Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
Ament János (Jánoky Sándor). Á közöny és az együttérzés, a humánus segítőkészség és a bü- Sokratikus tehetetlenség összecsapásából eredő konfliktusok tehetőségeit, lelki indítékait, külső és belső mozzanatait próbálja közelebbről megvizsgálni &j drámájában egy érzelgős történet kapcsán Soós György. Művét a múlt évek egyik sikeres magyar rádiódrámájának, korábbi saját művének kibővítésével írta a jól ismert szerző, akinek Pettyes című vígjátékát izgalmasabb vezérmotívum illusztrálására szolgálna, egy fiatal bírónő konfliktusának alátámasztására, aki ritka rendhagyó jogi esettel találkozik. Egy olyan pillanatával az életnek, amikor az emberi segítőkészség törvényekbe, szabályokba nem foglalható — sőt a tételes jog előírásaival összeütközésbe is kerülő — módszerekkel érvényesülhetne. Érdekes bár kicsit mesterségesen kipreparált tételeket állít fel tehát Soós György. Sajnos, azonban a megoldások, a feltett kérdésekre adott válaszok többnyire nem a rendkívüli helyzethez illő sajátosan egyénített hangon szólalnak meg, hanem sablonokat, közhelyeket idéznek. Emellett az egyes tételek hangsúlyai, rangsorolásbeli különbségei sem világosak. Nem lehet tudni vajon központi gondolattá akarja-e tenni az író a bírónő összetűzéseit a bürokratikus közönnyel, általában „a hivatal packázásaival”, életet szürkítő gépiességével. A bírónő nagy lelkesedéssel indul neki az útnak, hogy segítsen egy bajba jutott emberen, de a végén rádöbben, hogy nagyon is könnyű a győzelem. A dráma nem érzékelteti a nehézségeket. legfeljebb a bíróság elnökének néhány szólamszerű ellenvetését állítja szembe a nagyon is magától értetődő válasszal, hogy egy ilyen rendkívüli extrém esetben mindenképpen meg kell szólalnia az emberi rokonszenvnek, olyan cselekedetre kell késztetnie az embereket, amilyenekre józan nappali világításnál talán nem is oldódik, s a néző előtt az utolsó, eléggé szentimentális jelenetekben már csak az előbb kimondott igazságot bizonyító történet, illusztráció játszódik le. Margittá Gábor, a rendező, nagyon helyesen, a főfigyelmet a színészi játék elmélyítésére és hangulati egybehangolására fordította. Ami számunkra, nézők számára a legnagyobb élményt nyújtotta, tulajdonképpen a rendkívül finoman hangszerelt ben lép a néző elé, de ő puszta hangjával, néhány szűkén méretezett gesztusával teljes illúziót kelt. Lényegre törő szűkszavúságában is tökéletesen vázolta fel Ament János volt feleségének munkában megtört alakját Moj- zes Mária. Magabiztos, rokonszenves alakítást nyújtott a bírónő szerepében Bege Margit. Szívesen emlékezünk vissza Mezey Lajos, Budai László, MaA bírónő és az ügyész. (Bege Margit és Major Pál.) színészi teljesítmény. Jánoky Sándor kitűnő megfigyeléseket bravúros megoldásokat gyűjtött csokorba Ament János alakjának megformálása során. Apró. rezdülésszerű gesztusokkal, érzelmileg telített hangsúlyokkal a naturalisztikus színészi ábrázolás ritkán látott csúcsteljesítményét nyújtotta. Az együttes nagy erőssége Göndör Klára• túlzásoktól mentes, mélyen érzelmes és valószer űen egyszerű alakítása. Szinte teljes passzivitásra kárhoztatott helyzetekkor Pál, Gyulay Antal, Liliom Károly alakítására, de a szereplőgárda töjobi tagjai is nagy műgonddal, választékos eszközökkel teremtették meg kisebb- nagyobb szerepük alaphangulatát. Elismerésre méltók Tímár József jelzésszerű díszletei és nagy szerepe volt a sikerben a színház kitűnő műszaki gárdájának a bonyolult világítási hatások megteremtésével. Csáky Lajos /Májusi hajnal Hajnalra, mint csilláron a láng, felgyulladtak a gesztenyefánk ágain az ezernyi tüzek; a kinyüó bimbók és rügyek, s mint ünnepi fényből szőtt zenét, hallgatom a fa halk énekét. Bimbók, rügyek, piciny levelek: mindegyike egy-egy üzenet a gyökértől, mely sötétben, lent, hol rögök közt nedv, nyirok kereng, munkál, harcol, hatol lefele, i hogy viruljon lombja, levele. A magasba csak a mélyen át, törhet fel az ég felé, az ág. Ez a törvény: úgy nő meg a törzs, ha oda, le, a mélységbe törsz. Ezt hirdeti e gesztenyefa szívemből felsuttogó szavá. Ezt példázzák rügyek és csírák, s körülöttem a bokrok, a fák, midőn itt e kora hajnalon, bensőmből a hangjuk hallgatom, s velem együtt az egész világ figyeli az újulás dalát. Mint habos tej, a napsugarak csobognak a kék felleg alatt. Bimbózó ág, picinylevelek, hadd nyíljak ki én is veletek, hogy viruljon bennem is tovább, remény, hűség: tavaszi virág. Vihar Béla A közelgő esküvőről beszélget a kórházi ágyon a két főhős. (Göndör Klára és Jánoky Sándor) évekkel ezelőtt már sikerrel játszotta a