Petőfi Népe, 1966. május (21. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-29 / 126. szám

1966. május 29, vasárnap

5. oldal

Kórház — lépcső nélkül

Fotocella a zuhanyozóban

A Hévízi Állami Gyógyfürdő Kórház szomszédságában tető alá került az új téli fürdő épülete. Az 54 millió forintos beruházás előkészítésére csaknem 20 000 köbméter földet mozgattak meg. A közelben 63 méter mélységben feltárták a téli fürdőt tápláló 42 fokos kénes, radioaktív forrást. Az épületnek egyetlen lépcsője sincs, hogy az ízületi bántalmakbam szenvedő betegeknek ne kelljen lépcsőt mászniok. Liften és enyhe emelkedésű szerpentinszerűen kiképzett folyosókon lehet megközelíteni a különféle gyógyászati rendelőket, fürdőket. A zuhanyozóban fotocellás berendezés akadályozza meg. hogy tusolás nélkül bárki a medencébe léphessen. A téli fürdő három medencéjében naponta háromezer ember fürödhet. — Közepén képezik ki a súlyfürdőt, a jártató- medencét. Az egyik medencét vízben! tornáztatásra rendezik be.

Az új téli fürdő, amely Hévíz legimpozánsabb épülete lesz, a tervek szerint 1967-re készül el.

Hétköznapi terefere

«zombaton három névadó ünnepség keretében tizenegy gyermek névadására jcerült sor Kecskeméten, a városi tanács dísztermében, illetve a tiszti klubban. Déli 12 órai kezdettel a díszteremben a megyei pártbizottság dolgozói köszöntötték hat munkatársuk újszülött kisgyermekét, s az ünnepség során Horváth Sándor és felesége kisleánya az Ildikó, Nagy Mátyás és félesége kisleánya a Marianna, Szvorény János és felesége kisfia a Zsolt János, Járomi Mihály és felesége kisfia a Zoltán Mihály, Mészáros János és felesége kisfia a Tibor, Berberovics István és felesége kisleánya a Gyöngyike Ágnes utónevet kapták.

Délután az Építési és Tatarozó Vállalat dolgozói ünnepelték munkatársuk, Aszalós Lajos és felesége kisfiát, aki a Zsolt nevet kapta.

Este a tiszti klubban került sor a harmadik névadó ünnepségre, amikor Nagy Vilmos és felesége kisleánya a Gabriella Csilla, Furján István és felesége kisleánya a Szilvia, Harai István és felesége kisleánya a Judit, Boros Márton és felesége kisfia a László utónevet kapta.

tisztaságnak! Emlékszem, még akkor lány voltam, lakott a közelünkben három család. Nem szegények, egyáltalán nem. De hótt piszkosak voltak mindig a gyerekek. Egyszer aztán orvoshoz kerültek. Az öreg N. doktor elszörnyedt, olyan szuty. kos, csipás, taknyos volt mind a három asszony pulyája. Kiment hozzájuk, megnézte a lakást, úgy összeteremtette az asszonyokat, hogy messzire elhallatszott. Elrendelte, még aznap minden gyereket lefürdetve vigyék el hozzá a rendelőbe. Vitték is mindet mosdatva, tiszta ingben.

Akkor az öreg N. fogta a bélyegzőjét, és min. den gyerek farára rányomott egy lila bilyogot Aztán szólt az anyái : „idefigyel i\ Jövő

héten ilyenkor megint elhozzák a gyerekeket, de ha csak halványan is, meglátszik rajtuk a bélyegző, a törvényre adom magukat. Addig minden áldott nap megfürdetik őket, értették?!’’

Ügy nevetnek az asszonyok, hogy a közeli fodrászüzlet küszöbén hasaló fekete kiskutya éktelen lármába kezd.

^/ÍSZOnt már negyed három, autóbusz még sehol. Az üldögélést is megunja az ember. Többen elsétálnak. Olvassák a könyvtár falán a Táncsics Mihály itt tartózkodása emlékére kitett emléktáblát. El. nézik az állami gazdaság kocsiját, a két szürke lovat, de mindenekelőtt azt a mintegy húsz iskolás kislányt, kisfiút, akj vidám zsivallyal tárgyalja a nap izgalmas eseményeit. Várják a kocsist, aki dohányért, miért ugorhatott el a közeibe.

— Nem jön ez a kiskőrösi busz — szól ide egy fa mellől az a zömök, rövidre nyírt hajú, erős szemöldökű fiatalember, aki eddig egymagában sétafikáit. Megunta a magányt.

— Innen utazik?

— Nem. Kecskemétről indultam. Már otthon tájt járnék, ha nem késik...

