észrevet­te, hogy felmértem a szatyor tartalmát és szégyenlős mo­sollyal magyarázta: — Egy kis apróság minden­kinek. Kislányaimnak és a pa­pának. Mindig várják, ha a városban járok... De a hét lányom közül a legkisebbik­nek, a négyéves Erzsikének, most biztosan a libák lesznek a legkedvesebbek . .. j^ehány nappal később Kiskunfélegyháza kiter­jedt tanyavilágában leptem meg új asszonyismerősömet. Mert izgatott a kérdés: milyenek is a tanyán élő sokgyermekes édesanya hétköznapjai. Nagyon mozgalmasak! — ál­lapítottam meg hamarosan. A gazdasszony éppen a kipány­vázott tehénhez volt induló­ban, amikor a tiszta tanyaud­varba értem. — Megbocsásson egy pilla­natra, bekötöm a jószágot az istállóba. A tűző napon mele­ge van szegénynek és most van kisborja ... — s már ipar­kodik is a gémeskúton túlra. Engem meg két pöttömnyi kislány vesz körül, az idegent megillető bámészkodással. — Hogy hívnak benneteket? — Én a somsédéi? Malikája vagyok... — selypíti a kis szöszke. — Én meg Kovács Erzsiké — mondja a masnis, barna sze­mű és barátkozón újságolja: — Vannak ám pici libáim és ha férjhez megyek, nagy dun­nát kapok, mert vigyázok rá­juk. Dénes bácsi is mondta... — És fel tudod-e sorolni, hogy hívják tervérkéidet? — kérdezem Erzsikétől, s ő jobb­ról, bátyáimhoz intézve a ren­getegszer elmondott szavakat: — Milyen derék ember is volt szegény megboldogult! Hogy tudott az dolgozni! Nem­hiába: szerették is a gazdái. Tu­dom, egyszer együtt arattunk, Béreséknél a Tavi-dűlőben. Pró­báltuk, hogv melyikünk bírja jobban. Három renden keresz­tül hajtottuk egymást. Egyikünk sem tudta elhagyni a másikat. A többiek messze elmaradtak... Bátyáim szótlanul hallgatták. Nem voltak beszédesek, meg kívülről tudták már az egész legendát. Anyám közben kiürítette a zsályákat. A darab száraz ke­nyerek mellett néhány cső te­jes kukoricát is talált, amit a tanyák közül hoztak magukkal. Mmgyárt nyársat faragtam, rá­húztam és sütögettem a parázs­nál. Jóleső örömmel hallgattam, hogy hatalmas durrogással Re­pedeztek az érettebb szemek és a közeli élvezetre gondolva, ösz- szefutott számban a nyál. — Hallottátok? — hajolt a bátyáimhoz óvatos suttogással Veréb Jani bácsi. Közben még lopva körül is nézett, nehogy valaki illetéktelen kihallgassa a titkot. — Azt mondiák. újra kezdődik a háború. Visznek ben­neteket is. . . Még majd oda­maradtok. mint szegény apá­tok. .. (Folytatjuk.) ra-balra illegetve magát sorol­ja: — Évike, Edit, Piri, Kati, Marika, Eta, meg anyuka, meg apuka... — Ugye, nem haragszik, még a disznókat is hűvösre keli kötni — tér vissza Ko­vácsié. — Muszáj őket ki­pányvázni, különben kárt ten­nének a vetésben... — és szinte futólépésben siet a dol­gára, . yégü! is az eperfa alá • ülünk, ahol pillanatok alatt valóságos libahad telep­szik körénk vidám patypalaty- tyolással. — Százat nevelek a tsz-nek. Merthogy a fájós lábam miatt az idén nem bírok dolgozni a határban. Ott most a tizen­nyolc éves Marika lányom he­lyettesít. Ma éppen a dinnye- földön bokrainak... — mond­ja Kovácsné. És megint felpat­tan, mert néhány kisliba az üres vályúban matat a csőré­vel. Teleönti vízzel, aztán foly­tatja, ahol az imént abbahagy­ta. — A legnagyobbik lányom, Etelka harmadéve ment férj­hez. Épp a múlt vasárnap vol­tak itthon. Most Marika a so­ros, ősszel ő megy férjhez. Ne­ki gyűjtünk mindnyájan. Ágy­neműje már megvan, a szoba­bútora is meglehetne, de... Jaj, úgy bánt, ahányszor csak eszembe jut!... — s máris sorolja a bánatát. , Tavaly negyven libát nevelt. Szerette volna tömésre fogni, de mivel a napi munka után egyedül nem győzte volna már, a három nagyobbacska lányát biztatta: négyen esténként egy­kettőre elvégzik. A papa nem engedte, mondván: éppen ele­get dolgozik az asszony és a gyerekeknek is kijut a munká­ból, Soványan kell eladni a li­bát és kész! — Így szólt a dön­tése és nem volt apelláta. — Pedig mennyivel többet ért volna kövéren! — sóhajt fel Kovács mama. — Így a bú­tor továbbra is gond és csak nekem kell valami megoldást kiokoskodnom... megmaradt gond pe­dig nem kicsi. Bárki