Kecskeméti Katona József Színház. Ament János egyszerű, szinte együgyű üzemi udvarseprő, egy szegény tanulatlan. idősödő munkás életének nagy konfliktusa bontakozik Id a jelenetek során a néző előtt. Hazastársá- nak utolsó napjait szeretné szebbé tenni a halál előtt azzal, hogy húszévi különélés után végre elválik első feleségétől, és elveszi mellette megöregedett élettársát. A történet tulajdonképpen nem egyéb példázatnál, és egy másik, mindenképpen gondolnának. Ez az automatizmus vezet tulajdonképpen leegyszerűsítésekhez és ahhoz, hogy az író nem a lélektani drámák elemző módszereivel nyúl a kérdéshez, hanem minden figyelmét a naturalisztikusan és eléggé sok vígjátéki elemmel bonyolított és megterhelt történetre fordítja: hogyan is volt az, amikor Ament nénit halálos ágyán a kórházban egy ügyefo- gyott anyakönywezető-tanonc összedta Ament Jánossal. A konfliktus tulajdonképpen jóval a befejezés előtt szinte jelzésszerű rövidséggel megA z egység a határ mentén vonult. Nem messze An-La- ja-tól, megállapodtunk. Az út mentén helyezkedtünk el, a bokrok között, amelyek a környező dombokon is mindenütt nőttek. Nemsokára egy öregasszony lépett a közelünkben az útra, és felénk igyekezett. Köszönt a katonáknak, majd kérdezgetni kezdte őket. Idős asszony volt, a haja teljesen ősz, válla hajlott, keze- bőre durva és ráncos, a köpenye csupa folt. Nehézkesen beszélt, de egyrp azt kérdezte a katonáktól: igaz-e, hogy Bak-kán mm' felszabadult és hogy ismét elesett Csa-lin’ Időnként megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. Hozzáléptem és megkérdeztem: — Bizonyára itt lakik a közelben, néniké? — Nem, nagyon messze innen. Lung- Faja-ban. Négy napon át jöttein idáig és mindig erdőben ... alig találtam ide... — Biztosan dolga van erre... Arrafelé nézett, amerre Kao-Bang feküdt. — Fél hónappal ezelőtt eljutott hozzánk a híre, hogy a mieink hamarosan visszafoglalják Kao-Bangot és Than Tin vietnami iró novellája Az üst én azonnal elindultam:, engedélyt kértem, hogy jöhessek. — Talán háza van Kao-Bangban? Megrázta a fejét. — Nem! Már mondtam, hogy én Lung- faja-ban lakom. — Hát akkor miért jött? Az öregasszony csak most tette le bátyúját a földre és elkomorodva válaszolt. — Nem olyan nagyon régen, kölcsönadtam az üstömet egy öregembernek, Szi-nek, aki a falunk bírója volt. Én abban szoktam főzni levest a malackáimnak ... 6 meg elkérte tőlem, hogy pálinkát főzzön. Két napig a faluban volt az ellenség, ő is hozzájuk pártolt. Aztán*meg elment velük és magával vitte az én üstömet is. Amikor a mi katonáink elfoglalták Kao-Bangot, engedélyt kértem, hogy oda mehessek és megkeressem az üstömet. H angja hirtelen megváltozott, halkabb Let. — Nagyon nehéz, fiaim! Nincs többé üstöm, és a kis fazékban kell főznöm... De abban kétszer-három- szor is főzni kell, amíg Be a malacok jóllaknak. És a mezőn is kell dolgozni. Hogyan lenne annyi időm? De elmegyek én Kao-Bangba és visszaveszem az üstömet és elviszem haza... Ha látnád fiam, milyen mulatságosak, mindig röfögnek és döfködik egymást, meg veszekszenek a vályúnál! Kész mulatság ... mosolyodon ellenállom, alig hittem, hogy az öregasszony megtalálja elveszett rézüstjét. Könnyű azt mondani: megkeresem! —j De ebben a tolongásban, a háború idején?! ... Három hónappal később katonáink bevonultak Kao-Bangba. Megtudtam, hogy a közelben egy fogolytábor van, ahol az ellenséggel együttműködőket gyűjtötték ösz- sze. Engedélyt kértem, hogy beléphessek a táborba. Hátha megtudok valamit az öregasszony üstjéről. Végignéztem a foglyokat, amikor feláll-^ tak a homokkal beszórt, táborudvaron. — Van-e itt közöttetek — kiáltottam — egy Szi nevű ember, aki korábban bíró volt Lung-faja-ban? Lépjen elől A sorból kilépett egy férfi, viszonylag jó öltözékben, szégyenkezve, valami természetellenes testtartással közeledett felém. — Engedelmével... én vagyok. Végigmértem és megkérdeztem. — Mondja ... elvitte ön a Lung-faja-i öregasszony üstjét? Hallgatva állt egy ideig, majdnem vigyázzállásban, szinte megmerevedve, döbbent tekintettel. Végül nagyon halkan, megszólalt: — Azon a napon, szerencsétlenségemre ... — A kérdésemre válaszoljon — szakítottam félbe —, elvitte az üstöt, vágy sem? — Eiigedelmével, a felszabadulás,napján ez a tiszteletreméltó asz- szony találkozott a feleségemmel és elvitte az üstjét. — Ez igaz? — A teljes igazság Ha azután... — Elég, köszönöm. Helyére léphet. A,, férfi ügyetlenül hajlongva elindult, de néhány lépés után ismét visszafordult és csodálkozva nézett rám. TTörülöttem a töb- biek semmit sem értettek. De én nagyon örültem... Fordította: Antalfy István