Találatom magamban: ás, diák, tanyasi parasztfiú? Ki tudja azt manapság leolvasni ilyen fiatalokról? Barna orkán, komoly divatos öltöny, fehér nejlon ing, sportszatyor, napszemüveg. Arcának nyugalma, szemlélődése inkább talán még a puszták nyoma rajta. Ritkán mosolyog, alig észrevehetően akkor is.

— Lakatos?

— Igen — villant rám, mint— Fejezd már be, te ragyásképű víziló! Tele lesz a szánk vele.

— Mért alszol tátott szájjal, tudhatnád, hogy az nem egészséges!

— Majd mindjárt kilógatom a fejed, csak szemtelenkedj!

— Nőjél még ahhoz, kisap-'m!

Tán kitört volna a verekedés

is, de az öreg honvéd leoltot’a a zseblámpái, a kiabálás elcsitult, a szelelőnyílást is becsukták végre, csak a kerekek ál- mesító csattogása hallatszott a a sötétben. Negyven ember szuszogott, hortyoeott. vagy csak bámult maga elé csendesen b biskolva. Volt. aki feküdt a szalmán, mások inkább üldögéltek a katonaládájukon és a padlón, a sá*orlanba búrkolódzva. De már eltörődtünk valameny- nyien.

Debrecenben vagonfroztak be bennünket roéa az este. S azóta jövünk. Már éjfél is van talán. Ceglédet elbagvf’k sőt Kecskemétet is. valahni Halas környékén járhatunk. De igazán mindegy. A lényeg az. hogy haladjon az a masina, hogy nagsrpt-« odaérjünk a célhoz. Már görcsöt

kapott a lábam. Ha kinyújtom, rögtön óbégat valaki, hogy szájába dugtam a bakancsomat, ha meg összehúzódom, elgémberednek az izmaim.

— Nem alszol, cimbora? — szólalt meg mellettem Csabai Feri, akivel még a nyáron ösz- szemelegedtünk a pesti táborban. Széles vállú, fekete göndörhajú fiú volt, ki'sé ho gas orral, előreugró álla és alsó ajka akaraterőt sejtetett. Naay erő volt benne, birkózásban mindenkit letepert, de udvariasságban senki sem vehette fel vele a versenyt. Előzékeny és szolgálatkész volt. s mindig a gyengébbeknek fogta pártját. Tg Ián azért is barátkoztunk össze olyan hamar, mert én soha nem álltam oda verekedni senkivé’. Nem nagyon szerettem az egyenlőtlen küzdelmet. Márpedig egy verekedés rámnézve nem igen Ígért volna győzelmeket.

— Alszol? — próbált szóra bírni ismét, mintha nem hinne hallgatásomnak.

— Csak szeretnék, de kissé kemény a ^erékalj! — mondtam kesernyésen.

— No, még egy fél éjszaka! — szólalt meg Beretvás Lala, a másik koma is, aki hosszú lábaival még jobban kínlódott, mint én, a marháknak készített „pullman” sehogyan sem elégítette ki igényét. Bendzsósnak hívtuk különben, mert hangszerrel vonult be, de aztán hazaküldte, nem néz’ék jó szemmel a vidám nótázását. Meg helye sem volt itt a muzsikáló szerszámoknak. Üjoncok vagyunk. Egy előírásos láda az egész bútorzatunk. Ebben van a váltás fehérhemű, a fésű. a cipőtisztító felszerelés, lehetőleg suviksz, mert ez illik a katonabakancshoz, ruhakefe; s miegyéb. írószerszám, s néhá- nyunknál egy-egy könyv is. De erre vigyázni kell, mert el szedik. ha felfedezik a láda fenekére helyezett papír alatt.

— Mit szólnátok hozzá, ha

muzsikálnék egy kicsit? — tette fel a kérdést most La’a úgv, mintha nem is itt, hanem valami társaságban lennénk, s ezen múlna a további jókedvünk, mulatságunk. 1

— Ne hülyüli! — intette Feri komolyan. — Csak nem hoztál

el valami szájmuzsikát magaddal? Még csak az kéne, hogy felverd a jónépet. Megint kitörne a botrány.

— No és, de be vagy gyulladva! — adta Lala a nagyot, pedig jól tudta, hogy Ferire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ijedős.

— Köhög a bolha! — ad’a tudtára finoman Feri az erőviszonyokat, de azért kibújt belőle a kíváncsiság.

— No és mivel muzsikálnál?

— Azt csak bízd rám! Mehet?

— Bánja a fene — nyugodott bele Feri is —, rajtad verik el majd a port. De ne hidd, hogy megvédelek.

— Ajaj, kisapám, hát mit gondolsz, miért tanultam én a dzsudót! — fölényeskedett Lala, de ezt már nem is vettük komolyait, mert igaz, hogy tanultunk együtt holmi dzsudónak nevezett birkózást, de mit érne az itt most egy vagon feldühödött álmos ember ellen. Ráhagytuk hát. hadd szórakoztasson bennünket, ahogy akar, persze a saját felelősségére,

(Folytatjuk.)

ha természetes volna, hogy jól

tapogatóztam.

— A Lakatosiparinál dolgozik?

— Nem.

Hallgatunk, járkálunk. Később megtoldja.

— A Zománciparinál vagyunk. Mi szereljük azt az új üzemrészt. Pesti vállalat vagyunk, a Budapesti Gyár- és Gépszerelő... Annak egy részlege.

— Akkor hát nem is a megyébe való?

— De. őrjegpusztára. Duna- pataj felé.

Megint csend. Most én kérdezek.

— Mióta dolgozik ennél a vállalatnál? Vagy csak most?

— 1964. októbere óta. Járjuk az országot. Tatabánya, Diósgyőr, Dunaújváros. Mindenfelé lát, tanul az ember.

— Hány éves?

— Huszonegy.

— Mikor jár haza?

— Kéthetenként. Ezért esik nehezen, mikor ennyit kell várni, hiába. Minden óra drága. Annyival kevesebbet lehet otthon az ember.

— Akkor hát csak nem olyan jó ez az országjárás.

— Dehogynem. Aki megszereti a gépipart, már nehezen menne vissza a mezőgazdaságba A 19 forint kiküldetési pótlékkal megvan a havi kétezer. A nyereségrészesedés is szép. Meg szeretem is a szakmát. Szereljük a vasszerkezeteket. Nagy építkezések, több vállalat is dolgozik egyszerre. Persze,, néha nincs jól összehangolva, mit csinálnak felettünk. A múltkor is másfél méterre esett két művezető mellé fentről egy sze- kerce.

Van veszélyes helyzet is. Nemrég egy 8 mázsás vasgerenda egyik végén elszakadt a tartólánc. Egy fiú állt rajta. Szerencsére meg tudott kapaszkodni odafent egy hatalmas csavarban. Szóval nem lehet elbámészkodni.

I)e jól

gondoskodnak rólunk. Ha valahol nem megfelelő a szállás, ahol lakhatnánk, kereshetünk jobbat. Esténként főzünk. Húst veszünk, krumplit. Jobbat csinálunk, mint a vendéglői. Meg is fogjuk a dolog végit. Határidő előtt végzünk itt is.

— Szórakozás?

— Néha egy mozi. Egy-két pohár sör. Televízió igencsak mindig akad valahol közelünkben. Mikor meg hazajövök, motorozok egyet. Viszek barátot is Esetleg elmegyünk táncolni.

— Nem tanul... a szakmában? Mégis, a jövő.

— Nem.

Nagy Pál — ekkortájt be is mutatkozunk — elgondolkodik. Talán javítani kellene egy kicsit a2 összképen. Hozzáfűzi.

— Talán jövőre tovább tanulok. Lehet. Dunaújvároson is voltak fiatalok, akik tanfolyamra jártak.

— Mivel telik el otthon ez a

hétvége?

— Segítek a szüleimnek. Tsz- tagok. Három hold kukoricát vállaltunk, ehhez 900 négyszögöl cukorrépát, 300 négyszögöl burgonyát kellett fogni. A család megcsinálja. A szőlőnk is szép.

— Azért magának is szorosabb lenne a 2000 forintot beosztani, ha...

— Az biztos, hogy ezzel az örökös vidéken éléssel sokkal több pénz elmegy. Aminek semmi nyoma.

Fordít

a beszéden.

— Azt azért írja meg az elvtárs, hogy Zahora, örjeg. Szent király meg a Szelidi-tó közi: útat jobban igyekezzenek építeni. Örjeg meg Zahora köz’ akkora szokott lenni a sár, víz hogy csizmában is csak nas' kerülővel lehet járni. Amús is 6 kilométert kell mitőlünk - jópár tucat család lakik arra - a tsz-földre gyalogolni. Kiilö töredelem, míg dolgozhatnak. így messzi esnek a közös ügyek tői is.

... Busz később sem jött.

Tóth István

a kezét se emelni. Nagyon elmaradt szegény, pedig ötéves. Mennyi verset tud azért. Mondd csak el a Kis Bencé-t, kisfiam!

A gyerek nehezen forgó nyelvvel. de versel. Hol ide, hol oda mosolyint

— Hát az orvos is téved. Meg azok közt is: egyik ilyen, másik olyan — szól közbe a pad végén figyelő, fekete ruhás, fekete kendős fiatalasszony.

Jönnek az orvostörténe- tek. Előnyösek és kevésbé hízelgőek. Mindenki tud ilyet is, olyat is. Mi sem természetesebb, hogy a fiatal orvosoknál lyukadnak ki.

— Őket is folyton simfelik, pedig több közber sose legyen. Már messziről nyújtja a kezét: „Tessék, nénikém, mi a panasza?” Mikor eljön az ember, megint kezet fog, kikíséri. Azt mondta nekem is, tartsam be, amit javasol, úgy felhizlal, hogy másodszor is belém szeret az uram. Mindig több pénzt adok neki, mint amit kér. Szinte elpirul, hogy hát ő nem a pénzért orvos. Nagy tudása van.

— Na, minálunk is ilyen az új orvos — csatlakozik a líis köpcös menyecske. Az uram na. gyón elfoglalt ember, mindig a brigád, meg a brigád. Nincs ideje időt tölteni az SZTK-ban. Pedig most is injekciókúrán van. Elment ehhez a fiatalhoz, kérte, jönne el hozzánk késő esténként. Jött is, hűséges«i. Biciklivel, mert jól kint lakunk. Kérdezzük, hogy fizessünk, alkalmanként vagy egyszerre? Ez is csak restelkedett. Hogy nem a pénz a fontos, ő egy szót nem szólt Neki kötelessége segíteni az embereken. Meg majd megtaláljuk egymáson ... Nagynebe- zen kért 20 forintot, mert hogy annyira erőltettük. Az uram megduplázta neki, negyvenet adott minden látogatásért. Meg is mondta: Ő jól keres, mint brigádvezető, meg az orvos se azért tanult, hogy anyagi gondja legyen. Meg, hogy ilyen rendes fiatalembernek már csak azért is szívesen ad az ember...

— mi orvosunk már öreg.

Morcos is szigorú is de megvernék a községben, aki rosszat mondana rá. Arany keze van.

Nevet egy rövidet a fékét ruhás asszonyka.

— Hogy milyen bolondja a

I«ák cözepén, a kis ven déglővel szemben van ; távolsági autóbuszmegálló. Sze rencse, hogy ide tették. A fái hűvösében mégis csak türelme sebben várja az ember a jára érkezését ilyen májusi nyárban Vagyunk tízegynéhányan a piros padokon; meg az erre-am sétálókkal. Türelmünk is var még, pedig már egy órahossza késik a kiskőrösi busz. Negyec egy körül kellett volna itt lennie. most meg már negyed kettő.

Szemben az étterem, de ki mer beülni? Hátha épp akkor jön a kocsi, mikor a levest kanalazza?

— Legalább telefonálnának ide, hogy tájékoztatnák a népet, miért nem jön, mikor jön, jön-e egyáltalán! — hallatszik már sokadszor. Nem is szól rá senki.

— Hortenziát vett? — hajlik nagy szuszogva egy tömött menyecske a szomszédja kosara fölé és megbirizgálja a szép zöld leveleket.

— Unalmamban — felel a bő

szoknyás, szikár, égő fekete szemű asszony. A kapunktól jobbra már tele van vele a kerítés töve. Most majd balra szaporítok. Tudja, Katica, csak azért mentem el ehhez az ismerős virágos asszonyhoz, mert nem bírtam azt a szörnyű Marit. Össze lehet őket kötni az urával. Irtó vaszariak, smucigok. Hát ha maga eljön hozzám, vagy én vagyok maguknál, nem mindig megkínáljuk egymást valamivel? Ezek? Hiába célozgattam. hogy éjfélkor indultam hazulról, úgy tettek, mintha nem értenék. Már olyan éhes voltam, hogy a végén mondom neki: Mari, látom, mennyi szép befőtted van, hadd kóstolom. Hát a szemtelen! Nem azt mondta, hogy nincs most felbontva! Vidd magaddal a másvilágra — gondoltam, s otthagytam őket. Üljenek abban a kis lyukban. Megvan a szép lakásuk, de be nem mennek még aludni se. Inkább egész nap kucorognak abban az alsó odúban. Cseppet se csodálom, hogy egy gyerekük se lakik velük. Mezítláb vannak; merthát kopik a cipő.

— Mi az, kis bogaram? — fordítja arcát a másik felől ülőkre. Egy nagymama tartja ölében unokáját, aki félrebillent fejjel, ernyedten dől el a néni karján. Sárga kis ujjaival most a sovány, energikus asz- szony kötényét markolássza.

kicsi bágyadtan elmosolyodik, de csak nagy szeme fordul a kérdezőre. Az is olyan fáradtan.

— Beteg?

— Egész kicsi volt még, mikor nagybeteg lett. Azt hitték, agyhártyagyulladás. Csapolták többször is. Csak nem javult. A végén kiderült, hogy a fülével van baj. Sokáig nem volt képes még

tűk, aki szereti a hivatását.

— Az biztos — erősíti a sokszoknyás. — Van most nálunk is egy fiatalember Egy éve sincs, hogy odaköltözött. De annál

DCe&skeméfi a fi) adó iuiiiepAiULtk