elgondolhatja: A családfő, aki a Vörös Csillag Tsz éjjeliőre, a téli hónapokban 1100, nyá­ron pedig 900 forintot keres. Ehhez pluszként a 270 forint rokkantsági segély járul, mi­velhogy Kovács Ferenc fél karját veszítette a háborúban. Marika kaphatna előleget a tsz-ben, de az ő keresetét in­kább tartalékolják. A kenyér­fejadagra marad benn. Az idén valószínűleg a bútorra valóhoz is abból csípnek el. — Bizony, a kevéske pénz beosztása nálunk a legnagyobb gond — így Kovács Ferencné. — Ha közöttünk vita akad né­ha, a pénz miatt van. A hat­Szombaton délelőtt ülést tar­tott a megyei takarmánygazdál­kodási bizottság, Oláh György, a megyei tanács vb-elnökhelyet- tese. a bizottság elnökének irá­nyításával. A tanácskozáson Magony Imre, a megyei tanács vb felvásárlási osztályvezetője ismertette a megye termelőszö­vetkezeteinek igényét arra vo­natkozóan. hogy miképp a kar­éves Évikém és a tizenhárom éves Piroskám iskolás. Sok­szor jönnek ám, hogy anyu­kám, most egy füzet kell, ce­ruza, máskor meg radir. cso­magoló papír ... Filléres dol­gok, de csak én tudom, mit je­lent ez is. Aztán egy-egy kis ru­ha is csak kell. Gyakran be.e- gondolok, milyen szerencse, ho y megtanultam varrni! Legalább ez nem kerül pénzbe. A pap meg pöröl velem, hogy mii e . ez, meg minek az a gyerekek nek. Néha olyan mérges vagyok rá. Mert ha va' milyen alka­lomkor szépen Iá ja felöltözve a lányait, olyankor ő a legbüsz­kébb! ... Mély megértéssel hallgatom a hótleányos mamát. Pedig cseppet sem hangzanak pana­szosnak a szavai. Közben gon­dolatban sorra veszem még egyszer a gyerekek életkorát, aztán megjegyzem: — Júliustól kezdve kétszáztíz forinttal jut több a családnak, hiszen Piroska, Évi és a kis Er­zsiké után hetven-hetven forint családi pótlékot kapnak ... J£ovacsne meglepetten néz rám. Még nem tu­dott a tsz-tagok, családi pótléká­ra vonatkozó párt- és kormány- határozatról. S olyan örömmel vette az értesülést, hogy még el is érzékenyült belé. — Tudja, amióta tsz van, sok­kal, de sokkal könnyebb — szól rövidke hallgatás után. Tizenhá­rom éve vagyunk tagok és azóta minden évben két hízót vágunk. Amíg rántanivalók nem lesznek a csirkék, igencsak kitart a füs­tölthús. Liszt, krumpli és egy kis zöldség is akad a háznál. Kenyeret két hetenként sütök. Négy, öt-hatkilós formát, meg egy cipót.. . Hej, de sokszor le­szeltem hét karéjt egymás után! — S a kislányok szoklak-e kedveskedni az anyukának? — Öh, nagyon aranyosak, ked­vesek mind! Nálunk sokszor van anyák napja. Katikám most tanuló a háziipari szövetkezet­ben. Csípőficama volt kiskorá­ban, kicsit gyenge a lába, ő nem bírná a paraszti munkát. Albér­letben lakik Félegyházán, száz­hatvan forintot fizetünk érte. ö szegénykém például az útikölt­ségéből megspórolt 40—50 fillé­reken ves^ néha egy-egy torta­J szeletet és elhozza nekem. De a többi is ... Valami apró ked- | vességet mindegyik kitalál. Még a legkisebbik is. Kiszalad a rét­re, csokorba köt egy kis giz- gazt, szépfüvet és boldogan hoz­za. Még versikét is mond hoz­zá, hogy: „Kicsi szívem, kicsi szám, csókolom az anyukám. ..” Kovács Ferencné felpattan ül­téből, mert a szomszédból cse­csemősírás hallik. — Jaj, mennem kell, feléb­redt a kisbaba ... Tetszik tud­ni, elment a szomszédasszony a városba és rám bízta a gyereke­ket, meg a jószágokat. Én va­gyok a tanyás ... ]\eni tartóztatom tovább. Amint távozom a mo­csaras réten át, sok-sok melen­gető és elgondolkoztató élmény­től terhelten, egyre erőteljeseb­ben ez foglalkoztat: milyen könnyen hajlok a sopánkodásra egy-egy kis gond, vagy nehéz­ség miatt. Pedig mi az egy. vagy kétgyermekes mamák hely­zete az övéhez képest?, .. Peray Irén iák megvalósítani a saját üz men belüli takarmánykeveré előállítását. Harmincegy terme 1 őszövetkezet, szándékozik a kr vetkező hetek, hónapok folya mán takarmánykeverő üzeme létrehozni. A takarmánygazdái kodási bizottság részletesei megvitatta az üzemek létreho­zásának- fel Harmincegy termelőszövetkezet 'étesít takarmánykeverő üzemet /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents